Sci-fi

Azt tudtam, hogy érdekes lesz, hiszen a hozzászólások és a gyors kommentek biztosítottak róla, hogy jól választottam olvasnivalót! :)
Az eleje – szándékosan „eleje”-t használok – szokványos: idegen bolygón ébred a csapat, aztán indul a felderítés a városban, ami olyan furcsa, olyan Lem-es. Aztán hirtelen vége – azt hittem meghaltak a főszereplők – de az újabb fejezet(ek)ben megint kezdődik/folytatódik minden onnan, ahonnan elindultunk. Na, itt vettem észre, hogy a fejezetek nem is fejezetek, hanem Első kísérlet, majd Második kísérlet, stb. a cím. Aha, kezdtem kapisgálni a dolgot, de a végén azért jól csavarintott még néhányat az író a történeten és a mondanivalón!
Ezt a könyvet a német nyelven alkotó sci-fi írók egyik legjelentősebb képviselője, Herbert Werner Franke még 1961-ben írta. A mai olvasóknak minden bizonnyal nagyon sok film beugrik – mint ahogy be is ugrott pl. @Hatodik_Alabardos-nak is ;)! – erről a könyvről. Joggal, hiszen 73-ban már angolul is megjelent, így a 80-90-es évek sci-fi/fantasy filmjei bátran merítettek ebből az alapanyagból. Népszerűségét jelzi, hogy 1976-ban még magyar TV-játék is készült belőle, olyan – akkor még fiatal – színészekkel, mint pl. Venczel Vera, Kovács István, Egri Márta, Harsányi Gábor, Benkő Péter… :D Az már más kérdés, hogy az akkori TV-kritika nagyon lehúzta a magyar megvalósítást. Később viszont Hollywood nem egy kasszasikert kreált ebből a világból… :)! Az utolsó két oldal, az Utójáték jól helyretesz, ha addig nem jöttél még volna rá a események kulcsára. ;)
Akkor, 61-ben ez nagyon ütött, ma már a filmes és könyves „előképzettségünknek” hála, talán gyorsabban megy a felismerés…
Érdekes, Fukuyama könyveiben és Huntingtonnál is előjön a társadalom fejlettségének foka. Itt is valami hasonlóról szól a történet, persze, sci-fi keretek között. De egy fizikát, matematikát, kémiát, pszichológiát és filozófiát tanult tudóstól, aki érdeklődik a jövőkutatás, a barlangtan, a számítógépes grafika és a digitális művészet iránt, ráadásul könyveket, sőt sci-fi könyveket írt, ez lehet a minimum ;)! És ezeket a dolgokat bele is rakta, ahogy azt kell :D!

Hatmillió év már erősen evolúciós tényező. A galaxist benépesítették az emberi faj leszármazottai. Akadnak köztük olyan poszthumán egyedek, akik egyetlen fajba sem sorolhatók. Számtalan bolygón olyan lények élnek, amelyeket nagyobb távolság választ el a földi embertől, mint a homo sapienst a homo erectustól. De – az általános vélekedés szerint – végül mindet utoléri a Múlás, és kénytelen átadni a helyét egy újabb emberfajnak. Nagyon kevés olyan civilizáció létezik, amelyik hatmillió éve töretlenül fejlődik.
Ilyen a Klánok Közössége, amelynek tagjai az űrkorszak hajnalán váltak örökéletűvé, és azóta is a világ megismerése, a tudás felhalmozása hajtja őket. A többi, „felzárkózó” civilizáció szemében szinte isteni hatalmuk van: naprendszereket mozdíthatnak el, csillagokat indíthatnak újra, vagy szupernóvákat fojthatnak el. A fénynél gyorsabb utazás az egyetlen technológia, amivel nem rendelkeznek. Ami annál különösebb, mert ők maguk alig változtak valamit: a homo sapiens faj talán utolsó képviselői ők. De egyszer, évmilliókkal ezelőtt elkövettek valamit, ami legszentebb elveikkel ütközött, és lehet, hogy végül eljött a bűnhődés ideje…
Reynolds mindezt könnyen érthető stílusban adja elő, nem ássa bele magát túlzottan a technológiába, de tudja, miről beszél, és bármilyen nagy léptékekről is ír, egy pillanatig sem hat úgy, mintha önmagát akarná túllicitálni.
A Napok háza hősei klónok, a két főszereplő azonban jól láthatóan különböző jellem. Érdekes megoldás, hogy egymás szemén keresztül ismerhetjük meg őket, ugyanis a szerző minden fejezetben megcseréli a nézőpontot. (Persze több nézőpontos regény sok van, de ők a történet nagy részében együtt vannak.) Harmadik társuk – aki nem ember – talán meglepően emberi módon viselkedik, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ő az ideális karakter erre a szerepre. A cselekmény, mint a nagy léptékű, világteremtő sci-fi regényekben gyakran előfordul, itt is lassan indul, majd fokozatosan veszi feszesebbre a tempót. A végjáték igen hatásos, a befejezés pedig mindent a feje tetejére állít.

Számomra ez a könyv maga volt a csoda. Nemcsak a története volt, ami magával ragadott, hanem a hangulata is. A könyv eleje teljesen elvarázsolt, a vége inkább elszomorított. Mert a történet nem igazán szép, sőt sok helyen inkább elszomorító, de az olvasása mégis valami fantasztikus érzést kelt az emberben. A mesék és a valóság közötti határ elvékonyodott, átszövik egymást az események és a történések. A könyv nem egyszerű, de nagyon megéri elolvasni. Nem nyersen vágta az arcomba a kegyetlenséget, hanem gyapjúba és selyembe burkolva. Gyapjúba, hogy ne üssön akkorát és selyembe, hogy még tetszen is. A szereplőket azért szerettem, mert egyikük sem volt idealizált. Ebben a könyben nincs fekete és fehér, de megtaláljuk a szürke milliónyi árnyalatát.
A fordításért ezer köszönet Kleinheincz Csillának, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy nélküle ennek a regénynek a magyar fordítása nem lenne ennyire csodaszép, nem lenne ennyire hangulatos.
Senkit ne riasszon meg a történet sötétsége és a kegyetlensége, mert a csillagfényes téli éjszaka is tud kegyetlen lenni csikorgó hidegével, de tud olyan gyönyörű is lenni, amelynek szépsége képes megragadni és soha többet el nem engedni. Én ilyennek érzem ezt a könyvet.
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.com/2012/05/catherynne-m-valente-marija-morevna-es.html

Ez nem szórakoztató irodalom. Ez kőkemény valláselméletbe ágyazott mítoszregény, allegorikus vallástörténeti eposz, plazmafegyverekkel, csikkel, mocskos üzelmekkel, paktumokkal, fondorlatokkal. Nagyon sok kérdést felvet és szinte semmit nem válaszol meg. Ki volt ez a Sam? Hol volt ez a Sam? Miért csinálta ezt ez a Sam? Jól csinálta-e?

A nagyhatalmú hindu világ isteneit játszó űrhajósokra ugyan az a sors vár, mint a földi világ isteneire: küzdenek a pestiként elterjedő, és őket leleplező tudománnyal, a maguk látszatmindenhatóságával és a halállal. Folytonos harc, aminek a végén két túlélő marad, két bizonyosság: a Halál és a Kételkedés. Nekem valahol ennyi is maradt a könyv mondanivalója: a tudomány segít jobban élni, de ez ellen a két dolog ellen semmiféle tudomány nem véd.

Nagyon érdekes az adagolás. Hatalmas katyvasz az eleje, ráönti az emberre a sok infót, szereplőt meg szövevényes homályos szálakkal tekeri be, iszonyat nehéz kibogozódni belőle még a wikipédia korában is, hogy ki kivel van. Arról ne is beszéljünk, hogy mindenkinek három neve van, és mindegyiket előszeretettel használják is. Az eleje nekem olyan volt, mint amikor édesapám 12 éves koromban el akarta magyarázni a választási rendszert 20 perc alatt: teljes zavar és fogalmam sem volt róla, hogy ember ezt hogy értheti. Aztán 18 évesen meg lassan-lassan az ember összerakta magának, saját adagokkal, saját motivációból. Hát itt is kezd letisztulni, helyrezökkennek az idősíkok, ismerős szituációk tűnnek fel a történet végére (a legvégére talán nagyon is amerikaiasra sikerült a végjáték). Az idősíkokkal is játszik az író, keretes szerkezetben foglalja a múltat.

És tessék használni a Wikipédiát, sok érdekes dolgot meg lehet tudni a hindu/buddhista mitológiáról, meg arról, hogy ez a két vallás hány ponton összefügg és mennyire mások ezek a a kozmikus-körforgásos (távol)keleti, meg a világvégét váró-emberies léptékű nyugati (közel-keleti) vallások.

Hát ez nagyon szimpatikus. Félve fogtam hozzá, mert eddig csak az Istennek lenni nehéz című könyvet olvastam tőlük, és azzal nagyon nem tudtunk egymásra hangolódni. Erről olvastam, hogy más jellegű, kicsit bohóbb, és mivel a Stalkert nagyon el akarom olvasni, gondoltam ráhangolódásképpen inkább ezzel nyitok. Jó döntés volt. Borzasztóan szórakoztatónak találom ezt a tudománnyal kevert praktikus mágiát, amit egy igazi bürokratikus intézményben működtetnek, afféle: „ Varázsoljunk elvtársak, de szigorúan az eljárási rend szerint, hogy szégyent ne hozzunk a kollektíva fejére!” hangulatban. Az intézményben egyébként számtalan varázsteremtmény gürizik, meg volt inkvizítor, Merlin maga, és már egy kezdő programozónak is magának kell reggelit varázsolnia, ha enni akar, és ne tudd meg, mik kerülnek a tányérjára… meg sajátos osztályok vannak, ahol bármilyen veszélyes hülyeség keresztülvihető megrovás nélkül, ha bedolgoznak a helyi termelőszövetkezetbe (a patrolnált szovhozba). Ez az osztály keresi az abszolút boldogságot. Ki is fejlesztik az Eszményi Embert, aki vészesen emlékeztet napjaink média-ideáljára: csak fogyaszt-fogyaszt vég nélkül.
Az alkalmazottak jól érzik magukat, olyannyira, hogy szilveszterkor mindenki a dublőrét (bizonyos feladatokra teremtett egyszerűsített más, minimál- vagy komplexebb programmal) hagyja ott mulatni és szórakoztatni a többiek – dublőrét. Eközben ők visszaszivárognak a céghez, mert eszükbe jutott valami. Jó szereplők vannak benne, olykor beszédesen magyarított nevekkel. Azért szemérmetlenül csempésztek bele tudományt is bőséggel, meg áltudományt is. Visszakézből megoldották a tunguszkai meteorit rejtélyét, teszem azt.
Éééés már tudom, honnan emelte el Pratchett a Korongvilágot! Nos, innen: http://moly.hu/idezetek/142818. Felbruttósította az elefántokat, nevet adott a teknőcnek, de amúgy ugyanaz. Alaposan meg is lepődtem, mikor megláttam, azt hittem, az az ő találmánya.

Meglepően jó regény,egy számomra teljesen ismeretlen írótól.A történet egyes szám első személyében,egy biztonsági szervezet (NVÜ) ügynökének szemszögéből íródott.Jól felépített izgalmas történet,tele váratlan fordulatokkal és meglepő végkifejlettel.Az idegenekkel való első kapcsolatfelvétel szokatlan megközelítése.Kellemes kikapcsolódást nyújtó,nem túlbonyolított vérbeli klasszikus sci-fi.

Kiválóan felépített karakterek és háttérvilág, logikusan végigvitt cselekmény: egy igazi űropera.
Az író zseniálisan szőtte végig a szálakat és tartotta fent az érdeklődést az egész (nem rövid…) könyvön keresztül. Az idősíkok és a szereplők állandó váltogatása mindig újabb lökést ad a történetnek, és így az információt is mindig időben, és soha nem szájbarágósan kapjuk. A háttérvilág kezelése a „mese a mesében” alkalmazása miatt nagyon elegáns, a technikai újítások átgondoltak és pont kellően magyarázottak, így egyik sem nyomja agyon a történetet, amiben megfelelő arányban keveredik minden, ami egy jó sci-fihez kell.
A könyv egyetlen rossz része a borító. A kiadó borítótervezője érdemelne egy nagy tockost érte…

Mindenképpen a legjobb sci-fik között van, amit olvastam.
A stílusa magával ragadó. Perry megfelelően egyensúlyoz a komolyság, illetve az ironikus, csipkelődő hangnem között, így az ő szempontjából bemutatott történet egyszerre lesz jópofa, humoros, élettel teli, ugyanakkor ha az kell, megfelelően érzéketlen vagy egyenesen drámai.
A történetben minden van, ami csak kellhet egy klasszikus sf regénybe; technikai kütyük, idegen életformák, lövöldözés, akció. Ugyanakkor rengeteg olyasmit is találni, ami egyszerűen – nincs rá jobb szó – engem személy szerint a földhöz vágott. A „megfiatalítás” megoldása, Seggfej, a vallási fanatikus bogárlények, valamint a Szellemhadtest miatt például még adnék a könyvnek egy pár plusz csillagot, ha lehetne.
Most pedig verhetem a fejem a falba, hogy a következő kötet megjelenésére legalább egy évet várni kell.
Gyerekek, ne kezdjetek friss kiadású regényekkel… Csak összetöri a szíveteket.

Haladjon bármerre is az emberiség fejlődése, bizonyos tulajdonságok sohasem változnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy bizony az univerzum körülöttünk forog, Clarke pedig zseniálisan mutat rá arra, hogy ez közel sincs így. A világegyetem végtelen, mi viszont szörnyen apró pont vagyunk, hiába próbálunk máshogy tenni, ez így is marad. De legalább vigasztalhat, hogy a klasszikusan emberi arrogancia mellett az igazi értékek képviselői sem vesznek el a történelem viharában.
Az események és a karakterek hihetően lettek ábrázolva, a különböző reakciókat és tetteket valóban reálisnak tartom, a szerző ebben is rendkívül tehetséges. A történet kellően érdekes és remek ütemben halad, a sorok mögött mindig ott az elgondolkodtató tartalom (akárcsak Bradbury-nél), nagyon élveztem a regényt.
Nem is értem, hogy maradhatott ki eddig Arthur C. Clarke munkássága.

A Kvantumtolvaj poszthumán, cyberpunk világképe sokkal ijesztőbb, mint A felhúzhatós lány ökokatasztrófa-sújtotta Thaiföldje. A fizikai és a digitális világ összefonódása, a valódival tökéletesen összekeverhető virtuális valóságok bizonytalansága, az emlékek, sőt, tudatok szabad másolhatósága bármilyen genetikailag módosított vírusnál rémítőbb jövővízió. A digitális halhatatlanság persze jó dolog, de mi a helyzet az örökké tartó rabszolgasággal, börtönélettel vagy azzal, hogy esetleg csak egy vagy a több száz tudatpéldány közül?

(Asimov írta a Leszáll az éj elején, hogy kitalálhatna mindenféle egzotikus kifejezést teljesen átlagos, vagy átlagos kifejezésekkel is leírható dolgokra, de nem teszi, mert szerinte ez csak a történet élvezhetőségének rovására menne. Rajaniemit nem aggasztották ilyesfajta dolgok: ő minden lelkiismeret-furdalás nélkül elárasztja az olvasót már a legelső lapoktól furcsa szavakkal, amelyek jelentését csak sejteni lehet, aztán később egész jól körvonalazódnak, de mindenképpen nehezítik az olvasást és emiatt érdemes legalább az első néhány fejezetet a végén újraolvasni, hogy egészen kerek legyen a sztori…)

A könyv jó, nagyon is, érdemes olvasni.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.com/2012/05/hannu-rajaniemi-kvantumtolvaj.html