Sci-fi

Ian McDonald művész. Ezt már így megmondom, hogy ezen a regényen kívül semmi mást nem olvastam tőle és még a wikipédiás szócikket sem láttam róla. Aki egy ilyen regényt meg tud írni, nem lehet más, mint klasszikus értelemben vett művész, afféle „reneszánsz ember”, aki nem csak hatalmas műveltséget tud felhalmozni, hanem kiemelkedően intelligens is ahhoz, hogy ezt művészi formában összegezve tudja a közönség elé tárni. Mert A dervisház nem csak egy regény, féltucat szereplő eleinte csak homályosan összefüggő dolgairól, terrortámadásról, műkincsvadászatról, nanotechnológiáról, iszlamizmusról vagy az évtized gázüzletéről/csalásáról, hanem egyúttal tárháza és bemutatója az elragadóan gazdag török kultúrának, egy olyan ország kultúrájának, mely átmenet Európa és az iszlám világ között, átvitt és szó szerinti értelemben is híd Ázsia felé.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.hu/2012/06/ian-mcdonald-dervishaz.html

Mintha egy színvonalas noir krimit olvasna az ember, ami végig pörög, a főhős nagyon kemény és igazi magányos farkas, természetesen felbukkan mellette egy (néhány) gyönyörű nő is, akik mind oda és vissza vannak érte és a végén persze egyértelmű a főszereplő győzelme. Azonban ez a történet nem működne a háttér, a jól kitalált és kidolgozott világ nélkül.
Kicsit furcsa volt néha egy ilyen történetet sci-fi környezetben olvasni, de aztán lenyűgözött a krimi és a mellé/mögé kitalált világ szerves összhangja.
A könyvvel egyetlen egy apró problémám volt: a túl sok név, de ha az ember nem nyári fesztiválszezonban olvassa (több) napos kihagyásokkal, hanem szinte egyben -ahogy egy ilyen könyvet illik-, akkor valószínűleg ez sem okoz problémát.

Hazánkban Alastair Reynolds nem örvendhet túl nagy ismertségnek, ám talán majd a Napok Háza után ez megváltozik, ugyanis személyében egy szenzációs ötletekkel és izgalmas látásmóddal rendelkező science fiction írót ismerhetünk meg, aki akár a legnagyobbakkal is felveheti a versenyt.
Kevés az olyan szerző, aki hatmillió éves távlatok bemutatására vállalkozik, de Reynolds ügyes megoldásokkal kikerüli a felmerülő problémákat, az egyre nagyobb léptékűvé váló történet mindvégig hitelesnek hat. Felesleges leírásoktól és túlírt részletektől mentes stílusával kiváló ütemben mutatja be az izgalmas és mozgalmas cselekményt, engem az első oldalak lassúsága sem zavart, a döbbenetesen öreg univerzum felvezetése rögtön magával ragadott.
Egyedül talán a karakterek ábrázolása terén maradt némi hiányérzetem, mindenki inkább csak vázlatosan, egy-egy jellemvonás alapján épült fel. Campion és Purslane párosában túlságosan a szerelem került a középpontba, az önálló személyiségjegyek háttérbe szorultak. A kevés kivétel között volt az örökké nyugodt és udvarias Hesperus, illetve a Légszellem, akin sokkal jobban érződött az évek súlya, mint a hasadványokon.
Reynolds ámulatba ejtő távlatokat nyit, a lehetőségekben és ötletekben gazdag jövőkép sok mindenért kárpótol. Ezek után nagyon remélem, hogy más regénye is megjelenhet magyarul, szívesen olvasnám további műveit is.
Bővebben az ekultúrán.

Az ember könyve jellegzetesen Hackett is, meg nem is. Ebben a regényben is központi szerepet kap a „transzhumán probléma”, hőseinek ugyanis hatalmas változásokkal kell szembenézniük mind életkörülményeikben, mind önmagukban. Ezúttal azonban ők nem a közeljövő „enyhén sci-fisített” emberei, hanem a jelen valóság szülöttei, akik kvázi mi magunk is lehetnénk. Vajon elfogadnánk a lehetőséget, hogy valami mássá (többé?) váljunk? És ha igen, vajon a többi ember elfogadna minket így? És vajon nem okoznánk katasztrófát azzal, hogy ész nélkül használnánk a nyakunkba szakadó „technológiát”? Az ember könyve eléggé pesszimistán áll hozzá ezekhez a kérdésekhez.
Űroperettes korszaka óta a szerző most először szerepeltetett a hagyományos értelemben vett idegen lényeket – azt hiszem, kicsit tartottam az eredménytől, de nagyon jól vette az akadályt. A „Homály” lényei rendkívül bizarr fajzatok, de van a viselkedésükben logika. Belső konfliktusaik éppen eléggé érthetőek ahhoz, hogy olvasóként állást tudjak foglalni, és talán ez bizonyítja a leginkább, hogy jól sikerült az ábrázolásuk. Velük szemben pedig hasonlóan jó és részletes az elrabolt emberek kétségbeesett csoportjának bemutatása is. (Bár azt meg kell jegyeznem, hogy ez ritka idegesítő egy banda: 3000 emberből tényleg csak egyetlen felnőtt lenne, aki legalább valamelyest értelmesen próbál alkalmazkodni a helyzethez?)

Remek űrhajós sztorikat tartalmazó elbeszéléskötet.Csak az elején akadt problémám,mivel Lem stílusa nekem néhol kissé túlzottan is aprólékos.Hozzá kellett szoknom a rendkívül részletes leírásokhoz,amik azért nem voltak zavaróan hosszúak.Eleinte lassan csordogáló történetek hirtelen ritmust váltanak,és felgyorsulnak az események,aminek köszönhetően a történetek nagyon izgalmassá válnak.Feltűnően sok szerepet kapnak különböző típusú robotok.Nagyon tetszett a robotok viselkedése.Kiderült,hogy Lem robotjai valamilyen szinten szabad gondolkodásúak.Pirx remek figura,amolyan igazi szerethető hős.Tehetsége és bátorsága révén,fokozatosan egyszerű pilótából parancsnokká küzdi fel magát.
Néhol humoros,néhol szomorú,remek ötletekkel teletűzdelt elgondolkodtató olvasmány.

– kommunista utópia (ezt a mai kor sci-fivel, irodalom történettel foglalkozó szakemberei állítják)
– korszakalkotó mű a szovjet sci-fi történetében (ezt Borisz Sztrugackij mondta, közben megemlíti, hogy testvérével – ha nem is értettek mindenben egyet Jefremovval – sokat merítettek a zömében az 50-60-as években alkotó írótól)
– a szovjet "2001" (ezt az amerikaiak, vagy általában a nyugati országok sci-fi írói mondták), lásd az AC Clarke: 2001 Űrodisszea értékelésem:
http://moly.hu/ertekelesek/433831

KÖNYV
Igen, valahol a fenti hármasban az igazság. 1957-ben született a mű, addig a szovjet sci-fi is jobbára elmerült a technikai vívmányok ismertetésében, itt viszont a társadalmi berendezkedés, az ideális világ került előtérbe. A Föld a távoli jövőben, a Nagy Gyűrű Korában elérte a tökéletes társadalom szintjét. Távoli galaxisok szintén emberszerű értelmes lényeivel jobbára rádióhullámok révén találnak kapcsolatot, de a közelebbi galaxisokba már el is jutnak a csillaghajók. Két szálon fut a cselekmény:
– a 37. csillagexpedíció izgalmas kalandjai (már csak egy radioaktivitás miatt elpusztult bolygót és hajdani lakóinak holttesteit találják meg, illetve a Vascsillag egyik bolygóján idegen lények támadása, miközben megtalálják egy régebbi csillagexpedíció elveszettnek hitt hajóját a legénység nélkül – -> a hangfelvételek alapján sikerül a támadásokat kivédeni, csak egy sérültjük lesz és még egy idegen világ űrhajójára is bukkannak), valamint
– a Föld mindennapjai, ami azért tartogat némi konfliktust.
A mű végén – de tényleg csak a végén – a két szál összeér, és várjuk a folytatást! Az író 1972-ben halt meg. Tervezett egy közvetlen folytatást is, de ebből nem lett semmi. Viszont a A Bika órája c. 1968-ban írt műve – mai kifejezéssel élve – ugyanabban az univerzumban, de jó 200 évvel később játszódik! Ott a világnézetek (kommunizmus – kapitalizmus) összeütközését írja meg, a kommunista utópiából érkező Sötét Láng nevű csillaghajó utazóinak szemszögéből. Az űrhajósok megpróbálnak beavatkozni a zsarnoki bolygó megmentése érdekében – -> később ez a téma, mint progresszorok jelenik meg a Sztrugackij-tesóknál…
A nyugati világ meglepően gyorsan lecsapott a könyvre. 1957-ben jelent meg oroszul, 1959-ben pedig már angolul is, vagyis Asimovék elég hamar kézbe vehették a „másik blokk sci-fi különlegességét”, mert egyébként tényleg különlegesség! Egy csomó itteni gondolat, másként kifejtve aztán visszaköszön a nyugati sci-fikből. Ez a mű egy igazi „faiskola”! Számtalan későbbi „nemesítést” (angolszász és kelet-európai) ide lehet visszavezetni! Én is az olvasás után még napokig emésztettem, mire leírtam, ezt itt :D

FILM
A szovjetek 10 évvel később filmet is forgattak belőle, de csak az elejét, a Tantra csillaghajó kalandjait sikerült leforgatni. A társadalmi mondanivaló a nézőközönséget nem nagyon fogta meg, ezért a második rész már nem készült el, mint ahogy a közvetlen folytatás sem könyv formájában. A film első kockáit nézve nekem elsőként Hitler házi filmrendezője, Leni Riefensthal 1936-os berlini olimpiára készült felvételei ugrottak be. Egy az egyben…, a tökéletes ember…, a kommunista utópiában ez lett volna az alap.
Másik érdekesség, hogy magát a Tantra űrhajót kívülről nem is látjuk. A fekete bolygót és a „támadókat” ügyes világosítói munkával jelenítették meg. Ha bevállalják az űrhajót, valószínűleg átkerülnek a „gagyi-kategóriába”, így viszont nem is lett olyan rossz! A második rész űrállomás katasztrófájára filmes verzióban kíváncsi lettem volna, de erre nem került sor…

Summa summárum: érdekes történet, még mindig…, ha le tudod venni róla a „korszakos mázt"…, Sztrugackijék is ezt tették igaz, lightos formában a cenzúra miatt…, és még itthon a Cs. Horváth Tibor-Korcsmáros Pál duó is "levette” a mázt, amikor 1968-ban a Pajtás újságban, képregényként a Tantra kalandjait feldolgozták A fekete csillag címmel :D.
Filmet – oroszul – feltettem a külső linkek közé! Nézegessétek bátran. Valahol van angol feliratos verzió is!

Crichtontól ez a negyedik könyvem és azt kell mondanom, hogy képes megvenni kilóra. Ugyanazért szeretem őt is, mint Clarkeot, vagy Asimovot. Bár sci-fi az egész, meg írói fantazmagória, olyan erős alapokra rakja le, hogy nehéz azt gondolni, ez nem történik/het/t meg. Csartak azt mondta, mikor elkunyiztam tőle, hogy a filmen gyerekként majdnem bepisilt izgalmában, teljesen érthető, így utólag. Page turner az egész, és azt különösen élveztem benne, hogy rengeteg megoldást kínál, amit a végén két szóval megsemmisít, pedig gyönyörűen kidolgozta előtte az egészet. Ó, az meg adott egy külön mosolygási alapot, hogy az egyik főhős neve Stone, volt egy Peter Jackson is, ezen is mindig elröhögtem magam. És volt egy Hall nevű pasi is, akire nem tudtam úgy gondolni, hogy…de itt már cselekményleírás lenne…
Én nem tudok egy könyv után kedvenc íróvá avanzsálni senkit, még négy könyv után is nehezen adom meg magam, egyszerűen ez a kedvenc dolog nem fekszi a gyomrom, mondjuk azt, hogy Crichtont előszeretettel fogom kézbe venni, még van pár könyv tőle, ami várat magára…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hogy a könyvből idézem a kölyök kedvenc szavát „fenomenális”.
Ezt a könyvet is kedvencelnem kell.
A történet tényleg – ahogy a könyvbe is írják – a jövő Maugli története, de valahogy amíg nem utalt erre az író, fel se fogtam. Ahogy az írópáros ezt az ötletet, beépítette a jövőbe, egy másik bolygóra, egy másik „bennszülött” civilizációval, az páratlan. Tetszett az írók mesélő választása, nem a kapitányt, vagy a főagyturkászt választották, hanem egy egyszerű kibertechnikus az űrhajóról. A maga mechanikus gondolkodásával, egyszerűségével. Ebből kifolyólag a könyv is olvasmányos, nincs annyira tele hosszas elgondolkodtató, szakszavakat felhalmozó merengéssel.
Biztos ajánlani fogom, aki szereti a sci-fit annak ismernie kell ezt a könyvet.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem volt rossz könyv, bár én többet vártam. Nem sok újat hozott a Született stratégával szemben + egy kicsit vontatott volt. A fülszöveg ezt írja:
„És az űrkorszak Indiana Jonesba oltott Sherlock Holmesa ezúttal még egy szépséges segítőtársat is talál magának.”
Nos a segítőtárs a főszereplő és az első könyv főszereplője a mellékszereplő.
Azt írja, valamivel több mint 1000 utasszállításra alkalmas hajójuk van, az átlagos férőhely 28 fő.
Nem értem, hogy ekkora mennyiséggel, hogyan tudtak naprendszereket, bolygókat kolonizálni, valamint még űrháborút végigszenvedni. Nem tetszett még a betörés, amivel semmi gond nincs, csak szintén van egy betörés a Született stratégában. Mindkét esetben ez az esemény indítja el a főhősünket az úton és ugyanúgy a betöréskor elvitt tárgyakat a folyóba dobják, mert nem kellett nekik…
A könyvben egyébként egy merénylethez nagyon könnyen átprogramoznak egy MI-t. Nem gondolnám, hogy ez a legkönnyebb dolog.
A könyv egyébként egy sci-fi köntösbe bújtatott krimi.

Dan Simmons azt hiszem a másik oldalról közelítette meg a tudományos irodalom kategóriát, és míg Asimov, Lem és Clarke a valós tudományos kérdéseket ágyazta be az irodalomba, addig Simmonsnak már újra kellett boronálnia a klasszikus sci-fi után marad tarlót és az irodalmat kellet visszacsempésznie, és kísérő termékként eladnia a fantasztikus élvezetes történetvezetés mellet az irodalmat.
Mindenesetre a kettő stílus, a tudósok irodalmi igényességgel megírt regénye, meg az irodalmár tudományos fejtegetéseinek a közös metszéspontja adja talán azt az örök dolgot, ami miatt mindig szívesen fognak az emberek sci-fit olvasni: filozófiai kérdések„ filozófia kérdések mindenhol.
Modern szemmel igazából valami olyan üzenete van ennek, hogy lehet itt webkettő, meg térkapu, meg holo-izé, az alapkérdések ugyan azok maradnak: honnan jött és hová megy, és közben mi terelgeti az emberiséget. Mert hát erről szól minden mítosz, valamilyen szinten az őskortól napjainkig.
Önmagában az már egy csodálatos, hogy követ egy konzervatív irodalmi modellt, mert ez egy feldolgozás: a regény alapmotívuma a Keats Hüperión című költeményén alapul, ami igazából a Milton Elveszett paradicsomán, ami feltehetően Dante Isteni színjátékán, és mélyebbre én sem mertem menni abba a bizonyos sötétlő erdőbe, mert eléggé eltévelyedtem volna.
Egy másik szempontból pedig különösen érdekes volt a számomra ez a Mátrixból is jól ismert, gépek és mesterséges intelligenciák által uralt félember lét, (aminek igazából saját véleményem szerint a Dawkins-féle nagy Darwini fajevolúciót leváltó „evolúció, mint információevolúció” rakja le az erős alapjait), mert igazság szerint ami a Darwini rácsodálkozás volt a 19. században, az a 21. században már akár valóban egy fenyegető valami is lehet.
Emellett számtalan kérdés azért marad és a le nem fordított Endymion sorozatot is muszáj lesz elkezdenem, egy kis nem fantasztikus szellőztetés után.
Nagyon jók a felvetések, nagyon jók a megoldások és a válaszok (?) is. Saját véleményem szerint a klasszikus sci-fi 10 könyve között ez a regényfolyam a dobogót ostromolja.