Világklasszik

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

én erről a könyvről objektíven nem tudok írni … és ha jobban meggondolom nem is akarok.
ez a könyv rossz. nem, nem az orosz irodalom rossz, nem azt mondom, hogy Tolsztoj, – mert ezt az egy könyvét olvastam csak, és engem a büdös életben senki rá nem beszél tőle még egy könyvre, az már egyszer hót ziher –, így még csak azt sem mondhatom, de hogy konkrétan ez a könyv rossz, ebben a hitemben senki meg nem ingathat.
Április elejétől szeptember végéig olvastam, és ez nem normális dolog. 10 laponként felidegesített, úgy, hogy legszívesebben kivágtam volna az ablakon (ne, ne kezd el mondani, miért nem hagytam abba; csak. mert küldetésem volt.).
Még Vronszkij az egyetlen használható figura ebben az egészben, ő viselkedik egyedül férfiként, bár azért neki is volt stikkje. Egy olyan jellemű ember, mint ő, egy nő miatt öngyilkosnak lenni brahiból, ugyan már! Párbajozni, azt igen, az az ő műfaja, világvégére menni és „halálos” kalandokat keresni, szintén…
Levin: édesjóistenem! most tényleg be akarja nekem valaki magyarázni, hogy valaha is férfi így gondolkozott, mint ő? hogy teper egy nőért, nagy nehézségek árán csak összeszedi, feleségül veszi, terhes lesz tőle, és a szülésnél ezt a hisztit vágja le? az, aki a parasztjaival kint dolgozik a földeken, aki a jószág ellésénél segít nap mint nap, aki természet közelben él falun, majd úgy csinál, mintha azt sem tudná miről van szó? aztán a szeretett nőtől lévő gyermekét kerüli, közben még vallásos élménye is van, és hitetlenségében hit vitát folytat önmagával?
Kitty: készen voltam tőle is rendesen. egyfelől folyamatosan az ártatlan kis izé, másfelől meg megéri a pénzét.
meg amúgy is, hogy lehet két hónappal elszámolni a szülés idejét? ilyet is csak férfi képes írni…
Anna: egy önző dög és semmi más. megbukott feleségként, anyaként és szeretőként. A fiától undorodik mikor Vronszkijba beleszeret, ám mikor a szeretett férfitól kislánya lesz, a fia lesz az atyaúristen és a lányát hanyagolja. hát persze. 8 évi házassága ellenére a fogamzásgátlásról nem is hal, miközben Vronszkijtól terhes lesz, ám amikor Vronszkij több gyerkőcöt szeretne, már kiművelt tudor. ó hogyne! csalja a férjét, és amikor az csak annyit kér és megkíméli a bukott nőségtől, hogy ne a saját házukban csinálja az ügyeit, tesz az egészre, aztán meg nem akar válni, miközben úgy lehetne igazán együtt a „szerelmével”, miközben nem is Vronszkijba szerelmes, csak a szerelem nagy eszményébe, és eljátssza meg nem értett hősszerelmest, és Vronszkijt hibáztatja a helyzetéért, amibe saját maga keverte saját magát. és akkor a féltékenykedéseiről, az önzéséről, hogy csak én, én és én, ne is beszéljek, hiszen még az istenített Szerjozsájára sem gondol…
és folytathatnám még a sort…
mi ez a baromi nagy katyvasz író úr kérem?!
semmi kidolgozott jellemek, hanem összedobáltak. egymásnak ellentmondó jellemvonások, mint amikor kitalál egy karaktert, aztán más valakiben megtetszik valami más jellemvonás, aztán hozzácsapja, anélkül, hogy összegyúrná, vagy megnézné illik-e oda. skizofrén jellemek, úgy ahogy vannak.
Nagyon nem ismeri az emberi viselkedést, a nőket meg mégannyira sem és mindezt 800 oldalban, mikor még a felében is sok lett volna. Levin filozofálgatásai a mezőgazdaságról ehhez a sok összevisszasághoz képest, tiszta felüdülés, bár hót unalmas.

Egy jó lélektani regénynek tartanám, melyben a Levin-Kitty és a Vronszkij-Anna párost szembeállítva egymással bemutatja az egyik pozitív, a másik negatív útkeresését. Viszont a terjengős stílussal, és a számomra unalmas részekkel nem tudtam azonosulni. Ilyenek voltak Levinnek a vidéki gazdálkodással kapcsolatos polemizálása, a nemesi választás eseményei, stb. Értem én, hogy az akkori Oroszország társadalmi körülményeit is be akarta mutatni Tolsztoj, mégis jobban értékeltem volna, ha ennyire részletesen ezt egy másik művében teszi meg.
Nem bánom, hogy elolvastam, mert ez a regény egy hivatkozási alap, a világirodalom fontos része. Ha nincs ez a kihívás, talán kimarad az életemből, de ez nekem valóban kihívás volt, nem egy egyszerű ujjgyakorlat. Akár két plecsni is lehetne a jutalma. :)

Tudtam én, hogy orosz író csak jó lehet. :)
Szerettem az elejétől kezdve. Ezek a szereplők élnek. Vannak hibáik, amikért megvetjük, és vannak erényeik, amikért szeretjük őket. Az udvariaskodásuk sem olyan visszataszító és mű, amitől általában borsókázik a hátam.
Biztos vagyok benne, hogy még sokszor el fogom olvasni. Esküvő előtt mindenképp, csak hogy biztos legyek a dolgomban. :D

Első könyvem a mestertől és mindenkinek ajánlom, akit eddig ijesztgettek az olyan szavak, mint realizmus és orosz írók. Na meg azoknak is, akiket nem.

Annak ellenére, hogy első könyvem volt Dosztojevszkijtől, minden benne volt, amit a cím és az író életútja (amit a könyv megírása előtt járt be) sejteni engedett. Stílusában viszont száraz és nagyon nehéz műre számítottam. Hát száraz az nagyon nem volt, hanem nagyon is emberközeli. Csupán az orosz nevek miatt volt eleinte gondom, hogy ki kicsoda is (három neve van mindenkinek, te jó ég). A karakterek ábrázolása valami mesteri, annyira aprólékosan belelátunk mindenki lelki világába, hogy ehhez foghatót nem nagyon olvastam még. Néha talán sok is volt egyszerre. A kedvencem természetesen a főhős, Raszkolnyikov lelki állapotainak a váltakozása volt. Örökös zárkózottsága sokszor a háborodottság ezernyi színével volt megfestve, de olykor az a bizonyos hajtóerő (talán a „nekem már minden mindegy” alapú) csodálatos dolgokat hozott ki belőle, és ezekben a helyzetekben emberibb nem is lehetett volna.

A könyv tele van tragikus eseményekkel és különben is nehéz olvasmány. Nehéz könyv ez. De olyan nehéz könyv, amit nagyon jó olvasni és az életben egyszer talán mindenkinek meg is kellene tennie ezt.

Tolsztoj szerint Dosztojevszkij alakjai és a párbeszédei mesterkéltek. Hát kedves Tolsztoj Úr, nem értünk egyet, de sebaj. Elkezdem hamarosan az Anna Karenina-t és meglátjuk, melyik tetszik majd jobban a két könyv közül :)

ez költészet
csak nincsenek
benne sortörések
de sörtörések
élet és élet

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mi is kell a háborúhoz? Először is ellenség. Elvileg a németek lennének az ellenség, gyakorlatilag németekről szó sincs a könyvben, legfennebb akkor, mikor Milo lepaktál velük és lebombázza a saját csapatát. Kell még hozzá harc. Van harc ebben a könyvben? Nincs, mert nem harcként gondolnak a bevetésekre, hanem egy újabb vonalkaként, ami közelebb viszi őket a leszereléshez, persze csak ha közben nem emelik meg a teljesítendő bevetések számát. És megemelik, mindig. Hacsak azt nem nevezzük harcnak, hogy saját feletteseik mohósága, anyagiassága, hiú vágyai ellen védik a saját életüket és józan eszüket. Egy háborúhoz kellenek hősök is, hősök pedig végképp nincsenek. Vannak a buta, hiú, arrogáns emberek, akik vezető pozíciókba kerülnek, pedig csak saját érdekeik és ábrándjaik megvalósításán dolgoznak, és vannak a többiek, az emberek, az eldobható, lecserélhető, feláldozható, listába vehető és listából kihúzható kellékek, akik a túlélésért küzdenek. Vagy már azért sem, csak azt várják, hogy még egy nap elteljen.
A háború, mint olyan nem is létezik. Nem a harctereken zajlik, hanem az irodákban, nem eszmék csapnak össze, hanem érdekek. Nincs logika, nincs értelem, nincs tervszerűség, és nincs menekülési lehetőség sem. Ez a 22-es csapdája, ami pont attól kivédhetetlen, hogy nem létezik.
Heller pedig pont attól zseniális, hogy a háború értelmetlenségét a legtalálóbb eszközzel mutatja be: az abszurddal.
Mit nekünk Zeitgeist mozgalom, mikor ezt az egészet Heller megírta már 1961-ben.

Pofon vágott. Fájt és megmaradt a nyoma.

Most szívesen összepakolnék, fognám magam, és elindulnék. Csak mennék, mindegy merre. Imádtam a könyvet, és míg olvastam, sokat járt a fejemben a San Francisco c. szám, és rájöttem, annak a hangulata annyira leírja az egész könyvet. Szóval egy darabig most ezt fogom hallgatni.

Lehet, hogy az a baj, hogy egy sznob, konformista stréber vagyok, elvégre sosem csaptak ki a suliból (egyből se, nem hogy négyből). Vagy talán az a baj, hogy sose voltam 16 éves fiú. Akármi is a gond, nekem ez nem jött be, hiába írnak róla olyan csodaszép belemagyarázásokat. Innen, az én nézőpontomból nézve Holden Caulfield egy gyáva, gerinctelen emberpalánta, aki mindenki mást hülyének néz, képtelen bármit is kezdeni magával, és nem hajlandó vállalni a felelősséget a tetteiért. Nem létezik, hogy négy iskolában mindenki hülye volt, meg persze egész New Yorkban idióták élnek, csak az egy szem Holden Caulfieldnek van esze kerek e világon.
Rendben, fogjuk a társadalomra, mindenkinek meg kell játszania magát, meg ilyenek. De nekem igenis hamisan cseng ez a fajta magyarázat. Oké, nem kell minden szabályt betartani, nem kell feladni önmagunkat – de aki a társadalomban él, annak alkalmazkodnia kell, különben a kutyát nem érdekli, hogy kétes hírű szállodákban vagy a vasútállomáson tölti az idejét. Ilyen ez az evolúció, kedves Holden. Ha figyeltél volna bioszon, nem csak az önsajnálattal lettél volna elfoglalva, minden bizonnyal sikerült volna felfognod.
Ja és még valami, ha már az óráknál tartunk. Szerintem Holden nem olyan nagy fogalmazás-zseni, mint azt annyian állítják. Képtelen volt elérni, hogy együttérezzek vele, pedig sznob, konformista stréber létemre képes lettem volna rá, ha olyan a könyv. De mint mondtam, nem sikerült. Mire kialakítottam volna valami érzelmi kötődést, valami mindig elvágta. Nem csatlakozom a rajongókhoz.
(Jaj, de sokan fognak utálni ezért az értékelésért.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy nagyon jól felépített, izgalmas történet, ami kicsit megborzongat, tele van titokzatossággal és felborzolja az ember kalandvágyó, kincskereső énjét. Ez a része szuper volt.
Nekem a csattanó okozott egy kis csalódást. Kicsit mondva csinált volt. Egy Arisztotelész könyvért, pláne ami a nevetésről szól, még akkor sem csinál senki sem ekkora felfordulást, ha őrült elhivatottság lobog benne. Max fogja és megsemmisíti, nem pedig 50-60 éven át őrizgeti. Ráadásul 3-4 oldalon keresztül bizonygatva ezt, mintha az író is nagyon meg akarná magyarázni, mert szerinte is sántít, de határidő van és le kell adni a kéziratot, jobb meg éppen nem jut eszébe.
Ami nagyon tetszett benne, az a pár pislantás a középkori konyha művészetébe, a gyógyfüvek szakértelme, a felvilágosult szerzeteshez (szerintem) méltó, a kor tudományához való szakértelem, és a furfangos csalafinta szimbólumokkal játszó építészet, amelyek megértéséhez elengedhetetlen a tudás és a műveltség.
Néha kicsit sok volt az eretnekmozgalmak bonyolult életének leírása, és kicsit mintha könnyedén átléptünk volna a középkori katolikus szigorhoz képest a szerzetesek – legyen az férfivel vagy nővel elkövetett –, paráználkodásán, mintegy kicsit huszadik századi módon.
Lényeg, a lényeg; jófajta történet ez!