Utak a hegyre

„Ne a változástól, az állandóságtól félj!” -Lao-ce

"A kereszténységtől eltérően a régi vallás türelmes volt, sok istent ismert, és új isteneket is befogadott. Például az Ansgar életéről szóló mű beszámol arról, hogy Birka népe szentként kezdte tisztelni hajdani királyát, Eriket. A Kelet-Európából érkező vallási hatások is érvényre jutottak ezen a területen. Ugyanakkor egész Skandináviában közösek voltak a régi vallás főbb jellemzői.
Minden isten az emberi létezés valamelyik jelentős aspektusáért volt felelős. Emberi lényként ábrázolták őket, és igencsak úgy viselkedtek, mint a halandók. Szigorú szerkezetű közösségekben éltek, éppúgy, mint a kor gazdag parasztjai, és két nagy családra oszlottak, az ászokéra és a vánokéra.*
A két isteni családtól elkülönültek a nornák, a végzet istennői, akik uralkodtak mind a halandók, mind az istenek fölött, és ott voltak még a valkyrják. Voltak még gonosz óriások, az istenek és a halandók ellenségei, akik a világ külső körében éltek, a föld lakatlan helyein; ott volt a fura, ravasz, megbízhatatlan Loki, a Világkígyó és Fenrir farkas apja. Otthonosan mozgott az istenek és az óriások között, kijátszotta őket egymás ellen, és számtalanszor megtréfálta őket. Törpék is éltek az elhagyatott helyeken. Okosak, ravaszak voltak, és kiváló kézművesek. Álfok éltek a földben, és a fylgjurok voltak a család vagy az egyén őrzőszellemei, akik azt képviselték, amit ma öröklött tulajdonságoknak mondanánk. Egy család halottjával jól kellett bánni, hiszen az az élet utáni világba távozott. A világ tele volt szellemekkel, amelyek befolyásolták a halandó életét és boldogságát, velük az embereknek jóban kellett lenniük. Megfelelően kellett viselkedniük, tisztelniük kellett az isteneket és a többi természetfölötti lényt, és meg kellett adni, ami járt nekik. A nornáknak nem mutattak be áldozatot, mert ők az ember elkerülhetetlen sorsa fonalát fonták."

*Az ászok családjának a feje Odin, de ide tartozik még pl. Thor, Baldr, és Heimdall, az istenek őrszeme. A vánok családjából származik például Frey, ő termékenységisten volt.

Kép forrása: http://da.wikipedia.org/wiki/Nordisk_mytologi

“Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feldurja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbbutóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.” (Buddhista tanmese)

„Tenochtitlán istenkirálya messzi, félelmetes démonfajta lénnyé alakult át, akinek ünnepét illett volna szentelni, ha maradt volna még szabad rovás a kalendáriumkövön, annyi temérdek ünnep között.”

Az azték kalendáriumkövet (napkőnek is hívják) 1790-ben fedezték fel; ma a Mexico City-ben található Antropológiai Múzeumban van. Több elmélet is született azzal kapcsolatban, hogy pontosan, mire használták a követ, ugyanis a rajta levő szimbólumok helyt adnak vallási, időszámítással kapcsolatos és földrajzi interpretációknak is.

A lányok…

– Mindig megérzem az ünnepek közeledtét, naptárat se kell használnom. Valahogy… emelkedettebb hangulatom lesz a napfordulók közeledtével. És nagyon-nagyon színeseket álmodom. – mondta ábrándosan Ville-Villő. Rövid, szöszke haját szanaszét fújta a szél, apró lábaival szinte nem is a virágokon, hanem a virágok felett táncolt: és úgy is volt valóban, hiszen két, kecses, hófehér szárnyacska repítette.
– Remek! A Szent Iván éjt azt én is megérzem. Minden évben akkor jön elő a szénanáthám. Egész éjjel alig aludtam. – duzzogott a barátnője, bizonyságul jókorát tüsszentett. Sátia egy ördögharapta fű tövében ült, vörös orral és karikás szemekkel. Fűzöld haját apró kontyba tekerte a feje búbján, láthatóan se tündérhajakat kócoló szellőkhöz, se vidám fecsegéshez, se ünnepekhez sem volt semmi kedve.
– Legalább a szárnyadat fényesítsd ki! – nevetett rá a másik- Tudod, hogy vendégeink is jönnek! Ha majd fellobbannak a tábortűz lángjai és megjönnek a többiek a hegyen túlról, biztosan megjavul a kedved! Tavaly is csak sikerült rávennie valakinek, hogy táncolj! – mondta, azzal ellentmondást nem tűrően nekiállt egy marék zsúrlóval fényesre pucolni Sátia szárnyait. A lidércke tűrte, csak néha-néha szisszent fel:
– Au, ez fáj! Ennyire alaposan nincs az a kobold, akiért megéri szárnyat fényesíteni…
– Nincs-e? – vigyorodott el Ville-Villő- Még az a borostyán szemű sem, akiről annyit áradoztál tavaly nyáron? Aki azokat a gyönyörűséges verseket írta neked…?
– Főleg ő nem!- csattant fel Sátia – Amíg itt volt, mást se tudott, csak verseket költeni, elvitte a koszorúmat is, és aztán mégse írt egy sort sem soha többet, meg se látogatott. Fogadok, réges-régen Szeligennek írogatja a versikéit. Az a szelíd, buta kis boci biztosan sokkal hálásabban hallgatja. (Nem mintha egy szót is értene belőle, vagy bármit is tudna a versekről).
– Nem hinném… De talán dolga volt a koboldodnak, vagy eltévedt a szellő, amivel a levelet küldte. Vagy nem mert a közeledbe jönni. Nem is csodálom, amilyen goromba vagy te mostanság a szellőkkel. Borosty…
– Ki ne mond még egyszer azt a szót! – csattant fel Sátia, és dühösen a barátnője felé kapott, de az ügyesen kitért előle. – És nem a koboldom, vedd tudomásul.
– Nem mintha az a madaras kobold téged úgy elkényeztetett volna találkozásokkal, levelekkel… – tette hozzá gonoszul Sátia.
– Dehogynem! – mondta gyorsan Ville-Villő- Múlthéten is küldött egy egész csomó sárgarigó tollat!
– Múlt héten, múlt héten! És mit csinált egész évben? Mert máskülönben alig-alig keresett!
– Alig… – pirult bele a szőke tündér- Biztosan van egyéb dolga is énrajtam kívül. De este itt lesz, és ez a fő! – aztán egy hirtelen mozdulattal szétbontotta Sátia kontyát, és vidáman felnevetett:
– Na most nézd meg magad, milyen szép vagy! És elég ebből a rosszkedvű tüsszögésből, gyerünk Zlatához, ő biztosan tud adni neked valamit az allergiádra, ráadásul el is kel neki a segítség, ha még ma el akar készülni azzal a rengeteg süteménnyel!

Barack Obama könyvét olvasva többször előkerült Malcolm X neve, akiről nem sokat tudok, ezért utánaolvasgattam az interneten. Olvastam a mekkai zarándoklatáról, és akkor meg arra jöttem rá, hogy erről sem tudok sokat. Szóval aztán a zarándoklatról olvastam. :-) Érdekes ám, ezt írja a wiki (két részben karcolom):

A mekkai zarándoklat, a haddzs az iszlám ötödik pillére. Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot Mekkába, a Szent Mecsethez. A zarándoklat a muszlim holdnaptár 12. hónapjának 8. és 10. napja közé esik (a nyugati naptár szerint mindig változó az időpont). A zarándok a haddzs alatt világi életét felfüggesztve csak Istennek él.
A zarándoknak ép elméjűnek kell lennie, mivel a küldetés értelmét fel kell fognia, meg kell értenie. Egészségesnek kell lennie, hiszen maga a szertartás meglehetősen megerőltető, bár tolószéket igénybe lehet venni. A részvételhez szükséges anyagi eszközöket becsületes úton kell előteremtenie, ugyanakkor biztosítania kell, hogy otthon maradt családtagjai ne szenvedjenek hiányt a távollétében. Akadályoztatás esetén maga a szándék megléte is elegendő. A haddzs megváltható helyettes küldésével is, és a zarándoklatra félretett pénzt jótékony célra is fordíthatják.
A férfiak két varratlan vászonleplet, a nők egyszerű, bokájukat és karjukat eltakaró fehér ruhát viselnek, azonban arcukat nem fedik be, hiszen a férfiak szíve ilyenkor tiszta. A ruhát akkor kell ima elmondása közben magukra ölteni, amikor megérkeznek a szent kerület kapujához. A muszlimok ezt a ruhát olyan nagy becsben tartják további életük során, hogy sokan ebben is temetkeznek el. A harám területén tilos az ékszerek viselése és az illatszerek használata, de még a köröm- vagy a hajvágás is. Tilos az állatok leölése, a növények megsértése is. Tilos a veszekedés, a viszály, de a szexuális érintkezés, mulatozás is. Azoknál, akik ezeket a szabályokat szándékosan megszegik, súlyos esetben a zarándoklat értékét veszti. De vannak a zarándoklat során olyan elkövetett bűnök is, amelyek megválthatóak.

Sose gondolkodtam azon igazán, hogy van-e szeretet úgy, hogy nem kell adni érte semmit, egyszerűen csak önmagában lévő igazi, tiszta szeretet. Megtanultam az iskolapadban, hogy Isten szeret, olyannak, amilyen vagyok, feltétel nélkül. Éppen csak a valóságban ezt megtapasztalni számomra gyakorlatilag a lehetetlennel tűnt egyenlőnek, amióta az eszemet tudom. Isten, az Isten, de az emberek távol állnak tőle, és mindig akadnak feltételek, amiknek meg kellene felelni. (?) Szeretet-e ez így még? Inkább valami kölcsönös megegyezése annak, hogy azt hazudom szeretlek. Szeretlek, mert… Szeretlek, amikor… de nem szeretlek csak azért, mert te te vagy. Hamar megtanultam azt, hogy ehhez az illúzióhoz mindig kell valami, ami kiváltja. Mondjuk a teljesítmény. Az a pár pillanat, amíg rám figyelsz, az kell, ahhoz feltétlenül, hogy el tudjam hinni, hogy van értelme egy egyébként értelmetlen küzdelemnek. Vagy éppen az, ha a panasz által kiváltott sajnálat kelti ugyanezt az álomképet. A lényeg viszont az, hogy ez így hülyeség, amire akkor jöttem rá, amikor még tanítottam nemrégiben értelmi fogyatékkal élőket és hallássérülteket. Tanári kar és diákok között ég és föld volt a különbség. A gyerekek tudtak szeretni, akkor is, ha fáradt voltam, akkor is, ha beteg, akkor is, ha mosolyogtam és akkor is, ha valahol a sírás határán jártam. Nem az iskolát szerettem, hanem őket és azt, hogy megtanultam tőlük, hogy van Isten, önmagunkban hordozható, szerető Isten- csak egy kicsit hagytuk, hogy a világ dolgai alaposan eltemessék…

megvolt a nap jó cselekedet: megmentettem egy katicát a vízből :)

”Hiszek a napban – akkor is, ha nem süt;
Hiszek a szeretetben – akkor is, ha nem mutatkozik meg;
Hiszek Istenben – akkor is, ha nem szól.”
:)