Hölgyszalon

Erről a könyvről már minden lehetőt és létezőt leírtak, nem lehet hozzátenni semmit. Ám azért megpróbálnám összegezni a saját magam impresszióit. Jane Austen minden bizonnyal a mai romantikus regények és chick lit nagyanyja, a műfaj klasszikus szürke eminenciása. A regény egy komplex cselekményű, szinte mértanian megszerkesztett kitűnő mestermunka (pl. megszámolta már vki, hogy Darcy pontosan a könyv közepén vall szerelmet, ezzel indítva el a „lavinát”?, pl. észrevette vki, hogy két fő humorforrás karakter [Mr Collins és Mr Bennet] egymással épp ellentétes póluson mozog?), olyannyira, hogy a receptet azóta is előszeretettel ismételgetik. A hősnő egy Makrancos Kata Light: a szertelenség és az illem kidekázott aranymetszésén meglepő könnyedséggel táncol egy olyan világban, ami egy kimerevített színházi díszlethez hasonlít. A hölgyek és az urak illedelmesek, mindenki tudja mi a dolga, és a legtöbbjük véletlenül sem lépné át a társadalmilag szabott határokat. Austennél lecsapódott már a felvilágosodás – kineveti a vallásos erkölcsi prédikációt –, de még nem legyintette meg kellőképpen a romantika szele – legfőbb hősnője racionális okokból lesz szerelmes a legmegfelelőbb emberbe. Minden csupa illem, minden csupa kellem, nekem bár nagyon olvastatta magát, azért kicsit lelketlen volt, mínusz fél csillag.

Mivel párhuzamosan olvastam az angollal bizton kijelenthetem, hogy Szenczi Miklós fordítása, pár megbocsátható változtatástól vagy bakitól eltekintve egészen kitűnő, bár érthető okokból sokat egyszerűsít az eredeti angol nyelvű szöveg nyakatekertségéhez képest.

PS. És persze Mr Bennet a legjobb. :)

Buta, önző és pénzéhes emberek élik unalmas, felületes életüket. Mintha a pénzlesésen, a megfelelő(=elégé gazdag) férj/feleség behálózásán és a pletykáláson kívül semmi másból nem állna az élet… Az egyetlen kicsit is szimpatikus szereplő Elinor volt, de őt sem kedveltem meg teljesen, mert rettentően zavart a mártírkodása, és az, hogy az önfeláldozásával akart fontosnak tűnni.
Úgy látszik nem eléggé rózsaszín a lelkem Ms. Austen könyveihez…

Rühellős, mert egyszerűen nem tudok létező emberként tekinteni Mr. Tökély, egyszerre macsó és érzelmes, és kalóz, és Titanic-Leo, és örök szerelmes, és… szóval rá. Ő nem létezik. Aki nő, és erre vágyik, az csak csalódni fog. Ő túl tökéletes.
Kedvem lenne a nőnemhez egyöntetűen hozzávágni a könyvet, mondván, kapjátok be, ha nektek ez kell.
És az egészben az a szar, hogy aki azt mondja, hogy neki nem ez kell, az hazudik, vagy még nem tapasztalta meg élőben, milyen lenne Wentworth kapitány.
Egyébként jó :)

Jah és a véleményem tízsorban, másformában :)
http://moly.hu/karcok/68839

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tegnap „lenéztem” a tv digitális tárjából, szóval a filmélmény:
Először is, máglyán égettem volna el Emmát, akkora boszorkány. Aztán már egyre kevesebbet kapartam magam, a 2 óra végére egészen megbarátkoztam a művel, mert kellőképpen sok idióta ill. gonosz ember fordult elő benne, és Emma is is kezdett esendő emberi formát ölteni. Megjegyzem, leendő férje, Knigthley (így írják?) olyan férfi, hogy olyan nincs is. Sok az egydimenziós alak, de ilyen gentleman egyszerűen nem létezik. (Vagy csak túl gazdag, ezért lehet jó?) De legalább kissé perverz: megvárta, míg felnő az a kisbaba, akit egykor, pólyás korában ölelgetett… Hmm, ki mire gerjed. :oP

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hát, nem is tudom…
Szeretem Jane Auten-t, de:
Fanny alakját sikerült olyannyira visszahúzódó, szerény, önfeláldozó, gyengécske, „bocsánat, hogy élek” típusnak bemutatnia, hogy csoda, hogy bárki is észrevette, hogy egyáltalán létezik. Képes – valami megmagyarázhatatlan erkölcsi piedesztálról – végignézni, hogyan csavarják el szerelme fejét, és csak csöndben szenved, végighallgatva, ahogy pont neki önti ki szívét Edmund a vetélytársnővel kapcsolatos lángolásáról, majd kételyeiről.
Edmund, a becsületesség mintaképe, az erkölcs sziklaszilárd védelmezője, simán lépre megy egy csinos, kicsit frivol, a jóképű fiatalemberekkel kacérkodó leányzónak, és csak nagyon későn esik le a tantusz, hogy hát megfelelő jövedelem nélkül nem lehet olyan nagy a szerelem, hogy házassággal végződhessen. És még azt sem veszi észre – ami a napnál világosabb – hogy Henry Crawford olyannyira messze áll az általa kívánatosnak tartott erkölcsi normáktól, hogy kedvenc unokahúgát védelmeznie kellett volna tőle, nem még azon ügyködni, hogy egymásba szeressenek.
A vége persze hepiend, de nem tudtam felhőtlenül örülni, kicsit, ha ló nincs, jó a szamár is érzés maradt bennem.
Azért az elgondolkoztató, hogy abban az időben mennyire kiszolgáltatott volt egy nő. A házasságkötés alapja nem a kölcsönös vonzalom volt, inkább a jól megfontolt anyagi érdekek. A lányok legfontosabb „feladata” a minél nagyobb vagyonnal rendelkező férj megszerzése volt, lehetett csúnya, buta, öregecske, ha elég jövedelme volt, tökéletes partinak számított. Hát jajjjjjj!

Igen vitzes!
Egyfelől például olyan, mint valami sablonos, felszínes kamasz-szerelmi történet kiváló paródiája. Másfelől elég meglepő élmény volt látni, hogy nagyjából 200 évvel ezelőtt is éppúgy el voltak telve a maguk fontosságával, éppoly bohók, naívak, felszínesek voltak a kamaszok, mint most. Az ég világon semmi különbség!