Kortárs magyar irodalom

„A XXI század magyar könyve!” – Kepes András
„Lehetne koherensebb a cselekménye.” – Vass Virág
„Nincs benne semmi egzotikus.” – Fejős Éva
„A legjobb magyar könyv, amit nem olvastam!” – Frei Tamás
„Dorombolt a kezeimben…” – Lakatos Levente
„Benne vagyok! Benne vagyok!” – Koltai Róbert
„Lopás!” – Laár András
„Ezek tényleg… elnézést: tények.” – Bárdos András
„Előjegyeztem a börtönkönyvtárban…” – Stohl András
„Ki az a Galla Miklós?” – Kiss Ádám

Hajnaladik, mert meg akar virradni.
Kelj fel, rózsám, mer' akarak indulni!
Fel is kelek, fel biz' én, mer' nem bírok aludni,
fáj a szívem, mér' tudtalak szeretni.

Ó, te szegény, szegény Ilka. Milyen nehezen múlnak a délutánok. Milyen sokáig tart már, míg magadra maradhatsz, hogy lidércként taposd ugyanazt az ösvényt a patakig, majd vissza, a patakig, majd vissza…
Aztán hajnalodik, és énjeid összetört tükördarabokként egyszercsak felszállnak a hajnali párával. És senki nem segít. Nincs az a hatalom, ami egésszé formálja széttört méltóságod, hajdani önmagad. Senki nem segít.
Hosszú, hosszú ballada ez. Valahányszor szöszmötöl még a homály, kéretlenül feltámadnak a holtak, vörössé válik a fehér liliom és istenes történeteket szeretnél hallgatni. Olyanokat, amik hihetetlenek. Olyanokat, amik megidézni vélik Dénes kérdését: miért hazudik minálunk minden mese? Valójában magadról szeretnél hallani. A kitudja melyik Ilkáról…
Mennyi kell még, kisasszony? Mennyi kő? Egy szekér? Két szekér? Csak legyen vége már! Legyen vége már! Vége lesz egyáltalán?! Látod, én el tudtam búcsúzni tőled, minden rákészülés nélkül. Vagy hát azóta is azt teszem? Tán míg élek, búcsúzkodom. Kezd hosszúra nyúlni, jó volna, ha vége lehetne már.

Hajnaladik, mert meg akar virradni (…)
Fáj a szívem, el kell tőled válani!

Favoritom nekem a Békés, mosmán biztos. Mer úgy szociológus, ahogy nem fáj nekem. Hogy közben könnyesre-taknyosra röhögtet. Meg úgy pszichológus, hogy elmászolyog tőle édes bódulatba a félő lényem.

(Az ugyan nem derül ki a fülszövegbül, de a kötet tartalma három komédia: A női partőrség szeme láttára, 1986, a Pincejáték, 1986 és A félőlény, 1989.
Namost. Érdemes ám megnézni a linkeket a könyvadatlap alján. ;)

Érdekes eset volt ez a kötet. Cím alapján választottam, és a csapos meg a csavargó alapján valami rejtőjenőszerű hangulatra gondoltam/vágytam én, és mindjárt az első novellából rájöhettem, hogy hát tévedés történt. Ilyen mondjuk van, na de ráadásul nem is tetszett. Közben valahol azt olvastam, hogy milyen jó választás a kötetben a nyitó novella. Ezt én nem gondoltam így, nekem mindjárt nem tetszett az egész azzal a sok halmozott eszköz- vagy társ?határozóval, olyan volt, mint azok a vicceskedő újévi képeslapok, tudjátok, hogy kívánok soksörivós, nagy szeretetes, virágot szedős, jót főzős, dolgozós stb. ilyen-olyan ós-ős újévet. Jaj, mondom, de béna. Plusz én dunántúli vagyok, ezért a körösmenti tájszavakat nem ismerem, abból meg sok volt, hát mit mondjak, az első néhány sztori nekem olyan volt, mintha Karinthy Móricz-paródiáját olvasnám. „- Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije –, bé tökkel vágtál csülökbe.”-ilyesmik. Azon gondolkodtam, a Körös mentén csak debilgyerekek születnek, vagy mi van? Azután volt egy pont, ahol elkezdett tetszeni a dolog: van ez a valóságdarab, legyen mondjuk a Körös, de valami időtlenségben (a vizek fölött), ezekkel a soha-sehováse mozduló (kivéve persze azt, aki eltávozik egy vándorcirkusszal), örökké élő (nem szó szerint), meg félkegyelmű (más megközelítésben különös) figurákkal, elszigetelve, Macondo, hűdejó, megminden! Majd pedig, képzeljétek, egyszercsak rámtalált a kompozíció :) Biztos van, akire hamarabb rátalál, de ez az én bajom. Ja, hogy úgy, mondok magamban. Időtlenség sitty-sutty tovaszállt, újratervezés :D
Na onnantól gyönyörködtem bizony. Hogy hogy ki van ez találva. Hogy hogy meg van ez írva. Hogy igen, emlékszem a kötet elejéről erre meg amarra, modern szamár, modern lidérc, (nem)modern babona. És hogy az utolsó, meg főleg az utolsó előtti novella (fejezet?) ezt hogy összerakja, pont ezt, és pont hogyan? Szaladtam is vissza az elejére elolvasni rendesen azt a néhányat amit duzzogva olvastam és felületesen, merhogy ugye béna…

Az írónő saját bevallása szerint minden úgy történt a valóságban, ahogyan ebben a könyvben olvasható. Lehet egy kislány tudása és megalkuvásra képtelen hajlama ennyi baj forrása? A tanárok ilyen bosszúállók? Lehet az ő fogadott testvére tíz évesen is olyan bölcs, mint aki száz évet élt, olyan hibátlan és tiszta, mint egy angyal? Nem, nehéz elhinni. De ha Szabó Magda mesél, nem érdekel, minden valóságos lesz, legyen ő gyerekkén ilyen minden lében kanál, legyen Cili ilyen valószerűtlen.
Sokat ad ez a könyv, soha akkora kedvem nem volt latinul tanulni, ókori irodalmat olvasni vagy Debrecenbe látogatni, mint most, olyan mélyen megszívlelendő és tanulságos gondolatot sem hallok gyakran, mint az írónő (pontosabban az édesanyja) megfogalmazása az előhalálról (http://moly.hu/idezetek/13526). Szabó Magda kivételes író, ebben eddig is biztos voltam, e könyv után már tudom, hogy gyerekként is kitűnt a sorból, mélyebben emelem ezután a kalapom előtte. (Kicsit szégyellem is magam, amiért középiskolásként szinte beletört a bicskám Csokonai Vitéz Mihály költészetébe, amikor ő ugyanannyi idősen sorra bújta az ókori szerzők műveit, eredeti nyelven…)
Nagyot nyeltem, mikor rájöttem, hogy ezt a könyvet, Szabó Magda utoljára megírt regényét, halálának évfordulóján fejeztem be olvasni.

Utólagos hozzáfűznivaló: bizony én most az ötből leradírozok egy fél csillagot, sehogy sem tudok napirendre térni afelett, hogy átvert engem a Magdi néni. (Mert hogy a regény fikció, pedig megtörténtnek hittem.)

Nohát, Ulpiusék véletlenül ki találtak adni egy jó könyvet.
—————-
Kepes András ufó a magyar média mocsarában – egy kellemes, emberszerű teremtés a sok takonyzöld, számlatömbös E.T. közt. Azért tűnhetett minden jó ízlésű ember számára No1-nak, a legkiemelkedőbb tévés újságírónak, mert olyan alacsony a arrafelé a nívó, hogy egy normális ember akár két fejjel is kimagaslik közülük. (Megközelítette őt pl. a néhai – az egykor még felkészült de ma már csak rutinból haknizó – Rózsa Péter vagy a mára sajnos talonba Dunába merített – mert nem saját műsorát készítő – Vieszer Alinda. De itt máris megakadnék, ha folytatni akarnám a névsort.) S ahogy Kepes nem egy zseni, könyve sem egy példátlan remekmű (pláne nem az „évszázad regénye” – ó ti kretén drága Ulpiusosok!) Ilyen ritka józan hang volt pl. a nemrég megjelent Kemény – Bartis beszélgetőskönyv, az ilyesmi jólesik, mint korty levegő ebben a fullasztó, tébolyult világban, de semmi extra – hacsak nem a józanságot vesszük ma extrémnek. Egyszerűen csak üdítően normális mind ő, mind a könyve. (Nagy a baj, ahol ezzel ki lehet tűnni…)

Krasznahorkais súlyú címmel indít Kepes, erős kezdés, úgy képzelem, Tövispuszta az a hely, ahol a Sátán, két tangó közt, leveri a csizmája sarkáról a sarat. Sajnos később úgy érzem, meg lett zabolázva ez a mindössze csak „jó” regény, Ulpiusék mintha lebutíttatták, beszűkíttették volna az íróval a narratívát, hogy saját (Vassvirágokon "kiművelt") közönsége is fogyaszthassa. Mert Kepes ennél többet is tud, többször tanújelét adja ennek, amint meglódul a szöveg, de legföljebb a következő oldalig tart ez az iram és csillogás, aztán csak feltorlódnak rá a közepes bekezdések. (Lásd alább, többen említik ezeket a hullámvölgyeket.)

Ráadásul a kötet második felét egyre inkább összecsapottnak éreztem (érdekes: egyik kedvenc könyvesbloggerem szerint éppen az első fele ilyen). Az ulpiusosítás gyanúja már az elejétől bujkált bennem, de a pinás-pineut szóvicc egy teljes oldalon át (93.o.) tartó szétkenése végképp megerősítette. (Később is lesz még bőven proletár szintű viccelődés. Persze, mondják majd Kepes rajongói, hiszen ilyen a környezet, de erről már Balzac korában lejöttek az írók.)

folyt.: http://pavelolvas.blog.hu/2011/11/23/kepes_andras_tovispuszta

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Minden alkotás bonthatatlan egy egész. Minden egész, apró részletekből áll össze. Ahhoz, h. megértsd az egészt, szét kell szedned a legapróbb részletekre. Hogy meglásd az részleteket össze kell raknod egy egésszé.

A második könyvem Schäffer Erzsébettől. A múltkorit olvastam, ezt most hallgattam a szerző előadásában. Már az első benyomás, hogy milyen kellemes, kedves hangja van, direkt jólesik hallgatni. Megtettem a héten többször is, hogy rájöjjek miért is tetszenek annyira, ezek az egyszerű, kis rövid, tiszta történetek. Talán a mai világban már túl sokszor elveszik a hitünk a jóságban és tisztességben, és ezekkel a mesékkel, történetekkel ebből képes az írónő visszahozni jócskán. Szükségem is van erre a hitre, hogy ha kimegyek a utcára és figyelek, néha találkozhatok ilyen pici csodákkal magam is. És ettől jól érzi az ember magát. Feltöltődik akkor is, ha közben végigbőgi a könyvet. Mint most én.
Az abszolút kedvencem a Négy fohász, ami a születés csodájáról szóló történet. Örülök, hogy találtam megint egy szerzőt, akinek az összes könyvét igyekszem majd elolvasni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ó.Te.Jószagú.Mindenség.
Egyszerűen nem lehet nem öt csillagot adni rá, mert majdnem kiestünk @Kozirev-vel a Somogyi Könyvtár gyermekrészlegének általunk imádott kakasülőjéből kacagtunkban, ahogy @Zonyika felolvasta Hálló Istvá (sic!) történetét, akinek bizony nem sörhasa van, hanem egy valóságos tajvani tehénballon a levegőégben – és közben zümmögő darázs is! , bár szerintem Micimackónak jobban ment a méhecskévé való átlényegülés – és egész kálváriája annak a nyamvadt tubusos fafogónak köszönhető, és hát ott van Joci rendőr meg Misi rendőr és Borbola Erzsi meg az egész történet tanulsága…
Áhhh, egyszerűen felejthetetlen.

Ez a második Térey-dráma, amit elolvasok – az első az Asztalizene volt, és annyiban hasonlítanak, hogy mindkettő egy olyan társadalmi közeget mutat be (amennyire meg tudom ítélni) meglepő éleslátással, amit a többség nem ismer közelről. Itt most Debrecenről van szó, vagy inkább a debreceniségről, a hallucinációszerű jövőbe helyezve – euróval működő automatával, kínai repülőjárattal és persze természetesen debreceni metróval. Én is csak kívülállóként tudom értelmezni az egészet, és olyan érzésem volt, hogy Térey mindent bele akart rakni a drámába, és ettől kicsit vegyesfelvágott-jellege lett az egésznek. Rengeteg az idézet és a posztmodern szöveggyömöszölés, de ez nem zökkenti ki a dráma menetét, mert nincs honnan kizökkenni, az egész egy zökkenés. Ha az ember rááll, onnantól fogva tök jó, a vége pedig főleg emlékezetes.

Jó lenne színházban is megnézni a darabot, habár a nemzetis változatról sok rosszat olvastam. Szerintem ezt bábjátékként kéne színre állítani, sejtelmes kék derengéssel a háttérben. Ez az én koncepcióm és ragaszkodom hozzá! :D
        __
Ezekre a kihívásokra olvastam:
* Kortárs írók virtuális világtalálkozója
* Magyarok előnyben
* Növeljük a forgalmat! Mármint a könyvtárakét!

Eleinte a versbeli Kemény olyan ember, akivel találkozik az ember tekintete, ha meglátunk egy utcán elhagyott kesztyűt. Akit nem ismerünk, de ha az érdligeti állomáson nézzük a tovahúzó vonatokat a sajátunkra várva, akaratlanul is bólintok felé egyet. Sorstárs, egy közülünk. De aztán úgy kezd csevegni a Halállal, mint egy félelmes régi ismerőssel, olyankor én is a montevideói hegyekbe mennék keresni az utolsó utániakat. A végére ő is Nulla, én pedig végképp, mert ugyan hol is vagyok én tőle.
Megragad, de még hagyja, hogy továbbsétáljak a peronon. De talán a következő köteteiben már muszáj lesz melléülnöm a padra, és egyszer majd meg is szólítom – igazi versbeszéd.

Már óvatos vagyok, mert megtapasztaltam, hogy ha túladagolom virágportékáit , odatapad a szempadlásomra és kifolyik a sűreje a menekülő mellénézésemnél, de kis adagokban kivirágzik és bőszen fotoszintetizál a színes nyelvezet a fényt csillogó szemem alatt. Tetszettek a rímről pattant mesék, mert bár fegyelmezetlen versek tere kerekedett fel ebben megent, ezekkel meglebegtet egy –egy versberendezett ejnyebejnyeket, de ezzel egyetemben megnevettet, mert jeles elme-veretet jeleznek e versek fentnevezett mesterfejbe teremtetett eredete megett. (eh, ebbe belekeveredtem rendesen, de rendben befejezem, ezennel berekesztem elmebeteg levelemet, nem mekegek)