HatárŐrség

Volt egyszer egy Angi, aki megírta a Mamót. Olyan erővel hatott ránk, hogy figyeltük minden írott és íratlan mozdulását. Aztán volt egyszer , hogy Volt egyszer és volt még egyszer amikor Egy susogó levél-en suhant ide az olvasmányaink közé. Most ide mesélte a kapitányt, aki tudott parancsolni a víznek meg a kacsáknak de aztán egy narancshal barátságáért végigmente a keresést, hogy megismerje miért tolja a metró maga előtt a szelet meg hogy a földi tejúton a csillagásztól megtudja, hogy a holdra kell írni a keresést. És egy ismerős molyos ollócsattintással visszaköszönt a jégre karcoló rák*, naszóval volt egyszer egy Angi, aki nagyon sokunkat visszavarázsolt a mesékbe és ez nekünk jó, ám most, hogy a sünmuszogást is tudjuk meg a kert szülinapját is megünnepeltük , na meg a narancshal családja és barátai is kiszabadultak a kerítésezett üvegből , és a tejcsicsonka világ is a helyére került, most jó volna, ha lenne egyszer megint egy nagygyerekeknek szóló szomorédesség, mint az a feledhetetlen, lyukas fazékban a kékre hordott szobafekete .
* http://moly.hu/karcok/61868

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

(…) Mindig ugyanazok a kutyák voltak, írta Bodor Ádám, tíz újraolvasó közül kilenc hívta meg Leordina felől a visói állomásra poroszkáló ebeket írásába, néhol szaglászó, csaholó jelenlétük, néhol a halál hozta, ember-táplálékra türelmesen váró fürkészésük erősíti az alkotások olvasóiban is a gondolatot – ugyanazok a kutyák mindenhol. Dragomán György novellájának szereplői egy férfi és egy kutya. Kommunikációjuk kimerül a farkát csóváló kutya bántalmazásában. Cservinszki alakjáról, aki szintén kilenc írónál neveztetik néven, már kevesebb biztonsággal mondható el, hogy ugyanaz a személy és személyiség mindenhol. A szerzők ugyanis más-más pillanatokat megragadva rajzolják tovább a főszereplő portréját. Szabó Róbert Csaba írásában az asszonynép kedvenc favágójaként tűnik fel, akiről a szöveg nyelvezete és erotikája miatt nem lehet biztosan tudni, vajon a favágás teszi-e közkedveltté vagy más okuk is van szeretni őt. Molnár Vilmos főszereplője utazni készül, a sors vagy a szerző furcsa fintoraként éppen akkor indul, amikor a favágók visszatérnek egy égszakadás kíséretében. Cservinszki pedig a vihar okozta károk miatt hosszú órákra ott ragad a visói állomáson rostokoló vonatban. Nagy kalandja, új életének realizációja abszurd nehézségekbe ütközik, lélekben távolodhat el Visótól, de a teste ott marad. Potozky László utazás közben ábrázolja Cservinszkit, aki néhány szál cigaretta és egy pár gumitalpú bakancs reményében a mozgó vonatból kitaszítja utastársát. Székely Csaba alkotása Cservinszki éjszakai hazaútját eleveníti meg. Váratlan kísérőivel, egy pópával, majd egy tanítóval baktatnak a sötétben, miközben arról alakul ki diskurzus köztük, vajon a Paradicsomban helye van-e a rossznak. A pópa hümmögése után Drákovics, a tanító ad kielégítő választ: mindennek megvan a maga helye a tökéletességben – még a rossznak is. Hajdú Farkas-Zoltán Cservinszkije is az állomásbéli történések utánra kalauzolja az olvasót, nyitva hagy néhány kérdést, ezek legfontosabbika talán, ki az igazi csaló és ki az átvert. Demény Péter írása is hazafelé vezető útra kalauzolja az olvasót, egyszersmind össze is zavarva őt – mi vagy ki a tuskó. Hertza Mikola főszereplőjével az állomáson találkozunk, ahová a tragédia tíz áldozatának hazaszállítására érkezik. Nem lehet megtudni, elérte-e célját, a novella végén lassú fagyhaláláról értesülünk – mintha az egyén nem kerülhetné el a sorsát: a halált nem lehet átverni az otthon maradással. Balázs Imre József Cservinszkije abszurd és irreális világban mozog, ahol nem csupán a narancsot hívják almának, hanem a fejszére is rámondható: villanyborotva. Láng Zsolt írása egy filmforgatás kulisszái mögé invitálja az olvasót, ahol az egyik színész eljátszaná Cservinszkit, Bodor Ádám novellájának szereplőjét. Igaz, az operatőr úgy véli, ez az írás legfőképpen a lábnyomokból elillanó meleget kereső kutyákról szól. (…)
Az egész szöveget el lehet érni itt: http://korunk.org/letoltlapok/Z_ZXKorunk2012majus.pdf, 109-110. oldalakon

Nagyon rég olvastam ilyen szépen megírt prózát! Papp Sándor Zsigmond olyan magasra tette az írásával a mércét, ahova a többiek – beleértve az (ön)agyondíjazottakat is – nem érhetnek fel. A történetek mesélésekor nem a dráma a központ, hanem a drámához vehető út és a dráma utóélete, ahogy az életben is. A dráma majd úgyis elfoglalja a megillető helyét. A megértéshez a kulcsokat néha odavetett félmondatokba rejti a szerző, mert dolgoznunk kell, ha érteni akarunk. Ilyenkor örülök, hogy olvasó vagyok – és nem író:-).

Nem egy egyszerű könyv, de egy nagyon elgondolkodtató történet. Teljesen bevarázsol ebbe az összetett kis faluba, ha nem vigyázol, csak olykor bele kell gondolni az éppen elhangzottakba. Számomra érdekes változatokat mutatott a világoz való viszonyulás lehetőségeiről, és jól érzékelteti a tömegesen küszködő vakondok és a felettük álló, közülük kivonuló „álmodozók” kontrasztját. Vajon melyik a helyes hozzáállás…egyáltalán megvalósíthatóak ezek? Persze ezen kívül akad még számos fontos megválaszolandó felvetés is. Egy biztos, többször olvasandó…

Bodor félpercesek, én csak úgy hívom, szösszenetek. Jártam már a Sinistra körzetben és jól éreztem magam, vártam az érsek látogatására is (a mai napig nem tudom, hogy végül megérkezett-e), és most a szénégetőkre is kíváncsi voltam. Kedvelem a Bodorádámos gondolatokat, még akkor is, ha befejezetlennek tűnnek. Sőt, akkor még inkább! Ezekben a rövid történetekben éppen az a jó, hogy nem mondja bele az olvasó fejébe, hogy most kiitták a vizespoharat, tehát üres, hanem csak annyit mond, hogy a vizespoharat egy kéz az asztalról felemelte. No, ezt a példát csak én hoztam fel (ilyen nincs a könyvben, tehát nem spoiler) :) , de valami ilyesmi hangulata van, ennek a szénportól feketéllő, mégsem komor történeteknek. Azt nem mondom, hogy nem nyomasztóak. Azok. Bodor Ádám írásaiban mindig megjelenik a szürreális világ és sokszor azt sem tudod, hol vagy, meg mikor és minek, kivel történik és mi a tanulsága, viszont olyan szabadságot ad ezáltal neked, hogy minderről azt és annyit gondolsz, amit és ahogy akarsz. Ez nekem nagyon tetsző írói hozzá(m)állás!

Már a kötet előszava lenyűgözött, az ilyen sorok miatt:

"A szonett elhályogosodott ablakú, szotyogó vakolatú cellájából üzenem nektek: legyünk korszerűtlenek! Egy évig, egy hónapig, egy hétig, egy napig, egy óráig, egy másodpercig legalább. (…) Gyömöszöljük be csúnya szavainkat, esetlen mondatainkat a szonett vulkánfíber bőröndjébe, a szonett megvasalt ládikájába, a szonett rokokó ékszerdobozába! Legyünk modorosak! Legyünk valamilyenek! (…) A vonatfülke is szonett. A kivilágított lépcsőház is szonett. A fürdőkád is szonett. A meztelen női test is szonett. A madárfészek is szonett. A völgy is szonett. A sziklák közé beszorult hófolt is szonett. Az ágtól elvált sárga levél is szonett. Minden, ami zárt, ami körülhatárolt, ami különválasztható. Minden hely, ahol élni kell."

És tényleg mindenről van itt szonett, körtefáról, évszakokról, madarakról, szerelemről, gyerekekről, Istenről… Száz darab szonett, amik sokkal különbözőbbek lehetnének a témáik alapján, de a szonett forma mégis valahogy egy élettörténet kiragadott gondolatok, emlékek általi meséjévé – és ezáltal teljesen egységessé – teszi a kötetet.
Afféle óriás szonetté. Ezt mondjuk erősíti a végén a Költők koszorúja sor: szonett tizennégy költőről, láncszerűen összekapcsolódva, majd egy Mesterszonetté összeolvadva.
(elolvashatóak itt: http://markobela.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=7&p=12)

Jó, hogy az egész világban ott a szonettség lehetősége és hogy vannak, akik ilyen remekül szonettba is rendeznek fűt, fát, tücsökbajuszt …

Többek közt megtanít arra, mi a különbség a hegység és a havas között… És hogy fenyőszörp. És hogy milyen, amikor "blinkerezhet napestig az ember fia", amikor megkörmed a sár, milyen a sátés fű, es „hogy szortyant a megállásra az öreg cserefadeszka.”
Erdélyi novellák a szekus időktől máig, épp, mint az előző kötete (azért az jobban tetszett), nyelvi zamatok és lelki zimankók, a szerző – stílusa és világa nyomán – afféle irodalmi háromszögelési módszerrel körbelőve: valahol Bodor Ádám, Berniczky Éva és Dragomán György közt.

A Gólkeserű c. opus erősen @egy_ember figyelmébe! Részlet mindjárt. http://sorbuvar.blog.hu/

Kellemes meglepetés volt, bár akadtak kiszámítható és kevésbé tetsző írások is. Maga a stílus élvezhető, inkább szépirodalmi vonal, mintsem ponyva, ugyan néhol kizökkentett egy-egy kifejezés (valahogy rossz volt ráébredni, hogy egy mai korban íródott darabot olvasok, mert számomra a rémtörténet a régebbi korokra nyúlik vissza, hiába időtlen a rettegés), nem hatásvadász, nem maníros, és bár (sajnos) eléggé megedződtem, néha-néha nekem is kihagyott szívverésem és elborzadtam, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet. Egy kicsit több bátorságot hiányoltam az írótól, illetve nekem túl egysíkú volt, kicsit talán untam is, mikor egymás után sokat elolvastam, és bár Poe ösztönös érzékét az iszonyat és borzalom nemes egyszerűséggel való leírásához nem fogja tudni megközelíteni, magában a műfajban nem kell szégyenkeznie Szabó Róbert Csabának a nevével és ezekkel a történetekkel. Már nagyon kellett egy ilyen könyv.

Századfordulós, kisvárosi krimi, helyi illetőségű hús-vér emberekkel, irodalmi utalásokkal.
Tetszik a hangulata, tetszenek a nevek, szeretem, hogy egy olyan krimi világ született, amiben a pödrött-kontra –viaszkolt bajuszdivat , a barackpálinka, nagyvendéglők, Pisták és Zsike nénik szerepelnek whiskeyek, susibárok , mrs- ek és mr-ek helyett. Nem a család jóöreg szakácsnője készíti a felfújtat, hanem Vékonyné szaggatja a galuskát. Szeretem, hogy a monarchikus hangulatba alig érezhető, de elkerülhetetlen pátosz és jól kiérezhető, de nem tolakodó humor keveredik. Mert a tegeződés az nem a hey you, hanem amolyan szervuszkérlek, a globalizáció legfeljebb a monarchiát jelenti. A csajszik nem egy dögös manhattani butikban egy Manolo Blahnik cipőn, hanem az asszonyságok, búcsúban egy pár piros csizmán civódnak

Üdítő olvasmány és kicsit büszke is vagyok, hogy a svédes és az angolos (méltán sikeres)felvonultatott paletta mellett alakul egy jól definiálhatóan magyaros krimikörnyezet, ami elszakad a rendőrelvtárs és a cigánybűnöző vonulattól. Remélem, és nagyon drukkolok, hogy lesz olyan hosszú életű és sikeres is, mint a fent említett nemzetbeli műfajtársai. /azt meg zárójelben írom, mert ugyan, így az első könyv után elég merész jövőkép, de ugye legyünk optimisták, úgyhogy a logikai okfejtéseiben a szárnyát bontogató Veronnak olyan hosszú életet kívánok, mint az angol kolléganőjének, Mrs Marple-nek adatott, mindamellett, hogy nem követi a nyomdokát, hanem messziről tiszteli a tudá(lékonyság)át./

Ja és meg kell említsem, hogy egy elkalandozó pillanatomban eszembe jutott a BB, Veron és Pista okán;)

Én imádtam ennek a könyvnek a hangulatát! És igen, persze, ez egy krimi, de engem sokkal inkább elvarázsolt az, hogy sétálhattam Budapesten majd Abbáziában az 1910-es években, hogy láthattam az akkori épületeket (volt köztük híres kiadó és könyvtár is!), az akkori ruhákat; hogy halhattam az utcai zajokat, amikor még több volt a hintó, mint az autó, és hogy betekintést nyerhettem egy korabeli női lap szerkesztőségébe és a „jómódúak” mindennapi életébe. Az, hogy mindez egy izgalmas történetnek adta a keretet, amiben van gyerekrablás, gyilkosság, politikai és társadalmi intrikák, csak tovább fokozta az élményt. A főhősnő karakterét nagyon jól alkotta meg a szerző, és az ő különleges személyisége még több színt vitt a türkizkék hegedű palettájára. Az egy csillagot azért vontam le, mert bár izgalmas a történet, de mégsem annyira lélegzetelállító, meglepő és fordulatos, mint ahogy a nagy klasszikus krimiktől megszokhattuk. Ettől függetlenül, ha semmi krimi-szerű nem lenne benne, ha Dávid Veron csak szimplán jönne-menne ebben a számomra varázslatos korszakban és világban, akkor is elolvasnám a sorozat összes kötetét!:) Most majd a harmadikkal fogom folytatni – amit a Könyvhéten szereztem be és dedikált példány!:) – , az elsőt meg majd valamikor pótolom, ha hozzájutok.

Már az olvasása közben elhatároztam nagy vehemenciával, hogy ennek a könyvnek reklámot fogok csinálni. Hogy milyen sikerrel, az már más kérdés, nem a népszerű olvasmányok sorát szaporítja, azt tudom. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a könyvtárban én vagyok az első és egyetlen olvasója 1980 óta, amit még az elektronikus rendszer használata előtti, könyvben ottfelejtett tikett is igazol szűzi tisztaságával. Na de annál nagyobb örömmel vettem birtokba én!
Méhestől az utóbbi időben több könyv is megjelent újra, azokat nem ismerem, csak néha beléjük botlok könyvesboltok kirakataiban, erre az ifjúságinak titulált regényére az egyik kihívásom szerkesztése közben bukkantam merő véletlenségből. Ha vannak olyan könyvek, melyek középpontjában az emberség és tisztesség a központi motívum, hát akkor ez azok sorában méltó helyet foglal el. Igaz, érheti az a vád, hogy túl egyoldalúan mutatja be a történelmet, de a háború borzalmait és benne mégis a szépet és jót egy naiv gyerek szemszögéből látjuk, aki szülei letartóztatása után egyedül gondoskodik a kisebb testvéreiről és fogja össze a széthullásra ítélt családot. És a stílus. Ez az a fajta egyszerűség, amit mindig torkom elszorulva olvasok és olyan jó, mert közben azt érzem, ez valami olyan, ami tiszta, ami hiteles, ami belőlünk is megmutat valamit, mindegy, melyik korban élünk és halunk. A nyelve is sallangoktól mentes, csak néztem, mikor sosem látott-hallott szavakba ütköztem: bakalódik, csiszlik, gubics, állingál, összepotyol, lapotya. Csemege hajdani, porosodó nyelvész-énemnek.
A címe is telitalálat, fél csillagot azért vontam le, amit már említettem, túl nyilvánvaló a fekete-fehér ábrázolása. (ha rászánod magad, hogy elolvasd, érteni fogod)