Kortárs magyar irodalom

Ez a Laboda, aki 1963 május 13-án született Szegeden, Magyarország tündöklő metropolisában (bár metró még nincs), ez a mi nemzeti hősünk, minden magyar félve tisztelt bálványa, a szegedi egyetemisták példaképe, a Dóm tornyain ülő madarak jóbarátja, egyszerre természeti csoda és csapás… és a dolgot nem lehet félreérteni.

Megtudhatunk ebből a kis könyvecskéből mindent, amit a magyarokról tudnunk kell. A közismert ősi „szitty-szitty” kiáltás mellett olvashatunk a Tisza szőke molekuláiról, melyek természetesen mindent meggyógyítanak, s egyéb csodás tulajdonságokkal is rendelkeznek; a magyar boksz játékszabályairól, az irtóztató hangerejű clamatorokról, Szent Porcusról, a pecsétverekedésről, a pöttyös üllők tűnő divatjáról, a Nagy Bölcsészlázadás szerencsés leveréséről, egy emberről, aki túlélte a saját halálát, köszönhetően az Olvasásnak, az eisenachi dicsőséges vereségről (vagy győzelemről, erről ma is vitatkoznak a történészek), és persze Labodáról, meg Magyarország legszebb városáról, a Sün Cityről, Szegedről.

Szóval jó könyv ez, rég röhögtem ilyen hangosan könyvön. (Következő félévben föl kell vennem Latzkovitsnál órát, el ne felejtsem…)

Teafilterekből összerakott életek. Kinek sötétebb, kinek világosabb pixelek-napok jutnak. A „mai”, rohanó világot mutatja be, ahol csak egy-egy kép marad az emberek után. A közepe felé arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ennyi depis ember van, sehol semmi vidámság, minden sors félrecsúszik. Ha akad is egy-egy vidámabb „testrész”, az mintha csak zárójelben lenne emlegetve. Aztán arra kezdtem figyelni, hogy majdnem minden ismerősömhöz tartozik egy-egy ilyen, vagy hasonló történet. A valóságban is kivisszük a nagymama „füles foteljét” a nyaralóba (persze felújítva, áthúzva), de arra nem mindig akad időnk, hogy telefonon beszéljünk vele. Rossznak, tolvajnak könyveljük el a „laposon” élő cigánygyerekeket, ha éhségükben leszedik a cseresznyénket. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy máshol jobb az élet és elhagyjuk otthonunkat. Ezek a rövid írások pillanatképek a saját életünkből, még akkor is ha elég fanyarul az orrunk alá vannak dörgölve.

A középszerű élet tükre nem túl jó kifejezés ennek a könyvnek a tartalmára. Pedig valami ilyesmi. Nem túl jó, mert amikor ez játszódott, nem tudta az akkor élő, hogy ez középszerű, hisz minden az volt, de a maga elszigeteltsége okán nem volt mihez középre helyezni egy szerűségskálán. És itt nem a cucialista egyenlőség látszatára gondolok, mert az egyenlőtlenebbek meg a mégegyenlőbbek is pont ilyen életet éltek, csak más volt a vasárnapi ebéd meg a szakszervezeti beutaló gyakorisága meg célállomása.
Egyszerűen akkor és itt ez volt a valósága a korban élőknek a maguk maradiságával, modernségével, törekvéseivel és belenyugvásaival.
Juli a kamaszodó gyerek a maga mindenmindegyévelcsakhagyjanakbékén, az anyja örökös erőlködésével a mindenvonalon, a nagyszülei az életvitelüket nem igazoló bezzegkedéseivel, az iskola, mint társadalmi szintér kicsi másával, szóval aki ott volt annak* ez normális volt akkor (és hogy ezt így higgyék a jónépek, ezért mindent meg is tettek a mindentmegtehetők), aki később érkezett bele és lát(hat)ott egy szeletnyi mást, az már kicsit lekicsinylően tekint vissza a kockába zárt falrólvisszapattanós érára meg annak minden nyűgjére, örömére , és aki jóval utána jött, annak retrósan jópofa dolognak tűnik, mert fogalma sincs, hogy milyen az, amikor fogalma sem lehet másról, mint amibe belekommunizálták központilag, ötéves tervekre felosztva az arccalmerrefelé tekintetét.
Jó volt olvasni, nekem többnyire a szép dolgok jutottak róla eszembe, mert ami nekem adott ebből megélnivaló, az már nem a nagyszülők és az anya szintje, hanem valahol a Juli gyerekekre optimalizált része. Az iskolatévés Öveges professzorral meg a város/falu szélen sötétedés után is nyugodtan csavargós résszel, a csövesgatyakockásing hogynézelkijével és az úttörőzászlólengetős mintamókusával. nem az, hogy visszasírom, hanem mint (gyerekként megélt)emlék, úgy, vállalható.
A gondolkodó részem persze ezer rés talál a pajzson, de az ilyen terű a visszagondolós emlékeimen ez sem ront.

Ennyire persze nem direkt a könyv, mert M.A. elég jól ír ahhoz, hogy ne kelljen megmagyarázni vagy szájba rágni a mirőlszólást, hanem csak a történés folyásából kitűnjön.

*kivéve az a néhány, aki… el is nyerte éleslátásáért a maga kirekesztését vagy berekesztését

Hát, ööö. Meghallgattam, de már komolyan azt hittem, hogy sose lesz vége. Eredetileg azért kezdtem hallgatni, hogy kíméljem a szemem, erre a célra be is vált: egy kötőhártyagyulladástól valószínűleg mindenképpen megmenekültem. De ne legyünk szubjektívek, miután kilyukadt a kazán (nálunk, nem pedig a könyvben) eléggé elment tőle a kedvem, egyrészt már amúgy is riasztottak a közel négy órás depresszív fejezetei, másrészt mínusz ezer fokban sokkal élvezetesebb volt például a vízbe fúlt világról olvasgatni, a maga kellemes napkitöréseivel, fullasztó forróságával, mint egy helyrepofozandó, lepukkant balatoni nyaraló sorsán érdemben keseregni, hogy jaj el kell adni, istenem, mekkora tragédia már…(nem nálunk, csak a könyvben).
Komolyabbra fordítva a szót, nem lenne ez rossz regény az öregségről meg a halálról, de ez a Rudolf Steiner dolog nekem nem teljesen világos. Rákerestem, de így se nagyon. Mondanám, hogy húsz év múlva újra nekifutok, annyira viszont nem nyűgözött le a történet. Tényleg emlékeztetett kicsit a hangulata a Szomszédokra, időnként egészen el is fogott tőle a szocreál nosztalgia (akkor voltam gyerek, nem tehetek róla), máskor meg a hátborzongás, hogy vajon tényleg a lakótelep fele kapásból tudta volna idézni a Bibliát, csak én nem vettem észre, vagy esetleg mégsem és ez is csak amolyan áttupírozott, újrakozmetikázott populáris mai sztereotípiákhoz igazodó hamis korrajz, mint annyi más. Áh, nem tudom. Mindegy is már. Voltak más bakik is szerintem, de ez is mindegy (fő, hogy a végére értem:).
Egyik szereplőt sem találtam különösen szimpatikusnak, úgy összességében mégis élveztem a színes, szövevényes, bonyolult családi kapcsolatokat, az ebből adódó érzelmi kavarodást, a sok félreértést, egymás mellett elbeszélést, plusz általában szeretek belelátni a regényalakok gondolataiba, ha már ennyi ideig kell szenvednem velük. Szóval a regény szerkezete tetszett. Legközelebb azért meg fogom nézni, hogy hány órás egy hangoskönyv, mielőtt nekivágok…(Kevesebb több lett volna!) (A felolvasó sopánkodó hangja is nagyon meggyőző volt, néha már rémálmaimban kezdett kísérteni (ennyi rinyááááát…), ilyenkor megint csak szüneteltetnem kellett picit az „olvasást”.)
Most akkor gőzöm nincs, ez objektíven hány csillag lenne, számomra szokatlanul sok volt a zavaró mellékkörülmény az olvasás során. Bár gondolom, egy jó könyvben éppen az a pláne, hogy ezektől a mellékkörülményektől átmenetileg függetlenít, hát ez itt nem történt meg. Nem is tudom, legyen akkor most mondjuk 3 csillag.
(De legyünk objektívek: Nagy Könyv lista, 303 magyar regény, – átlátszó, átlátszó, ha ezek nincsenek, biztos hagytam volna a fenébe – ehh, teljesítménykényszer (vagy esetleg mégis csak kíváncsiság?), mollie a neved!:)

Én egy kicsit másképp tudom ezeket a mítoszokat, például oszlop helyett rejtélyes fejfával, London rézkarc helyett VÉRADÁS! plakáttal, amiről senki nem tudta, hogy került a hevimetálos poszterek közé a falra, de többen féltek tőle, illetve az alacsonyabb (csak 4 emeletes) tényállás miatt nálunk a repülő ember már csak szobormászó volt (többen látták, néha egyszerre több helyen, még nevet is adtunk neki, de már elfelejtettem, mit.) A szolgáltatóház előtt ülő vének helyét a kilencvenes évek elejére elfoglalták a panelházi suttyók, akik sajnos már feloszlottak, de a legendájuk hasonlít Woodstockéhoz, annyi ember állítja, hogy volt suttyók koncerten, hogy az lehetetlen. Én különben jártam is egy lakótelepi mítosszal. Mindenesetre az archetípusok azért egyelőre még világosan felismerhetőek, hiszen a gyökerek közösek, európaiak vagyunk és lakótelepiek .
Itt ahol most lakom, már nincs ennyi érdekes, állítólag a kínaiak helyreállították a csít és azért. De ezt csak úgy beszélik… nem tudom, mi igaz belőle.

Sok jó könyvvel találkoztam, de ez itt a legnagyobb olvasásélményem az utóbbi években.
Hogy lehet ennyire egyszerűen fogalmazni? Hogy lehet ezekkel az egyszerű mondatokkal ennyire hatni?
Csak ezt a szót tudom hajtogatni: egyszerű.
Így van végig megírva ez a szövevényes családregény, fel kell kötni a gatyát, hogy el ne tévedj benne! Imádom a tőmondatokat! Imádom azt, amikor visszatérnek bizonyos elemek.
„Pék Mária halat rántott és túrós csuszát készített.” Én ezt annyira vártam mindig, minden egyes családi eseménynél.
Szívemhez nőtt a történet az összes érdekes és minden egyes szürke szereplőjével. Újraolvasása betervezve! :)

Engem megvett kilóra, szerintem nem csak hogy jól írta meg, de ezzel az érzelmi felfokozottsággal, meg azzal, ahogy alapvető emberi érzelmek és gesztusok mögött direkt embertelenséget sejtet, néhol ugyanazt a szorongató, émelygős érzést váltotta ki belőlem, mint mondjuk Bartis A nyugalommal.
Az ilyenekre gondolok, hogy:
Egyetlen folyamatos lelkifurdalás azóta az életem, nincs egy önfeledt percem, a díjátvétel, az estély öntudatlan reszketésben telt, Athén pokol volt, vagy aludtam, vagy úgy jártak köröttem a gondolatok, mint a farkasok.
Vagy:
"Egyébként megfigyeltem, hogy még a temetőben is ránk fújt valami nyirkos, kellemetlen hideg, mintha még a neki gyújtott mécsest sem akarná az öregasszony elfogadni tőle, a szél is akkor támadt fel, mikor a fiatal nő a sírhoz ért, a gallyakról a nyakába csepegett a nyirok, minden gyertyaláng, ahogy fellobbant, el is aludt, mintha Emerenc teli tüdőből visszafújta volna az arcába."
És persze az is tetszett, hogy az elsőre pofátlanul egyszerű történetbe folyton újabb és újabb kis csavarokat, súlypontokat helyeznek az Emerenc múltjából feltáruló titkok (újabb és újabb szeletet tárva fel Emerenc lelkéből, jelleméből is).
Fogok még ezután Szabó Magdát olvasni, az tuti, és most jöhet akkor a film:)

Fehér Béla „Gasztro” kiegészítése a regényéhez: (2012.03.14 Magyar Nemzet)

Hasonló című regényem megjelenése után felhívott egy barátom, aki tudja, hogy az alvó gasztro történész éberebb, mint a nyitott szemmel szendergő oroszlán, és feltette a kérdést: vajon miért Kossuth-kifli a Kossuth-kifli? Nem a regény, hanem a sütemény! Persze ne nagyképűsködjünk, dehogy vagyok gasztrotörténész, csak lelkes amatőr, aki makacsul nyomozza konyhánk igaz történetét. A kérdés persze nem hagyott nyugodni. Megint kiderült, hogy ez is másképpen van, mint annyi minden a magyar gasztronómia dajkamesékkel átszőtt történetében, vagyis ez a Kossuth-kifli nem az a Kossuth-kifli. Amit ugyanis ma a Kossuth-kifli nevű süteményen értünk, az nem más, mint közönséges vajas piskóta, darált dióval (mandulával) meghintve, félholdakra szaggatva. A források ezúttal is soványan csörgedeznek, de az nyilvánvaló, hogy a szálak Pozsonyba vezetnek.
Ortvay Tivadar írja (Pozsony város utcái és terei, 1905) a Sétatérről: „Közeli szomszédságban van a régi Scheuermann (ma Lauda)-féle Mákos- és Dióspatkó-sütőház, mely Pozsony e nemben való hírnevességét megalapította. Pozsony e specialitásai, melyekhez a pozsonyi kétszersült is járul, eredetileg Bécsből az ottani beugli- és mandolettisütőktől származott hozzánk a középkorban.” Egy másik forrásmunka szerint Scheuermann pékmester volt Pozsonyban az első, aki a tésztát megtöltötte, és 1785 decemberében Pressburger beugle néven árusítani kezdte. Ez biztosan kifli volt, hiszen a „beugel” bajor–osztrák eredetű szó, a német „beugen”, azaz: „hajlít” származéka, jelentése: szarvacska, illetve kifli. Így aztán a pressburger kipferl vagy beugel egyazon sütemény, vagyis pozsonyi kifli (patkó). Tésztája, diós, vagy mákos főzött tölteléke azonos a bejgliével.
De hogy jön ide Kossuth? Mûködött Pozsonyban egy híres vendéglõs, kis-palugyai és bodafalvi Palugyay Jakab (1819–1885), aki utóbb Magyarország leghíresebb bornagykereskedője és -exportőre lett. Övé volt 1848-tól Pozsony belvárosában a nevezetes Zöldfa vendéglő, de csak később, 1857-tõl vette át a hozzá tartozó szállodát is, amelynek híre „messze túlragyogta Pozsony városának, sőt egész Magyarországnak határait” – írta róla a Vasárnapi Újság. Palugyay (egyébként feldolgozatlan) pályafutása azzal kezdődött, hogy 1844-ben a pozsonyi Vaskút vendéglő bérlője lett – Jókai csak Eisenbründel korcsmának hívja –, ahova a jó borokért és a kitűnő magyar kosztért gyakran kilátogattak az országgyűlési képviselők így Kossuth is. Ott kedvelte meg a pozsonyi patkót, amely Palugyaynál mandulakrémes töltelékkel is készült, és éppen ez lett Kossuth kedvence. Vagyis ez volna a Kossuth- kifli. Ezt azonban semmilyen megbízható forrás nem támasztja alá. Az tény, hogy Palugyay és Kossuth baráti viszonyt ápoltak, de ami a róla elkeresztelt kiflit illeti, olvastam már diósról, sőt, narancsos-csokoládésról is.
E hazafias sütemény és a képviselők közös étkezése kapcsán talán nem tanulság nélküli, ha idézem a történész Takáts Sándor (1860–1932) sorait: „Az országgyűléseken uralkodó szellem nagy hatással volt az egész nemzet életére és felfogására. Az országgyűlés lelkesítő eszméi, a haladásra való törekvések voltak ugyanis azok a láncok, amelyek az országban a lelkeket egybefűzték, s amelyek aztán közvéleményt teremtettek. Az országgyűlés tagjai idegeneknek érezvén magukat Pozsony városában, külön társadalmi életet éltek […] a pártok közt lévő ellentét gyakran megszűnt. A követek ugyanis pártállásra való tekintet nélkül gyakran étkeztek együtt […] s barátságosan érintkeztek egymással. Együtt is rendeztek mulatságot. A pártok tagjaiban tehát a gyűlölködés még nem vert gyökeret. Még a valláskülönbség sem távolította el egymástól a követeket.”
A szabadságharc bukása után a pressburger kipferl népszerűsége tovább nőtt, szerte a Monarchiában sütötték a cukrászok. Kossuth Lajost azonban nem volt tanácsos emlegetni, így aztán a Kossuth-kifli elnevezés politikai okokból nem vert gyökeret. A szakácskönyvek is hallgattak róla, és csak a 20. század elején bukkan fel, például a Képes budapesti szakácskönyvben (1909), de az már a ma közismert, élesztő nélküli piskótás változat, mandulával hintve. Aztán 1929-ben, A huszadik század szakácsművészetében, Csáky Sándornál is így süti, miközben ott van a kötetben a „Valódi pozsonyi kifli dióval” című recept is. Ezzel elkezdődik az eredeti sütemény átváltozása, osztódása. Megjelennek a Kossuth-torták, -kockák és-szeletek (az utóbbi ribizlilekvárral), sőt, az ötvenes években a kakaóval készült Kossuth-kenyér vagy a Torockó vidékén ismert zsiráftészta.
A végeredmény megint csak az, ami annyira jellemző a magyar konyhára. Elvesznek a hagyományok, és sok-sok ételünk már nem az, aminek lennie kellene. Hogy a bejglit mikor kezdték el rúd alakban is sütni, azt pontosan nem tudjuk, mindenesetre Magyar Elek 1939-ben még így ír (Az ínyesmester szakácskönyve): „A diós és mákos patkó, amelyet pestiesen bájglinak vagy pájglinek neveznek, mindig karácsonykor éri el aktualitásának tetőpontját.” Szűk évtizeddel később A Hírlap szakácskönyve (1947) a bejglit még mindig a diós vagy mákos pozsonyi kiflivel azonosítja, és az eredeti receptet közli.
Aztán a kifli kiegyenesedett, kaláccsá terebélyesedett. A követek pedig nem rendeznek közös mulatságot.

Ez egy könyv, amit egy Szerelmes Férfi írt szerelme tárgyáról, aki történetesen egy Albert Györgyi névre hallgató apró, 48kg-s, roppant okos, lelkileg és testileg meggyötört Nő.
Ez a gyásznak olyan feldolgozási kísérlete, ami azt hiszem nagyjából feldolgozhatatlan.
Nagyon sok dolog jutott az eszembe míg olvastam, számtalanszor kiesett a kezemből, elgondolkodtam, vagy egyszerűen elsírtam magam.
Nem az a szomorú, hogy meghalt, hisz nem ismertem, az olvasók nagy többsége sem ismerte, nem személyes veszteség. Azért sírtam el magam, mert ez a könyv izzadság, cigifüst, parfüm, borpárlat szagú.Azaz Élet – pontosabban halál van benne. De a kettő ugye nincs egymás nélkül.
16 évig voltak barátok, szeretők, egymás szerelmei.És csak 8 aktív hónap adatott meg nekik. Ez valahol vigasztaló is, hogy létezik, létezhet ilyen.Civakodtak, ölelkeztek, voltak nagyon magasan és rettentő mélyen.
Lehet bírálni a könyvet, vagy lehet dicsérni, nekem igazából mindegy, de egy tagadhatatlan, hogy ebben a könyvben minden benne van, amit Galsai érez, gondol Györgyiről.Ez nyilván nem egy irodalmi remekmű, és nyilván nem is szabad összehasonlítani egy klasszikus regénnyel.Nem is ezért készült.
Döbbenet, hogy a sajtó miket ki nem hoz az emberből, mennyire kifordítja a dolgokat, mennyire álságos, és pénz orientált. De azt hiszem ez nem a sajtó, inkább az ember sajátja.
Egy mentálisan beteg embert olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy megtagadja élete legfontosabb szerelmét, egy ilyen skrizofén helyzetből bárkinek is jól kijönni valósággal lehetetlen. Hát Galsai most erről írt, és gyönyörűen köszönt el az ő buta-buta kicsi lányától.
Egy zavaró tényező volt benne, hogy túl sokszor szólt az őt kritizálókhoz. Én jobb szerettem volna ha nekem meséli el, ha csak velem, az olvasóval törődik, és a rosszindulatú dögkeselyűkről tudomást sem vesz.
Az emberek mindig bírálják, kritizálják egymást. Ez a Galsai egy olyan nőt szeretett, akinek számos hibája van – akarom mondani volt-, mégis minden róla írt soron átüt az a mély, természetes ragaszkodás, amire csak az képes aki valóban szerelmes. Ezt undorító tőle eltagadni, és embernek nevezheti-e magát bárki, aki megkérdőjelezi szeretetét?!
Vannak akik úgy vélik ez nem használt Györgyinek. Nos, az a hercehurca, az a minden áron a címlapokon való tündöklés nem használt neki, ami életében körbevette. Az, hogy leírja róla az, aki talán a legjobban szerette, hogy igenis ivott -ivott hát, minden egészséges felnőtt ember iszik, ha nem iszik, nem tudja milyen szellemi és gasztronómiai élmény egy pohár bort szürcsölve a Duna vizét nézni, és közben az élet nagy dolgairól csevegni.Ezt kólával lealacsonyító végig csinálni.Igenis hisztizett, igenis voltak gyenge pillanatai, volt sebezhető és szenvedett a társasmagánytól. Járt wc-re is….Tegye fel a kezét aki ilyet, ilyeneket sose tett!
Tudom, az emberek jobban szeretik a fiktív romantikát, de mi beszédesebb, egy szép tájleírós regény, ahol egymás hamvas bőrét dicséri két szerelmes, vagy az, ha elmondjuk, hogy hát igen, rövidke anyázás után sírva borultak egymás nyakába, és addig ölelték egymást, míg el nem zsibbadtak? Én valahogy a realitikát mindig jobban szerettem, több szépséget láttam benne, mint a fantazmagóriákban, és az udvarias közlésekben.
Nagyon sajnálom, hogy Györgyi így vetett véget az életének, hogy nem volt hajlandó kivárni míg elülnek a hullámok, és élhette volna szépen az életét. Vagyis nem is szépen, hanem emberien.Gyarlón és esendőn, de ezek önmagukban hordozzák a szépséget.
Erről a történetről egy vers jut eszembe, ami szerintem a világ legszebb szerelmes költeménye:
Ady Endre
Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”