VilágKlasszik

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Azt előrebocsátanám, hogy a pszichológiához nekem személy szerint nem sok közöm van (maximum annyi, hogy a volt lakótársaim annak tanultak, és jöttek olyanokkal, hogy Rorschach-teszt, meg EPQ és MMPI), de Esther mélyre süllyedése nekem teljesen hitelesnek tűnt.
A könyv eleje meglepően jókedélyű, szarkasztikus-humoros, de elvétve itt is felbukkannak már nyugtalanító gondolatok, amelyek később szinte a semmiből veszik át az uralmat a főszereplő felett. De miért? Hiszen látszólag majdnem mindene megvan. Ösztöndíjak, férj-jelölt orvos-tanonc, főiskola… Akár ellenszenves is lehet a főszereplő, hiszen teljesen ésszerűtlenül viselkedik és vélekedik dolgokról (viszont ne feledjük, hogy egy fiatal lányról van szó, aki most lépett ki a nagybetűsbe, és még keresi önmagát). Irracionális. De a depresszió sosem ésszerű. És egy nagyon sötét helyre vezet, ahol sokan voltunk már, onnan meg nagyon nehéz kikecmeregni. Esthernek is elég volt az alapvető önbizalomhiánya, kissé különc személyisége, néhány csalódás, félresikerült randi, füstbe ment álom (illetve hozzá tenném a sikertelen erőszakot is, bár addigra már mélyen gázolt a sötétben), és nem volt megállás.
Zseniális könyv. Nem azért, mert olyan üdítő, mint egy Hey-Ho őszibaracklé. Nem is Fanta. Nem. Azért, mert hiteles. Olyan mai és örökérvényű. Hiszen pont ma, mikor az emberek egyre jobban elszigetelődnek, egyre inkább virtuális kapcsolatokat tartanak fent a hús-vér emberi kontaktusok helyett, pont ma nyer teret egyre inkább az a fajta mentalitás, ami más körülményekkel összejátszva akár könnyebben vezethet depresszióhoz. Az pedig akár rosszabbhoz is. Ez persze szubjektív, én így látom. A pszichológia diplomát azért meghagyom másoknak, akik okosabbak, de az biztos, hogy egyre többen körülöttünk potenciális Estherek és Joanok.
Tényleg zseniális. Ahogy elhatalmasodik a depresszió, egyre gyorsabban váltakoznak a jelenetek és az idősíkok. Ezek közelebb hozzák a főszereplőt az olvasóhoz, és talán a miértekre is kapunk némi magyarázatot. Mindezt pedig olyan gyönyörűen megírva és érzékletes hasonlatokkal tarkítva, hogy valamilyen szinten élvezet olvasni (Bár az tény, hogy a szüzességének elvesztése utáni jeleneteknél az érzékletesség kicsit visszaütött, mert szinte émelyegni kezdtem olvasás közben, amit könyv még nem ért el nálam. És akkor még nem említettem a valószerűtlenül pink színű borítót, ami miatt egyesek szemében folyamatos köznevetség tárgya voltam a szegedi buszjáratokon.). Élvezet olvasni? Pedig a továbbra is fennmaradó szarkazmus ellenére nagyon lehangoló, és nincs is igazi feloldás. Olvastam a vélemények között, hogy őket valamelyest megnyugtatta a pozitív végkifejlet. Nos, én ezzel nem találkoztam. Lehet, hogy csak azért, mert mint mindenki más, én is hallottam már az írónő életének végső, tragikus fordulatáról, de én nem éreztem megnyugtatónak a befejezést, pláne az azt megelőző események tükrében. Egyáltalán nem. Sőt. De a függővég már csak ilyen. Mindenki úgy szövi tovább a fejében, ahogy az neki „jobb”. Talán Esther tényleg meggyógyult. Talán az ő karakterében egy kicsit Sylvia Plath is tovább él.
Kedvenc lett a könyv, de nem mostanában fogom újraolvasni. Talán sosem. De a polcomon mindig biztos helye lesz. Ha pedig nagyon összecsapnak a hullámok a fejem felett (bár a könyvben nem pozitív éppen a helyzet):
"Kezemet behúztam a mellemhez, fejemet a víz alá dugtam, és lemerültem, két kézzel lapátolva félre a vizet. A víz présként szorította a dobhártyámat, szívemet. Lefelé fúrtam magam, de még mielőtt rájöttem volna, hol vagyok, a víz kilökött megint, föl a napfényre, és a világ kék-zöld-sárga féldrágakövek kaleidoszkópjaként csillogott körülöttem."

Ismertem valakit, aki az üvegbura alatt élt. Egy ideig. Aztán egy napon hirtelen eltűnt alóla. Nem kiszabadult… Eltűnt. Furcsa volt látni hullámvölgyeit, a mélyben való kétségbeesett kapálózását, a levegővételért folytatott küzdelmet, máskor ennek már-már irracionális ellentétét. És ami a legfurcsább: az üvegbura nem válogat. Szép csendesen, észrevétlenül aláereszkedik áldozatára függetlenül attól, hogy a kívülálló szerint ez indokolt avagy sem. Nem számít szépség, gazdagság, vagy ennek hiánya. Látszólag minden ok nélkül is ráborulhat arra, akit kiszemel.
Esther esetében sem könnyű megérteni a miértet. Mert ezt nem is lehet megérteni. Mert talán nincs is miért. Csak egy furcsa érzés van: mintha az ember csak egy árny lenne, mintha nem is lenne. Mintha beleolvadnék a többi árnyak közé, akár egy soha életemben nem látott valakinek a negatívja., mondja egy helyen Esther. Majd később: Úgy éreztem, icipici fekete ponttá zsugorodom a tömérdek piros és fehér takaró meg a fenyőfa borítású felületek között. Mintha csak egy lyuk volnék a padlón. És ez ellen az érzés ellen nem igazán van mit tenni. Az érzés valósággá válik. Még akkor is, ha a regény nem ezzel végződik. Mert aki megkezdte az icipici fekete ponttá való zsugorodást sajnos ritkán tudja megfordítani vagy legalább megállítani a folyamatot. De ezt a tragikumot már az olvasó kapcsolja a regényhez. Nem tudunk elvonatkoztatni önéletrajziságától, a regény megjelenését rövidesen követő fekete negatívummá válástól.
Pedig a regény nem annyira nyomasztó, és nem annyira sötét – van benne humor, de valami tárgyilagos hűvösség is. Úgy érzem, mintha kívülről, a burán kívülről, a kiszabadult ember objektív szigorával is láttatná az egész történetet. Önkéntes „ápolónői” tevékenységére emlékezve mondja az elbeszélő: Azt reméltem, érzéketlen, merev arcom mögött is meglátják a jó szándékot, és hálásan néznek rám. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de valahogy az egész regényt ilyen érzéketlen, merev, néha azért meg-megmozduló, felfellebbenő álarc mögé rejtőző jó szándékú megnyilatkozásnak érzem. És hálával olvasom – hálával azért, hogy az elbeszélő ilyen mélységből is felém, felénk nézett, hogy képes volt egy kis ablakot vágni sötét magányába, hogy lehetőséget adott betekinteni ezen az ablakon, hogy ráébresztett arra, mennyire jólesik egy mély lélegzetet venni a kinti friss levegőből.

Mondjuk úgy, hogy számomra ez az ősapja a The Line of Beautynak. Gyönyörű, ahogy meg van írva. Megint azt vettem észre, hogy visszaolvasok egy-egy mondatot azért, mert egyszerűen szép. Mert ritmusa van, de széttördelt, mint a Jazz.
A korszak már lassan egy évszázada volt, mégis közel hozza az egészet, a leírásokon és a karaktereken keresztül. Amerika épp fejlődik. A háború után ismét elkezdtek özönleni a bevándorlók. A gazdagok még gazdagabbak lettek, mert a kormány nekik kedvezett. A vidékfejlesztés a béka segge alatt van, a nagyvárosok szivacsként szívják magukba az onnan érkezőket. Mindenki szerencsét próbál, mindenki álmodik. Amerika ekkor erősíti meg az álmok országa alcímét. Mindeközben gyermekeket dolgoztatnak, éhezés van, szegénység, a szakadék egyre nő.
Nick is szerencsét próbálni jött, ő valahol a középosztályban van, a Középnyugatról származik, ahogy mindegyik szereplő. Kiválóan megalkotott karakter, nagyon kis okos húzás volt az írótól. Nem ő a főszereplője a műnek, de az ő szemén át látunk, hol visszalépve az időben, hol párhuzamosan, hol szerepet vállal, hol teljesen kívül áll. Az egész regényben ráadásul az ő karaktere az, aki változik, a többiek statikusak.
Gatsby titokzatosságának feltörése a regény közepén kicsit pofonnak tűnt nekem, azt hittem egy pillanatra, hogy elveszti a szememben a charmját, de valahogy mégsem tudott tőle szabadulni az ember. Talán ez az álmához ragaszkodás, hogy lehet valami újra olyan jó, mint volt, bár én nem hiszek ebben, inkább az tetszett, hogy ezért mindent megtett. A tett az, ami vonzott benne.
A regénynek gyönyörű színei vannak, szó szerint színes. Hol elhalványul, hol túl harsány, de sohasem fekete-fehér. Azt hiszem úgy tíz év múlva ezt is újra fogom olvasni, ahogy majd a The Line of Beautyt is.

Trójai mondakör :), vissza a forráshoz, már ami a drámákat illeti. Hogy is értem ezt? A görög tragédiaíró triász – ahogy mondják – Aiszkhülosszal kezdődött, folytatódott Szophoklésszel és Euripidész volt a zárás. Kedvenc „képem” róluk ez:

„Amikor kétségtelen volt a győzelem, szemben Szalamisz szigetével, a tengeri diadal partján nagy örömünnepet tartottak (i.e. 480 szeptembere körül). Tudjuk, hogy Aiszkhülosz ott ült a lelátón, Themisztoklész mellett, a győzelem vezérei között. A drámatörténet nevezetes napja ez a győzelemünnep. Aiszkhülosz ott ült a díszlelátón. Odalent a füves réten az ifjúság tánc- és énekkórusát az akkor 16 éves Szophoklész – hamarosan a kor legnagyobb tragédiaköltője – vezette. És szemközt, Szalamisz szigetén egy pincemenhelyen az ütközet közepette született Euripidész, a harmadik halhatatlan görög tragédiaíró.”
by Hegedüs Géza – literatura.hu

Visszatértem, de a drámák forrásához, Aiszkhüloszhoz.
Ebben a kiadásban az Oreszteia trilógia foglalkozik a Trójai mondakörrel. 2500 évvel ezelőtt Athénban kialakult az a szokás, hogy a színpadi szerzőknek egy-egy tetralógiával (3 egymáshoz kapcsolódó drámával, vagyis egy trilógiával + 1 szatírjátékkal) kellett egymással versengeniük. Az évad végén az lett a győztes, aki a legtöbb nézői szavazatot kapta. Az Oreszteia trilógia a görög tragédiaköltők EGYETLEN – majdnem teljes épségben – fennmaradt versenyműve. Sajnos a negyedik rész, a szatírjáték hiányzik. 2470 éve, i.e. 458-ban mutatták be az athéni Dionüszosz-színházban!!!!!
Az Atreida-ház…
(nem Atreides-ház, az egy másik műfaj… ;)! Vagy egy másik, párhuzamos világ?:D Bár lehet keresni a párhuzamokat, hiszen Frank Herbert a Dűne univerzum egyik legjelentősebb uralkodóházát innen eredezteti, Agamemnóntól – hogy egy kis sci-fit is vigyünk bele ;)! )
… szóval, az Atreida-ház, vagyis Agamemnón családjának történetét viszi tovább ez a mű a Trója fölötti győzelem után.
Idő: T.p.u. (Trója pusztulása után)
Miben ad ez többet, vagy mást, mint mondjuk Euripidész hasonló drámái?

A trilógia első része, Agamemnón, a Trójánál győztes hadvezér hazatértét és felesége – és szeretője – általi vesztét mutatja be. Ez bizony házastársak közötti leszámolás. Az ok Iphigeneia feláldozása Auliszban, illetve még egy kis bosszú Kasszandáért, aki mint Agamemnón rabszolgája, ágyasa jelenik meg. Ő is Klütaimnésztra, a feleség kardja által vész el. Nem olyan intenzív a cselekmény, mint mondjuk a később íródott – és többszereplős – Euripidész drámákban. Ez az eddigi Euripidész drámákhoz képest új „infó” volt, a gyilkosságról csak áttételesen olvashattunk Euripidésznél :) Summázva a dolgot: fogat-fogért (Iphigeneiaért Agamemnón) és még lelkiismeret furdalás sincs a feleség részéről!

A második rész, Áldozatvivők, lényegében megegyezik Euripidész Élektrájával, csak itt Oresztész az anyagyilkosság végrehajtója. Aiszkhülosznál máshol vannak a hangsúlyok. Szerepel Élektra, Püladész, O. barátja itt lényegében csak egy „díszlet”. Jó 30 év van Aiszkhülosz és Euripidész verziói között. A cselekményt nézve E. megvalósítása „maibb”, míg A. verziója „avíttabbnak” tűnik. Itt is él a fogat fogért (Agamenónért Klütaimnésztra), de nyitva van a cselekmény vége. Lehet még „happy end” Oresztésznek. Mondjuk, azt ne feledjük, Aiszkhülosz eleve trilógiában gondolkodott!!!

A harmadik rész, Eumeniszek, megint újat hoz. Azt látjuk, hogy a dolgokat eddig nem a sors, hanem az emberi indulatok (vérbosszú) irányítják. Ebben a részben viszont a bosszú helyét már az intézményesített jog veszi át. Oresztészt felmentik bűne alól. Egy kis demokrácia…, a görög verzióból…, több mint 3000 évre visszavetítve a múltba…

A könyvben olvasható többi műről annyit, hogy azok is trilógiák, illetve tetralógiák megmaradt darabjai. Szerepel a Perzsa-tetralógia (Perzsák), a Labdakida-tetralógia (Heten Thébai ellen), a Danaida-tetralógia (Oltalomkeresők) és a Prométheusz-tetralógia (Leláncolt Prométheusz) egy-egy drámával.

Vannak könyvek, amiket a könyvtárban található legrégebbi kiadásban érdemes olvasni. Ez olyan. Megsárgult lapok, itt-ott egy- két folt a sorok között, sok ember kezét megjárt oldalak. Az 1800-as évek így kerülnek igazán közel hozzánk. Én egy 1976-os példányt olvastam, ami ugyan nem túl régi, de J.Austen és az ő hölgyei és urai így is befogadtak a társaságukba. Legalábbis ezt éreztem és megtisztelőnek találtam ezt a gesztust tőlük, mert a mi világunk bezony’ már nagyon messze jár ettől a néhol szatírikus, de mindenképpen a romantikától és eleganciától illatozó hangulattól. Most is van szerelem, tudom én azt, de itt aztán az udvariasság netovábbjának útvesztőjében megszakad olykor az érzelmi szál és felváltja az értelem józannak tűnő visszafogottsága. Micsoda tartás és micsoda szenvedély uralja a kisasszonyok lelkét! Óh, Elinor bizony vannak közös vonásaink! Az epekedő hölgy szívek, türelmetlenül várják, hogy leejtett zsbekendőjüket vajon melyik vagyonnal is rendelkező ifjú kapja fel. S ha felkapta, szíve választottjának stafirungja meddig tart ki a szűkösebb időkben. A jómodor, az illem, az ódon kastélyok és kisebb kúriák, birtokok elengedhetetlen tartozékai. Szép ez a zöld dombokba burkolt finom angol világ! Olyan mint egy keringő, persze angol keringő, és a szatén ruhák lebbenése még bennem is keltett némi irigységet. Austen elérte nálam, hogy vágyakozzak ebbe a balgaságoktól és dőreségektől sem mentes, szempilla-rebegtető, elpiruló hölgykoszorúba. Értelem és érzelem, a téma örök. Nem számít sem az évszázad sem az emberöltő. Austen regényében nincsenek nagy akciók, sőt néha még reakciók sem, az írónő az elhallgatott érzelmekhez és a kétségek közt vívódó értelemhez ért igazán. De ahhoz nagyon! Remek ábrándozós olvasmány azoknak, akik kedvelik az angol humort és rá akarnak csodálkozni, néhány olyan kifejezésre, mondatra, szóhasználatra, amit a mi 21. századunk sajnos a feledés homályába süllyesztett. A gyönyörű mondatok fordítását Borbás Máriának köszönhetjük.

Ui: Ha a történetet vagy a szereplőket csillagoztam volna csak, akkor nem éri el az 5*-ot. De ahogy Austen erről a semmitmondó világról és pénzéhségről ír, és az a humor és kiparodizálás, az nagyon tetszett. Talán többen úgy gondolják, hogy Austen világa és az akkori élet semmiről sem szól, csak a vagyonos férjhez menésről és a pompáról. De mi másról szólhatott volna, ha a nő nem nagyon tanulhatott és ha pártában marad, az a szégyenére válik. Ez részben így is van. Viszont erről úgy írni, hogy az szinte tükör is legyen, az már nehéz dolog. Akár most is sokan ráismerhetnek magukra, akár hölgyről vagy úrról van szó. Nem a figyelmességre való igény változott sokat, hanem a stílus, a beszéd, az udvarlás módja. Ezeket csillagoztam igazából.

Igaz, A pusztai farkast semmi sem tudja nálam felülmúlni Hessétől (eddig), de a Demian is fontos gondolatokkal gazdagított.
Talán a legfontosabb, hogy csupán mélyen magunkban nézve és magányosan járva az utunkat tudjuk jól megismerni magunkat. Tényleg ennyire fontos lenne az önmegismerés? Azt hiszem igen, mert hogyan is várhatnánk a boldogságot, ha mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, mire is vágyunk és hogyan. A magányosságot nem úgy értelmezném, mint egy fizikai tényt, inkább úgy, hogy fontos az elcsendesedés olykor, fontos az egyedüllét a gondolatainkkal.
Sinclair útját a gyerekkorból a felnőttkorba szerintem a legtöbben mi is átéljük, de nyilván csak kevesen ennyire intenzíven. Szüleink, és az otthon védőburka körülvesz minket, igaz rengeteg szabályt felállítva, de ahogy a „külvilágba” kikerülünk rájövünk a világ nem csak szép. Mi magunknak kell eldöntenünk hogyan tartjuk meg az egyensúlyt jó és rossz között. Ezek mind szubjektív fogalmak, hiszen hogyan dönthetném el én mi a jó és mi a rossz? Emleget a könyv egy bizonyos Istent: Abraxast. Ö éppúgy Isten, mint ördög. Hiszen van istenünk, amit a világ önkényesen leválasztott és ez a világ „rendes” fele. De vajon én hogyan tudok megfelelni ennek az istennek, ha szabad akaratom van?
Az önmagunkhoz vezető út bizonyosan fájdalmas és magányos. De azt hiszem Hessének igaza van, talán ez a legfontosabb az életben.