Kölcsönkapott beszélgetések

!

Irodalom, könyvek, molyok és sok-sok olyan kérdés, amit már régen fel szeretnék tenni…


+
>!
cippo I

Halász Margit és Erdős Virág spontán tükörgyakorlata. :)

7 hozzászólás
!

Amíg a málnám kivirágzik, túl nagy baj nem lehet

>!krlany I×+SMP


(fotó: Szabó Tibor Benjámin)

Debreceni irodalmi estjén találkoztam Halász Margit írónővel a Romkert Kávézóban. Írásai annyira sajátos hangulatúak, beleivódnak az emberbe és olvasás után még ott motoszkálnak benne, hogy egyszerűen nem hagyhattam ki ezt a beszélgetést. Nagyon kíváncsi voltam magára az emberre, aki olyat tud írni, amivel beleszögez a fotelba. Az est után pedig még inkább. Sorra jöttek a kérdések, amiket még fel szerettem volna tenni. Hát íme…

A kezdetekről szeretnélek első körben kérdezni. Honnan jön nálad az irodalom szeretete?
H. M.: Újléta-Ligeten nevelkedtem egy négygyermekes családban. Tízéves koromig éltem ott. Meséket apámtól, balladákat anyámtól tanultam. Anyám kedvenc „esti meséje” Gyulai Pál Három árvája volt. Elképesztő lelki megrázkódtatás volt végighallgatni és végigélni a versben elhangzó drámát. Mindig sírás lett a vége, mégis ezt követeltük, hogy mesélje, mesélje még. Emlékszem, gyönyörűséges borzongás járt át mindig, hogy miközben mindezt a szavak által megélem, én mégis itt vagyok a jó meleg fészekben, és él az anyukám. Szerintem ez volt az első irodalmi katarzisélményem. Ekkor találkoztam azzal, hogy egy szöveg végigjárathat az emberrel egy izgalmas érzelmi utat, aminek a vége valami csodás megtisztulás. Apai nagyanyám életvezetési guruja Mikszáth volt. Nagyanyám amolyan szükség szülte önjelölt pszichiáter volt a kis közösségben, és ha szerelmi és egyéb bajban tanácsért mentek hozzá, általában úgy kezdte a mondatot, hogy „Ezt már Mikszáth is megmondta…”. Én ott játszadoztam a szoknyája körül vagy az asztal alatt, és titokban hallgattam a felnőttek izgalmas dolgait. Csak az nem tudtam, ki az a Mikszáth. Azt hittem, valamelyik távolabb lakó parasztember.


Leendő írók között: Takács Zsuzsi, Nagy Hajnal Csilla és Halász Margit (fotó: Szabó Tibor Benjámin)

Mikor volt az a pillanat, amikor tudtad, neked tollat kell ragadnod?
H. M.: Szerintem ez úgy van, hogy az író jóval előbb ír, mintsem hogy tollat ragadna. Hároméves lehettem, amikor egy forró nyáron a házunkhoz közeli tavacskában pancsoltak és mindenféléket játszottak a gyerekek. Hívtak engem is. De én valami miatt nem akartam egyik csapathoz sem csatlakozni, mert egyszerre úgy éreztem, hogy ha valahova beállok játszani, akkor a többi izgalomból kimaradok. Inkább csak járkálni akartam a parton és figyelni őket. Ez a „figyelni őket”, azt hiszem, nagyon fontos alap az íráshoz. Aztán az első valódi tollas-tintás novellám úgy született, hogy bicikliztem a faluban, pokoli égiháború volt készülőben, s igyekeztem hazafelé, el ne ázzam. A dörgéstől is féltem, nem vagyok egy Lara Croft-típus, aki a villámokkal is szembeszáll… S ahogy tekertem a pedált, egy szerencsétlen kis veréb tűnt a szemembe, akit elüthetett valami jármű, és ott feküdt égnek meredő hajszálvékony lábacskáival, még rugdosott egyet-kettőt. Megálltam mellette, olyan tehetetlennek éreztem magam, mint még soha. Akkor arra gondoltam, hogy egyet tehetek csak vele, megírom.
Honnan veszed a témáidat? Mik inspirálnak?
H. M.: Mindig más-más módon talál meg a téma. Volt már úgy, hogy egyik hajnalban megálmodtam. Aztán máskor valaki mesélte. Vagy láttam egy jelenetet az utcán, ami mélyen megérintett. Hát valahogy így. Ja, és persze a gyermekkor. Örök kút, ahonnan mindig merítek hol többet, hol kevesebbet.
Amin mindenképpen megakad az olvasó szeme, ha az írásaidat olvassa, azok a „beszélő” nevek: Ördög Rozál, Négyökrű Mihály, Kozma Orbán, Rumcájsz, Zserardó, Kandicsfalva stb. Mennyire nehéz megtalálni a megfelelő nevet a szereplőidnek, a helyszíneknek, vagy ez már akkor megszületik, amikor kitalálod a karaktert, a vázlatot?
H. M.: Először a sztori váza jelenik meg bennem. Ezt megrajzolom. Valahogy így: A beleszeret B-be, de B nem viszonozza, ezért… Aztán feltünedeznek a karakterek. A karakterek, ha jól kitaláltak, megnevezik magukat. Akkor hiteles számomra egy kitalált név, ha nem engedi átkeresztelni magát a munka során. A neveket gyakran néprajzi könyvekből veszem kölcsön, aztán az illető helyszín falusi telefonkönyveit is szeretem még nagyon böngészgetni. Továbbá a temetőkben is szeretek sétálgatni, mert nagyon inspirálnak a nevek, hogy vajon ehhez és ehhez a névhez milyen élet adatott.
Említetted a néprajzi könyveket, telefonkönyvet stb. Mennyi kutatómunka előzi meg egy-egy könyved létrejöttét?
H. M.: Egy regényhez akár több évig is gyűjtök. Először a könyvtár, aztán a helyszín. Amikor a témával kapcsolatos néprajzi könyvet jegyzetelem, csak azt tudom, mi az, amire nincs szükségem, de hát ez nyert ügy, hisz az összes többi kell. Természetesen rálelek a kutatás során olyan dolgokra is, melyek követelik, hogy beleszőjem őket a történetbe, pedig nem is állt szándékomban. Szóval izgalmasan összetett feladat ez.


Anyaggyűjtés a Mátrában (fotó: Kállai Márton)

Melyik könyved a kedvenced, ha lehet egyáltalán ilyet kérdezni egy írótól?
H. M.: Az első munkáimnál igen erős érzelmi kötődésem volt a szövegeimhez. Ha valaki esetleg nem feltétlenül pozitív megjegyzést tett rájuk, felszaladt a vérnyomásom, személyiségi jogaimat láttam sárban heverni. Mintha valaki kritizálta volna a szemem színét, vagy azt, hogy miért úgy hívnak, ahogy. Ma már mosolyogva gondolok erre az időre. Ahogy az ember szakmaként kezdi kezelni a prózaírást, a heves érzelmi viszony megszelídül és átveszi a helyét a szakmaiság iránt érzett alázat. Hogy melyik a kedvencem? Az én kutyám kölyke mind, nem áll módomban már kivételt tenni.
Irodalmi folyóiratokba is írsz. Olvashatunk tőled novellát, tárcát, regényt stb. Melyik a kedvenc műfajod, melyik az, amiben igazán ki tudsz teljesedni, ami a szívedhez a legközelebb áll?
H. M.: Nőnemű íróként úgy vagyok ezzel, mint az öltözködéssel. A szoknyát azért szeretem, mert… A ruhát azért, mert… Szóval a novellát azért szeretem, mert izgat a sűrítettsége, hogy nem lehet benne felesleges mondat. Az öltözködésből véve a metaforát, ha jó a novella, még egy sálat sem bír el, mert akkor már sok. A tárca olyan, mint egy pelerin, amit felkap az ember magára, de nagyon öltöztet, ha jól választjuk meg a színét. A regény, nos a regény, igen, hát a regény olyan, mint egy opera kosztümjének összessége. Van benne idő, hely mindenre. Felsorolhat az író benne, ha úgy kívánja a helyzet, akár huszonöt vadvirágot is egymás után. Csak bírja szegény olvasó szuflával meg türelemmel.


(fotó: Szabó Benke Róbert)

Rengeteg díjat kaptál. Melyikre vagy a legbüszkébb és miért?
H. M.: Hm, büszkeség? Azzal eléggé bajban vagyok. Mások iránt már éreztem, de magam iránt… Nos, olyan már volt, hogy valamifajta elégtételt éreztem a díj megkapásakor. Ettől aztán annak rendje és módja szerint zavarba is jöttem, mert nem tudtam, mi iránt vagy mi ellenére érzem azt. Amikor az Élet és Irodalom novellapályázatán nyertes lettem, talán az volt a legfontosabb díjam, mert akkor kinyílt egy nagy magas küszöbű faajtó, amit úgy hívnak, hogy kortárs magyar irodalom. És mivel én hosszú-hosszú évekig edzettem magam ahhoz, hogy át merjem lépni ezt a küszöböt, hisz eléggé a semmiből jövök, mondhatom, ezt volt a legörömtelibb megkapni. Balassa Péter volt a zsűri elnöke, ezzel talán mindent elárultam.
És ha már elismerések és díjak. Márió, a varázsló című novelládból film készült, díjat kapott a houstoni filmfesztiválon. Te írtad a forgatókönyvét is, és ez, mint tudjuk, nem áll tőled távol, hiszen már ezelőtt is írtál forgatókönyveket, sőt díjat is nyertél vele. A Márió forgatásáról kérdeznélek. Milyen volt látni, hogy életre kel a novellád, hogy film készül belőle, ráadásul olyan neves színésszel, mint Franco Nero?
H. M.: A forgatókönyvet Almási Tamás rendezővel közösen írtuk. Ő talált rá a novellámra az Élet és Irodalomban, és nagyon megtetszett neki. Amikor először érkeztem a forgatás helyszínére, kicsit megijedtem, izgalmat és félelmet is éreztem. Emlékszem, ott állt vagy harminc nő, részben színésznők, részben falubeli statiszta asszonyok felvételre készen. Akkor ott nyeltem egy nagyot, kirázott a hideg a felelősségtől és ösztönösen megszólítottam magam: hát, Margitkám, remélem, olyan dolgot írtál, ami jó, mert ezt most itt elnézve, igen sokan, igen komolyan veszik. Franco Neróról csak annyit, hogy kedves, közvetlen, figyelmes, nagyon felkészült, nagyon profi színész. A forgatás helyszínéhez közeli szállodában az első reggelen jöttem épp le a lépcsőn, és egy fordulóban megszólított Nero, hogy majd reggeli után üljünk le a karakteréről beszélgetni. Kissé bedobbant a szívem, megint meg kellett szólítani és össze kellett szedni magam, hogy szalonképes legyek, mire a filmcsillag megreggelizik. Miután megbeszéltük a karaktert, azt mondtam neki, egyébként meg neki nem kell csinálnia semmi különöset, fantasztikus kisugárzása van, hát ennyi kellene csak a varázsló figurájához. Azt mondta, igen, tudja, ő ebből a kisugárzásból él. Egy másik kedves jelenet: a Bodrog-parton volt a forgatás épp, a napra várt a stáb. Nero besminkelten állt a félárnyékban, és számtalan szúnyog szállt a kezére, arcára. Rezzenéstelenül várt. Mire én nem állhattam meg, odaszaladtam, s egy papírral elkezdtem róla hajtani a szúnyogokat. Mondtam neki, hogy elnézést kérek, amiért a Bodrog-parti szúnyogok nem járnak moziba, és nem ismerik. Elnevette magát, kezdhette elölről a beállást.


Részlet a készülő regényből

Dolgozol az új könyveden. Miről fog szólni, a tervek szerint mikorra fog elkészülni?
H. M.: Június végén kell leadni a szerződésem szerint. A regény ma játszódik. Egy mátrai szénégető srácot a tornádó bezavar egy barlangba, ahol rálel Vidróczki Márton híres betyárunk kódexére. A kódex egyenesen őt szólítja meg. A fiú élete mindenestől felfordul… A többi titok.


Irány a sífutás!

Van-e valami hobbid? Hogyan töltődsz fel?
H. M.: Jó lenne azt írni, hogy rendszeresen sportolok, de ez sajnos nem igaz. Maradjunk annyiban, hogy ha van időm, sportolok. Hogy mit? Úszom, biciklizem, futok, mögöttem egy félmaratonival. Aztán a legizzasztóbb sport is a kedvenceim közé tartozik, úgy hívják, hogy szauna. Ja, és ezen a télen új sportba kezdtem, a sífutásba. Aztán bolondja vagyok a kertnek, mindenféle növényeket termesztek. Most épp egy üvegházról álmodom, melynek egyik sarkában lenne egy íróasztal, és ott lehetne írnom. Az írás szüneteiben pedig locsolgatni, gyomlálgatni tudnék. Talán egyszer… A legbüszkébb a málnáskertemre vagyok, fényképezem hetente, mert egymás mellé szeretném rakni a képeket. Csodálatos élmény látni a növények születését. Nem tudok betelni azzal, hogy a vízből, napfényből és földből mi minden lesz. Persze kell hozzá egy kis isteni rásegítés is, mert nem az számít, aki gyomlál, hanem az, aki a növekedést adja. A növények erőt adnak, úgy gondolom, hogy amíg a málnám kivirágzik, addig túl nagy baj nem lehet.
Mit szólnak a környezetedben az emberek ahhoz, hogy író vagy? Gondolok itt például a tanítványaidra, hiszen iskolában tanítasz, vagy a családodra. Mennyire egyszerű vagy éppen nehéz összeegyeztetni ezt a hétköznapokkal?
H. M.: Az iskolában, ahol tanítok, ameddig csak tudtam, titkoltam vagy inkább elhallgattam, hogy írok. Azt tapasztaltam, hogy az általam tanított korosztály (10-14 évesek) egyszerre nem azzal foglalkoznak, amivel kellene, a tanulással, hanem arról kezdenek kérdezősködni, hogy hogy is van ez az írás ügy. Ebben az esetben viszont a tanítás menete meglibben. Az iskolában a gyerek a legfontosabb, a tanár másodlagos. Érdekes: az iskolában a te, te, te, azaz a gyerek van középpontban, az íráskor pedig az én, én, én. Azt hiszem, nem lenne szerencsés ezt a sorrendet felcserélni. Hát a család, az egy más tészta. Naponta főzögetős anyuka vagyok, már akkor, ha épp nem vonulok el írni. A fiam már szinte felnőtt, jól tolerálja az elvonulásos időszakot. De ha itthon írok, rövidebb terjedelmű munkát, akkor egész egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy nekem az otthon a munkahelyem. Tehát mint minden normális gyerek, enni kér, mégpedig normális kaját (lásd főtt étel). Vettem egy méretes Iroda feliratú címkét, melyet felragasztottam az íróasztalom fölé, és hozzáírtam, hogy „Dolgozom, csendet kérek”. De mivel nem lett semmi hatása, kidobtam.
Legutóbb március 18-án Debrecenben volt irodalmi ested, a Debreceni Moly Klub szervezésében. Milyen érzés volt itthon az olvasók elé állni? Talán mondhatom azt, hogy itthon, hiszen te ide jártál középiskolába, és az egyik diplomádat is ebben a városban szerezted.
H. M.: Nagy izgalommal vártam, hisz ahogy említetted, otthon voltam. Család, barátok, ismerősök előtt azt hiszem, nehezebb szerepelni, ugyanakkor örömteli is. Emlékszem, egyszer Vámospércsen volt estem, az első sort kitöltötte a családom. Hihetetlenül zavarban voltam, ráadásul a végén megkaptam, hogy amit olvastam, az nem is úgy történt, bizonyára összekevertem valamit, az nem Jóska bácsi volt, hanem Feri bácsi, javítsam ki. El tudod képzelni…


Debreceni molyokkal

Muszáj vagyok téged is kifaggatni a kedvenc íróidról és a kedvenc könyveidről. Mivel tudtak megragadni téged?
H. M.: Hát én úgy vagyok az olvasással, hogy először is kétfajta irodalom létezik számomra: az egyik olyan, amit el tudok olvasni, a másik, aminek olvasása sehogyan sem megy. Pedig akarom ám én, hisz esetleg valaki javasolta, ezt olvasd el, ez jó, ezt illik… Aztán rádöbbenek, hogy nekem ez egyáltalán nem jó. Hát akkor hogy is van ez? Az irodalom ennyire szubjektív? Igen. Mondhatnám úgy is, irodalmat olvasni számomra nem az ész, hanem a szív dolga. Néhány kedvenc íróm: Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, G. García Márquez, Tar Sándor. A kortársakról nem tudok objektívan nyilatkozni, talán a személyes érintettség miatt. Hogy mivel ragadtak meg a fentebb felsoroltak? Mindenki mással. Épp ez a nagyszerű az irodalomban.
Köszönöm szépen a beszélgetést, és nagy izgalommal várjuk a következő regényed megjelenését!

Nagy örömünkre szolgál, hogy Halász Margit megtalálható a Molyon. Figyeld a honlapját is, vagy akár Facebookon is követheted!
A Romkertben zajlott irodalmi estről @sztimi53 írt beszámolót a DMK blogján.
A novemberi Merítésben pedig A hónap magyar írója: Halász Margit.

15 hozzászólás

A hozzászólások megtekintéséhez be kell jelentkezned!