Búvár - merülj mélyebbre!

Biblioterápia

Nem új keletű dolog, még Magyarországon sem, már a szocialista időszakban is voltak különböző programok, amik ezt a módszert alkalmazták, ám mégis viszonylag kevés publikáció születik ezzel kapcsolatban napjainkban is.

Amikor bilbioterápiáról beszélünk, akkor tulajdonképpen egy olyan terápiás módszerre kell gondolnunk, ami irodalmi alkotásokat használ fel. Meg kell különböztetnünk egy személyes, illetve csoportterápiát. Valamint klinikai és fejlesztő-megelőző biblioterápiát.

Klinikai biblioterápiát értelemszerűen klinikai környezetben, orvosi felügyelet mellett, más terápiák kiegészítéseként végzik. Mentális és fizikai betegek számára is alkalmas.

A fejlesztő-megelőző biblioterápia során főleg gyerekek és fiatalkorúak képezik a célcsoportot, de sokféle közegben megoldható. Lényege, hogy a résztvevőket nyitottá tegye, érzelmileg és szellemileg fejlessze, illetve a káros szenvedélyektől való távolmaradásra bírja.

A biblioterápia nem a mű irodalmi elemzése, gondolatindítónak használjuk. Sok esetben az embernek könnyebb egy fiktív szereplőn keresztül kibeszélnie a problémáit, mintha önmagáról beszélne. Sokszor példákon át könnyebben találunk megoldást. Sokszor ilyen felvezetés mellett hamarabb kezdünk el beszélni a bajainkról, mintha csak belecsapnánk a lecsóba. Egy irodalmi alkotást egyébként is mindenki, a saját múltjától és gondolkodásmódjától függően, másképpen értelmez, mint a többiek. Itt ezen van a hangsúly.

Általában így zajlik az egész: Egy biblioterápiás foglalkozás elején a vezető vagy valamelyik résztvevő felolvas egy rövid művet, ami természetesen gondos tervezés során került kiválasztásra. Majd beszélgetés kezdődik az ezzel kapcsolatos érzelmekről, gondolatokról. A végén valamilyen tanulságot vonunk le. De a legfontosabb, hogy a résztvevő fejében itt ne legyen vége a dolognak.

A biblioterápiát sikeresen használják világszerte. Egy esély, hogy szebbé tegyük a világot. Miért ne használjuk ki?

"… (Mit kellene éreznem? – kellene éreznem valamit?" tűnődött Monica, és egy tökéletesen érthetetlen műalkotásra bámult: A menyasszonyt levetkőztetik ifjú lovagjai [Nagy Üveg] 1915–1923. Ahogyan a finoman repedezett üveget a teremben elhelyezték. jelezte titokzatos értékét – szent, talizmánszerű értékét – , amely a profán szemlélőnek nyilván érthetetlen. Az sem sokat segített, amikor Monica, akár egy kötelességtudó iskoláslány, elolvasta a katalógusban, hogy a Nagy Üveg , amely tökéletes egyensúlyban tartja a „racionális és nem racionális elemeket”, a 20. század egyik nagy műve; és az sem segített igazán, amikor maga Duchamp szólt hozzá a falra erősített rejtélyes idézetben: „Nincs megoldás, mert nincs probléma”. ) …"

A műalkotásról:

„… A "Nagy Üveg” /1915-23 / megfejtésére sokan vállalkoztak és sokféle szempontot vetettek föl: Jean Clair szerint a Nagy Üvegen a negyedik dimenzión belül végbemenö eszményi tökéletes nász harmadik dimenziós vetülete látható.
Octavio Paz a be nem teljesülõ, középkori-lovagi eszményű szerelem képének tekinti a Nagy Üveg menyasszony- võlegény kapcsolatát.
Arturo Schwarz szerint a mű az alkímiai nász modellje ; a valóságos és szimbolikus kémiai egyesülésé, melynek során az ellentétes és el nem vegyülõ anyagok egymással reakcióba lépnek és létrejön a keresett , végsõ tökéletes anyag: az alkímia príma materiája.

A Nagy Üveg Jean Clair mérvadó tanulmánya szerint a középkori perspektivatanulmányok és számitások összegzése, illetve világunk /Duchamp világa/ perspektíva problémáinak összegzése. Azonben Clair is idéz egy szép történetet, mely nem más mint a Camera Obscura õsi leírása:
„Rudaki , aki Szamarkandban halt meg, egyik költeményét egy asszonynak szentelte, aki olyan szép volt, hogy képe egy kulcslyukon és egy függönyön áthatolt, hogy a szemközti falra rajzolódjék. A kép megfordult ,hogy Allah jól láthassa a.z egekböl. ”

Az a sötétkamra. melyet elôször valószínüleg Alhazen írt le az Optika törvényei cimû mûvében, de Leonardo is foglalkozott vele, hogy végül Giovanni Battista della Porta ismertesse tudományosan is az 1558-ban kiadott Magia Naturalis cimû mûvében.

A Camera Obscura úgy tűnik, kiemelt szereppel bír a mûvészettörténet közeli évszázadaiban, bár jelentõségét nem igazán dolgozták föl. A fotózás és a festészet egymásra hatásáról általában a XIX. század második felétől beszélnek, pedig nyilvánvaló, hogy az ősi Camera régóta foglalkoztatja a művészeket.

A philadelphiai Szépművészeti Múzeum különtermében írja Görgényi – egy ódon, kopott fakapu látszik, rajta egy kis nyílás, melyen keresztül megpillanthatjuk a „belső világot” . A kulcslyuk a peep show-attitűd, a voayör élvezkedés gondolatai már ekkor eszünkbe jutnak s még inkább akkor , ha szemünk elé tárul a belsõ kép.
Egy romos falnyílás szabálytalan rése enged bepillantást a tájra, mely festett és valóságos tér elegye. Egy meztelen nõi test széttárt combokkal, lemeztelenített szeméremmel látható, arc nélkül, tulajdonképpen torzószerûen végtagok nélkül, de mégis furcsán élõ mivolttal: bal kezében egy lámpást tart a világitógázzal.
A háttérben idilli táj és egy vizesés, mely a művész elképzelése szerint ezüstpapírból -aluminiumlemezbõl kivágott, forma melyet egy apró motor szüntelenül mozgat, felkeltve ezzel a vízesés mozgás érzetét.

Miért, hogy Duchamp ezt az egyértelmű Camera Obscura megoldást használja? S bár a művet máig sem igazán ismerik, miért választotta az egyértelműségnek és a sokrétűségnek ezt az õsi jelképét? Miért a teljesen naturális, diorámaszerü kivitelezés? Sorjázhatnak a kérdések.
Az erotikus és a praktikus megközelités /korabeli párizsi bérházak lépcsõházi felirata: .minden emeleten adva van a gáz és a víz/ nem lehet teljes. Duchamp filozófiai felfogásában keresendõ a titok. Az a titok mely mint tudjuk százféle megoldást eredményezhet és éppen ez benne a duchampi .
Tudjuk, hogy a művészre nagy hatással volt Gaston de Pawlows ki 1908-ban megjelent műve, melyben a filozófus arról értekezik, hogy ha a perspektivikus kétdimenzlós leképezés a háromdimenziós valós világunk „lenyomata”, akkor ennek a mi három dimenziós világunknak kell lennie egy négy dimenziós modelljének, melynek a mi világunk szintén „csak ” lenyomata . A Puteaux-i Iskola negyedik dimenzió kutatása, illetve a fölvetett, de nem elégségesen megválaszolt kérdések öltenek testet a Nagy Üveg-ben ~ A negyedik dimenzió létezése nélkül a művészet õrültség lenne!
A negyedik dimenzió kinek kinek mást és mást jelenthet: lehet a fény, az idõ, vagy Isten, de tény, hogy leképezése a mûvészet feladata.
De mivel Duchamp fekete doboza nem arra hivatott, hogy egy szűk résen át befogadván a világ fényképét azt egy fehér üvegre vetítse, hiszen a valóság pont fordítot:tan: belül van, fölmerül a kérdés: vajon mi nézők hol állunk a rendszerben, hol van a tárgylemez és hol van a kép? És hol képzõdik a negyedik dimenzió?

Azt hiszem hűségesek vagyunk Duchamp szelleméhez, ha úgy válaszolunk, hogy a negyedik dimenziós „valóság” a mi szemünkön keresztül kell hogy létrejöjjön, valahol az idõ és a fény terében, vulgárisan az agyunkban, a képzeletünkben. S ahogyan ezt maga is megfogalmazta: „ az ember egyedül a művészetben léphet túl az animális szinten mert a művészet olyan területek felé nyilik, melyeken a tér és az idõ érvényüket vesztik." …. "

(forrás: http://kepes.society.bme.hu/Fenyszimp96/menyhert.html )

http://www.verslista.hu/muveszetek/4muveszek/d_menu/duchamp/uveg.htm

" Önök hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. Nos, hát én talán épp azért félek ettől az épülettől, mert kristályból van, örökre szól, lerombolhatatlan, és most még titokban sem lehet nyelvet ölteni rá.

Mert nézzék: ha palota helyett csak tyúkólat találok, és megered az eső, én esetleg bebújok a tyúkólba, hogy ne ázzak meg, de nem tekintem palotának a tyúkólat csupán hálából azért, mert megvédett az esőtől. Önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben tyúkól vagy palota – egyre megy. Igen – felelem én –, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg."
(I. rész, 10. fejezet, részlet a Feljegyzések az egérlyukból)

Dosztojevszkij az 1862-es londoni világkiállításra jutott ki, amely az 1851-es sikerét igyekezte felülmúlni. Ekkor látogatta meg azt az üveg- és vaspalotát, amely oly nagy hatással volt rá.

Az első világkiállítást 1851-ben rendezték Londonban, melynek helyszínéül a Sir Joseph Paxton (1801-1865) – aki foglalkozását tekintve egyébként kertész volt – által tervezett Kristálypalota szolgált a Hyde Parkban. Az óriás üvegházat (540 × 140 m!) 9 hónap alatt előregyártott 1,2 m-es vasvázas elemekből szerelték össze. Az épület a kor legújabb és legkorszerűbb elemeit ötvözte: az üveget és a vasat. Az öntöttvas szerkezetű, teljes felületén üveggel határolt pálmaház új térélményt jelentett az akkori embereknek: az enteriőr és exteriőr látványa egybeolvadt, természetes fény világított meg mindent. A kiállítás után a palotát elemeire szedték, majd London déli részén emelték fel újra; ott állt egészen 1936-ig, amikor is tűz martalékává lett (lásd: http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=2104 ).

Egy korabeli sajtótudósítás így számol be a palotáról: „Az épület senkiből sem váltott ki ellenséges érzületet, és mindenkiben, aki látta, olyannyira a romantikus szépség benyomását keltette, hogy a Kristálypalotáról készült népszerű nyomatokat, nemhogy a polgári lakásokban, hanem még messzi tanyák parasztházainak falaira is kifüggesztették.”

No de Dosztojevszkij benyomásai a kiállításról és a palotáról egészen mások voltak; Téli feljegyzések a nyári élményekről című munkájában így ír róluk:

„ Igen, a kiállítás lélegzetelállító. A látogató érzékeli azt a roppant erőt, amely egyesítette ezt a rengeteg embert, akik a világ minden részéből ide, egy nyájba sereglettek; tudatára ébred a hatalmas gondolatnak; érzékeli, hogy itt már végleg elértek valamit, hogy ez itt győzelem, diadal. Szinte már félni kezd valamitől. Bármennyire független is az illető, valami okból félelem fogja el. Csak nem ez valóban az elért eszmény: – gondolja. Csak nem ez a végső pont, csak nem ez valóban az ’egy nyáj’?! Csak nem ezt kell valóban a teljes igazságnak tekinteni, és ezentúl végképp megnémulni? Mindez olyan ünnepélyes, olyan diadalmas és olyan fenséges dolog, hogy az embernek majd eláll a lélegzete. Ha látja ezeket a százezreket, ezeket a milliókat, akik engedelmesen tódulnak ide az egész földgolyóról, akik egy és ugyanazon gondolattal jöttek, csöndesen, makacsul és némán tolonganak ebben az óriási palotában –, akkor érzi, hogy itt valami végleges beteljesült, beteljesült és befejeződött. Ez valami bibliai jelenet, amely Bábelra emlékeztet, valami jövendölés az Apokalipszisből, amely a szemünk láttára valósul meg. Érezzük, hogy sok belénk rögződött szellemi ellenállás és tagadás kell ahhoz, hogy ne engedjünk, ne hódoljunk be a benyomásnak, ne hajoljunk meg a tény előtt, vagyis ne fogadjuk el eszményképünknek azt, ami éppen létezik… ”

Abba viszont nem szeretnék belemerülni, hogy a kristálypalota mit szimbolizál Dosztojevszkij műveiben (lásd: Feljegyzések az egérlyukból, Bűn és bűnhődés) vagy általában az orosz irodalomban. Akit érdekel, olvasson utána az alább megadott forrásokban.

Források:
* Richard Peace: Dostoevsky and „The Golden Age." Dostoevsky Studies Volume 3, 1982
(http://www.utoronto.ca/tsq/DS/03/061.shtml)
* Kiss Lajos András: Haladásparadoxonok. Liget 2009/9.
(http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1773)
* Londonban megnyitják az első világkiállítást, Múlt<<kor, 2004.05.21.
(http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=3594)
* Sarah Young: The Crystal Palace in Russian Literature, 2010
(http://sarahjyoung.com/site/2010/04/20/crystal-palace-russian-literature-1/
http://sarahjyoung.com/site/2010/04/22/the-crystal-palace-in-russian-literature-2/ )

Képek a Kristálypalotáról: http://viewfinder.english-heritage.org.uk/search/results.aspx?index=0&form=advanced&collection=P%20H%20Delamotte

Egy kis mosolygó irodalom……
Kálmán Jenőnek, a XX. század aranyos humorú pesti írójának volt egy kutyája. Egy rendkívül okos puli, amelyről könyvet is írt, és amely a történelemben – legalábbis a kutyatörténelemben – egyedülálló dolgot művelt.

A Sicc kalandjainak írója, Kálmán Jenő bácsi hosszú ideig törzsvendég volt a háború előtti New York kávéházban, minden délben ott ebédelt. Megállapodott a főszakáccsal, hogy amíg ő ebédel, a kutya is megkapja a maga adagját, és ő ezért havonta bizonyos összeget fizet: Néhány napi idomítás után, amikor az író leült ebédelni, a kutya automatikusan ment a konyhára a maga kis ebédkéjét elfogyasztani.

Néhány hét múltán Jenő bácsi összeveszett az egyik pincérrel, ezért kimaradt az étteremből, és ezt követően a közeli Kulacsba járt ebédelni, ahol a kutya ebédje ügyében ugyanúgy megállapodott a főszakáccsal. Két hónap múlva azonban Kálmán Jenőt megállította az utcán a New York főszakácsa, és rátámadt:

– Hallja, Jenő úr! Szép alak maga, két hónapja nem fizeti a kutya ebédjét.
Jenő csodálkozva válaszolt:
– De hiszen én már két hónapja nem járok magukhoz ebédelni.
– Az lehet, hogy maga nem jár – mondta erre a szakács –, de a kutya igen!

Kálmán Jenő azonnal rájött, mi történt. A haspók kutya, nem törődvén azzal, hogy gazdája kimaradt a New Yorkból, ott is megebédelt, hiszen ő nem veszett össze senkivel. Ez a kutya volt az első a világon, amelyik adósságot csinált. Mit mást tehetett volna a gazdája, rendezte a számláját.

Tudtátok, hogy a Föld belsejének hőmérséklete megegyezik a nap felszínének hőmérsékletével? Hogy úgy kell nekünk a mágnesesség, mint a levegő? Hogy az ember egyáltalán nem érzi, de például egy muslica igen? Hogy nem csak a technika, de a természet is teljes mértékben függ tőle? És mikre képes a túlzott erőssége, vagy a hiánya? Hogy, ha közvetlenül nem is, de hatással van ránk olyan szinten, hogy háborúink egy időben zajlottak a Föld mágneses viharaival? Hogy valószínűleg a dinoszauruszok az ideiglenes megszűnésébe, a pólusvándorlásba haltak bele? Hogy természetes ásványként (magnetit) is jelen van a felszínen? Én nem. Pedig jártam iskolába.
Jó, nem ismeretlen a dolog, de azért többet is tudhatnék róla. Miért nem voltak nekem rendes fizika/kémia óráim? Nektek voltak?

http://youtu.be/-y907juG7LE

Túl nagy dózisban minden méreg, még a bor is. De én már két éve tanulmányozom ezt a csodálatos szert. Nézze, a kokain alkaloidját egy olyan növényből nyerik, amelyet a dél-amerikai indiánok azért rágnak, hogy kibírják az Andok magaslatain. Az ópiummal és az alkohollal szemben úgy serkent mentálisan, hogy nincs negatív mellékhatása. Fájdalomcsillapítónak kiváló, különösen a szemorvoslásban és az asztma gyógyításában, jól kezelhető vele az alkoholizmus és mindenféle kábítószerfüggés, tökéletesen alkalmas a tengeribetegség, hasznos a cukorbetegség ellen, mintegy varázsütésre megszünteti az éhséget, az álmosságot és a fáradtságot, jól helyettesíti a dohányt, gyógyítja az emésztési zavarokat, a diszpepsziát, a kólikát, a gyomorbántalmakat, a hipochondriát, a gerincgyulladást, a szénanáthát, erősíti azt, aki tüdővészes, jó a migrénre, akut fogszuvasodás esetén csak be kell tömni a lyukat egy négyszázalékos oldatba mártott vattával, és a fájdalom azonnal megenyhül. Mindenekelőtt pedig csodálatosan alkalmas rá, hogy a lehangolt emberbe bizalmat töltsön, szellemileg felélénkítse, tevékennyé és derűlátóvá tegye. (56. old.)

„Victornál ismertebb Kaspar Hauser, aki 1828-ban, egy délután bukkant fel Nürnbergben. Öltözete idegenszerű volt, és egyetlen értelmes hangot sem tudott kiejteni. Le tudta írni a nevét, de minden más tekintetben úgy viselkedett, mint egy csecsemő. A város örökbe fogadta, és egy helybéli tanárember gondjaira bízták. Azzal töltötte napjait, hogy a padlón üldögélt, és egy falovacskával játszadozott; nem evett semmit, csak kenyeret és vizet. Viszont fejlődőképesnek mutatkozott. Idővel kitűnő lovas vált belőle, mániákusan ügyelt a tisztaságra, piperkőc módra öltözködött, rajongott a piros és a fehér színért. Szemtanúk leírása szerint különleges emlékezőtehetséggel bírt, főleg nevek és arcok terén. Legjobban azonban a szobában érezte magát, menekült az erős fényről, és a hannoveri Péterhez hasonlóan semmiféle érdeklődést nem mutatott a szex és a pénz iránt. Ahogy fokozatosan visszatért néhány emléktöredéke a múltból, felidéződött benne, hogy sok éven át egy elsötétített szobában élt, a padlón, és egy férfi adott neki enni, aki sohasem beszélt hozzá, és nem is mutatkozott előtte. Nem sokkal azután, hogy e tények napvilágra kerültek, egy ismeretlen férfi a parkban leszúrta Kaspart egy tőrrel.” (Paul Auster: New York trilógia 45-46. o.)

Kaspar Hauser / Casparus Hauser (1812. április 30. – 1833. december 17., Ansbach) titokzatos talált gyermek a 19. századi Németországban, aki az eddig feltárt adatok szerint a badeni nagyhercegi házból való volt.
1828. május 28-án, Pünkösd hétfőjén, egy járni és beszélni alig tudó, ifjút találtak Nürnberg egyik mellékutcájában, a kezében egy névtelen levéllel, mely azt tudatta, hogy a fiú 1812. április 30-án született.
Szókincse mindössze néhány szóból állt, bajor tájszólásban, látható erőfeszítéssel, dadogva próbált beszélni. Később kiderült, hogy a mozgás, a járás nagy nehézséget és fájdalmat okoz neki. A tanácstalan polgárok végül egyéb elgondolás híján a rendőrségre kísérték a különös idegent.
Az ifjú hihetetlen gyorsasággal megtanult beszélni, és így képessé vált arra, hogy rövid életének eseményeit érzékletesen és tárgyilagosan megfogalmazza: ismeretlenek körülbelül 3 éves korától több mint 12 esztendeig egy apró, sötét üregben tartották, távol fénytől, friss levegőtől és emberi társaságtól. Tápláléka kenyérből és vízből állt. Cellájában sem felállni, sem járni nem tudott. Kiszabadulásáig semmiféle emberi kapcsolatra nem emlékszik, ételét-italát akkor hozták, ruháját akkor cserélték, amikor aludt. Járni és beszélni alig tudott, amikor titokzatos fogvatartói váratlanul szabadon engedték, egy számára abszolút idegen és ismeretlen embervilágban. A fiúnak időről, térről, nap- és évszakokról semmiféle tudomása nem volt.
Szabadulása előtt valaki annyit tanított neki, hogy a neve: Kaspar Hauser.

Életének további alakulása is igazi kalandregénybe illő: nevelőkkel, pótapákkal, merényletekkel, hercegi származást gyanító, hirtelen elhalálozó kriminológussal, még magyar vonatkozással is. Minderről bőven mesél a Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kaspar_Hauser

Kaspar története számos irodalmi alkotást, zeneművet, filmet ihletett. (l.http://en.wikipedia.org/wiki/Kaspar_Hauser)

Legsikerültebb irodalmi feldolgozása Jacob Wassermann Caspar Hauser című regénye.
Paul Verlaine verset írt róla:
Gaspard Hauser dalol
(Gaspard Hauser chante)

Csak szemeim kincse ragyog
s jöttem velük, bús árva, csendes,
a nagyvárosi emberekhez:
és ők azt mondták, hogy csalok.

Húszéves lettem, s valami
szerelem nevű furcsa hőség
szívembe súgta, hogy a nő szép;
de én nem voltam szép neki.

Nem ismertem hazát, királyt,
s bár túlságos bátor se voltam,
hősi halálról álmodoztam;
s nem érdekeltem a halált.

Későn jöttem? Korán? Miért?
Mit keresek én e világban?
Meghalok a szomorúságban;
imádkozzatok lelkemért.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Peter Handke Kaspar címmel ír drámát az egyéniségét vesztett emberről.
Robert A. Heinlein Glory Road-ban a Kaspar Hauserekről – mint típusról ír, Nick Hornby is említi A Meztelen Juliet c. regényében – hogy csak egy pár példát említsek. (Akár nyomozgatni is lehetne, melyik könyvekben bukkan fel az alakja…)

Werner Herzog 1974-ben forgatott filmet Kaspar életéről. http://www.imdb.com/title/tt0071691/
A Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényéből készült Truffault-filmben egy alkalommal Guy Montag egy Gaspard Hauser című könyvet rejt a táskájába, mielőtt lángokra lobbantanák a könyveket.

Kaspar-dalok:
http://www.youtube.com/watch?v=pZyD9igjyNE Suzanne Vega: Wooden Horse (Caspar Hauser' Song)
http://letras.terra.com.br/reinhard-mey/1663102/ Reinhard Mey: Kaspar – a dalt többek közt a német BAP együttes is feldolgozta.
http://www.youtube.com/watch?v=roVX8Eu20d0 – Georges Moustaki: Gaspard (Paul Verlaine versének megzenésítése)
http://www.youtube.com/watch?v=uXGkQq0dQ08 Dschinghis Khan – Kaspar Hauser
http://www.youtube.com/watch?v=5wCwGivNaWE Sun City Girls – Kaspar Hauser

A könyvben egy idézetet találunk állítólag a Magyar Műértő lapból arról a különleges Andrássy úti épületről, amiben Veron és Mara laknak, és amit a könyvben Argyelán-villának neveznek, és ezen a néven jelenik meg az idézett cikkben is.

A könyvben idézett cikk részletét így olvashatjuk:
"Aki aztán a műalkotást megillető érdeklődéssel közeledik az Andrássy út utolsó villájához, az Árkay Aladár tervezte Argyelán-villához, hirtelen egy sajátos hatás rabja lesz. Azonnal megérzi, hogy itt egy finoman, sőt magyarosan érző, eredeti képekben gondolkozó művész alkotásával került szembe."

Nos, kíváncsi voltam, hogyan is néz ki és hogy esetleg még ma is áll-e az Argyellán-villa. Kutakodásaim során megtaláltam az idézett cikket! Eredetileg a „Művészet” c. lapnak a 1910-i harmadik számában jelent meg. Abból kiderül, hogy Argyelán-villa nem létezik, hanem a Babocsay villáról van szó. A cikk-részlet eredeti szövege:

"Aki aztán a műalkotást megillető érdeklődéssel közeledik az Andrássy-út utolsó villájához, az Árkay Aladár tervezte Babocsay-villához, hirtelen egy sajátos hatás rabja lesz. Azonnal megérzi, hogy itt egy finoman, sőt magyarosan érző, eredeti képekben gondolkozó művész alkotásával került szembe."
Itt olvasható a teljes cikk : http://www.mke.hu/lyka/09/115-120-villa.htm, és több képet is láthatunk az épület belsejéből :) vagyis abból a környezetből, amiben Veron és Mara töltötték mindennapjaikat! :)

Ha ez nem kulisszákba való kukucskálás, akkor mi? :))

Akrosztichon by Ciccnyog

.-nek

Vagy csillag vad éjszakában
Alkony fényében égő dal
Dobogó szívemben sóhajtó ér
Suttogó lelkemben vérző szél
Zuhanás közben megpattant üvegpohár
Írásban megfestett törött szemüvegszár
Vagy boldogom és bánatom
Elzárt vágycellámban börtönlakó
Meghajló fában hasadt kéreg
Ceruzavégi radír nyelvemen
Sáncoló király sakktáblámon
Alvó hópehely hulló álmaimon
Kacagó napsugár sötét kertemben
Titkos remény egy üres levélen
Éhező dagály a Hold tükrében
Gúnyos sikoly a mosoly vermében
Elszeretett fájdalom a lépésben
Didergő dac a kéj tengerében
Alig vagy semmi s alig minden
Kínzó létem egyetlen értelme
Akasztasz léteddel létem bitójára
Ridegen meleg igenedre mondd, meddig várjak?

Andy Warhol: Önarckép, 1986

„Azt hiszem, a fiataloknak több problémája van, mint az öregeknek, és abban reménykedtem, hogy megérem az öregkort, és elmúlnak ezek a problémák. Aztán körülnéztem, és láttam, hogy aki fiatalnak néz ki, annak fiatal problémái vannak, és aki öregnek néz ki, annak öreg problémái vannak. Úgy tűnt, az "öreg” problémákat könnyebben elviselem, mint a „fiatal” problémákat. Elhatároztam, hogy ősz leszek, és senki sem tudja majd, hogy milyen idős vagyok, és fiatalabbnak nézek ki, mint ahogy gondolják. Ezzel sokat nyerhetek: (1) öreg problémáim lennének, amit könnyebben viselek el, mint a fiatal problémákat, (2) mindenkinek imponálna, hogy milyen fiatalnak nézek ki, és (3) megszabadulhatok attól a felelősségtől, hogy fiatalosan viselkedjem. Alkalmanként excentrikus viselkedésbe vagy szenilitásba süllyedhetek, és az ősz hajam miatt észre sem veszik. Ha a hajad ősz, minden mozdulatod „fiatalnak” és „agilisnak” tűnik, nem pedig normálisan aktívnak. Mintha egy új tehetségre tennél szert. Szóval huszonhárom vagy huszonnégy éves koromban befestettem a hajam őszre."
(113. oldal)