Angol nyelvű és posztmodern irodalom

Jó könyv. De kicsit másképp, mint a többi.

Mit vár az ember egy regénytől? Azt, hogy szórakoztató legyen. Na, a We Need to Talk About Kevin nem az. Legalább is a szó habos-babos értelmében nem. Egy percig sem éreztem jól magam az olvasása közben. Végig volt egy megmagyarázhatatlan görcs a gyomromban. Szó se róla, én szeretem ezt a görcsöt, mert az azt jelenti, hogy van valami, ami képes arra, hogy átnyúljon rajtam és jó alaposan meggyúrja a belső szerveimet.

Lionel Shriver regénye olyan témát feszeget, melyet nem szokás nevén nevezni. Mindenki tudja, hogy van ilyen, de beszélni azt nem szabad róla. Pont a témája és az általa felvetett kérdések miatt hat újszerűnek és elgondolkodtatónak. Hajlandó vagyok megbocsájtani a kissé didaktikus kerettörténetet és a kiszámíthatóságot, mert ezek mellett is olyan hatással volt az agyamra, mint csak kevés másik könyv.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Olyan ez a regény, mint a helyszín, ahol játszódik: szikár, kegyetlen, véres, végtelen; mindennek ellenére úgy szép, mint mondjuk az világűr: távolról nézve.
A központozás szinte teljes hiánya úgy hat, mintha a narrátor sietve beszélne, minden egyes szót átélve. Vagy épp ellenkezőleg: mintha az egymás után sorakozó szavak egyikének sem lenne jelentősége. A természet épp oly közönyösen viszonyul egy falu egész lakosságnak halálához, mint egy kóró kiszáradásához.
Ilyen viszonyok közt az olyan fogalmak, mint morál, erkölcs, hit a legtöbbek számára egyszerűen nem létezőkké, felesleges nehezékké satnyulnak. A halál mindennapi jelenléte fásulttá, keménnyé teszi őket, s egy idő után mindegy: fehér, mexikói, vagy indián. Sőt, egyáltalán, élőlény.
Az egyetlen ellenpont a bíró karaktere: az óriáscsecsemő, az anti-buddha, akinek egyetlen, a valamire való elve van: a háború – a legnemesebb játék. Minden csak alárendelő viszonyban létezik: valami szolgál valamit. Csak azért rajzol le egy tárgyat, fog meg pillangókat, hogy a szellemiségét elvegye, eredetijét elpusztítsa: mert az ő személyes jóváhagyása nélkül létezik.
A legborzongatóbb mégis az, hogy ennek a történetnek minden egyes sorában ott bujkál a szépség.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ember sose tudja, kinek a fölkérőzött gondolatain kérődzik.
Hát ennél a regénynél tényleg nem tudja. Féltem hozzákezdeni, mert úgy gondoltam, többszáz kötet, jegyzet és tanulmány elolvasására lenne szükségem, hogy értsem is, mit olvasok, hogy tudjam, kinek a fölkérőzött gondolatait tárja elém Joyce, hogy kérődzhessek rajtuk. Lehet, hogy így is van, de én az egyszerűbb utat választottam: kinyitottam a könyvet, és végigolvastam. Voltak részek, melyeken nehezen rágtam végig magam, voltak azonban olyanok is, amelyeket kifejezetten élveztem. Meglepődtem sziporkázó humorán, iróniáján, néhol szarkazmust sem nélkülöző stílusán. Mintha Joyce jót mulatott volna, miközben írta, pedig a téma nem a legmulatságosabb. Mintha azt mondaná az olvasóknak, irodalmároknak: na gyerekek, erre varrjatok gombot! Itt a fejtörő, a puzzle, a találós kérdés, a logikai rejtvény – oldjátok meg, ha tudjátok. Mert kell valamilyen kaland, ha már a századelő nem gondoskodik róla. (Pedig gondoskodott, Joyce azonban megragadt 1904-nél.)
Odüsszeusz kalandjának idején a tér tágasabb, az idő valahogy ráérősebb volt. Bloom korára tér és idő beszűkült – pár utca, pár épület, egy nap – minden mintha összezsugorodott volna a huszadik század elejére – talán ezért kellett kitágulni a tudat elemzésének, a bent lezajló kaland leírásának. A veszélyek és kísértések amelyek Bloomra és társaira várnak egyszerre ugyanazok és mások. Egyszerre komolyak és nevetségesek. Hol van már a hűség fátylát szövögető Pénelopé, hol van a szerető fiú (Bloom fia életképtelen, pár napos korában meghal). Semmi sem a régi, és mégis… Bloom útját keresztezi, pár óráig még kíséri is Stephen Dedalus – aki egyféle új Thelemakoszként indul új apát, szellemi apát keresni. Stephen Daidaloszként él a toronyban a labirintus titkával, de lelkes Ikaroszként tűzi ki céljául Írország hellenizálását, szellemi, erkölcsi megmentését, és apját elhagyó Ikaroszként lép ki az éjszakába Bloom házából is.
De Stephen egyben Hamlet is, aki szellem atyjával – és önmagával találkozik, Bloom pedig Robinson – a csütörtök, az a csütörtök, amit mindig egy Péntek temet el. És Illés is, aki tüzes szekérben emelkedik az égbe (és akinek eljövetele a Messiásét előzi meg). Zsidó, aki vitába kerekedik a polgártárssal Nagyírországról (nekem ez a rész volt az egyik kedvencem), aki szeretné, ha fiúra, örökösre lelne az új hazában. És még ki tudja ki és ki nem – és hogy mindezt mennyire és mikor veszi Joyce komolyan – mert ezt sem mindig könnyű eldönteni.
Sok minden van ebben a regényben, sok kérődznivaló: filozófia, politika, művészet, vallás… Csak ki kell válogani mindenkinek saját ízlésének, étvágyának megfelelően. Így egyszerre az egész megemészthetetlennek tűnik, de nem kell feltétlenül annak lennie. Kóstolgassátok. Kérődzzetek, mert lehet, hogy a jövőben mindenki tablettákban eszik mindent. Egyszerűen csak lenyeli, amit kap.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem perverz-e azt mondani, hogy szerettem a Lolitát minden betűjével és szörnyűségével együtt? Maga az író ad a végén rá választ: nem. Ez a regény szinte teljesen tökéletes. Csodásan műveli az angol nyelvet Nabokov, s ez annak tudatában, hogy nem anyanyelvéről van szó, még lenyűgözőbb: nagyszerű, az elmét gondolkodása lobbantó szójátékok, mondatok, futamok vannak végig a regényben, gyönyörű, de nem untató leírások, mindenből megtalálta az épp megfelelő mennyiséget. Elképedtem, hogyan használja a nyelvet. Ez persze csak a technika, de az már önmagában is igen sokat számít. Nem telt sok időbe – sőt, rögtön sikerült ráhangolódnom a stílusára. Ami pedig a történetet illeti. Napjainkban egyre több ilyen témájú regényt találunk a könyvespolcokon, jó párat én is elolvastam, ezek közül a legutóbbi felháborított és undorított annyira sterilen perverz és obszcén volt az egész. Ezt nem éreztem itt, ami nem azt jelenti, hogy nem iszonyodtam vagy borzadtam attól, amit H.H. átél, amitől szenved (mert minden kétséget kizáróan szenvedett a bűnétől), de – ahogyan N. is írja saját utószavában – az irodalmiság és az esztétika ebben az esetben túlmutatott ezen, egy jó ötlet volt, amit érdemes volt megírni. Mindig igazi szereplőknek érzem a könyvek hőseit, így volt ez itt is, bár H. nem volt igazán hős. A kérdés áll: ki rontott meg tulajdonképpen kit, kit kellene jobban sajnálni? Belegondoltam, ahogy elégedetten becsuktam a könyvet, hogy ez a szerencsétlen H. hány oldal erejéig is volt valójában boldog? Az eredmény nem valami sok: aligha tíz oldal boldogsága terjedelme szubjektív számolásom szerint. Emészti a lelkiismeret-furdalás, az önvád, hogy nem tud ellenállni a bűnnek, igyekszik a lány közelébe férkőzni, még áldozatot is hoz a házassággal, és amikor McSors úgy rendezi, hogy jó legyen neki, akkor csupán tíz oldalt kap – és azt gondolom, ezzel nagyjából azonos mennyiségű napot. Utána kétségek, veszekedések, serdülőkor, pofonok, utazás és árulás. Na persze Lolitának még ennyi öröm sem járt, jól mutatják ezt az ürességtől átzokogott éjszakák, a magány, amit valójában átélt. Nagyon jól felépítette Nabokov a kísértés-bűn-bűnhődés menetét, végig ott izzott a feszültség bennem, míg olvastam, és tudtam, ott lapult némán a bizonyság, hpogy tragédia lesz. Megdöbbentett a vége. Számítottam valami ilyesmire, noha azt hittem, Lolitát öli meg az árulásért, végképp uralmát veszítve tébolyult elméje felett. Elgondolkodtató regény, tanulsága nincs, de még most is a legjobb ilyen témában. A végén pedig az író hozzászólását nagy örömmel olvastam, mindig szeretek bepillantást nyerni abba, hogyan készült egy könyv, hogy dolgoznak egyes írók, talán a kíváncsiság végett, talán azért, mert én is írogatok, és jó olykor-olykor magamra lelni egy másik kollégában.

És még valami. Csodálatos Nabokov stílusa, mint azt már írtam, mégis, én elrebegek egy köszönömöt Békés Pál fordítónak, hogy így át tudta adni a játékosságot, szépséget.

Az elején kicsit furcsa érzésem volt, mert valami érthetetlen módon felkavart már az olvasás kezdetén, de mégis eltöltött némi remény, ahogy elképzeltem a tisztást és a tisztaságot, a pillanatnyi ártatlanságot, még-minden-lehet–kezdetet. Nem kellett hozzá sok idő, hogy elszoruljon a torkom, és jó darabig így folytatódott. Közben mintha eredendő képességem lett volna, hogy ha épp úgy tetszik, gondolatban rögtön visszafordítsam az olvasottak sorrendjét és logikáját, ellentétükre a szavakat – csak néha-néha akadtam meg ebben, ami sorra kérdőjeleket ültetett a fejembe, de ahogy haladtam a könyvben, úgy halványult ez a tehetség – talán fáradtam – viszont az olvasottak egyre kevésbé zavartak, már-már lenyűgöztek. Amikor egészen elöl jártam, volt, hogy kétszer-háromszor is végigolvastam egy részt.
Ezeknél a fejezeteknél egyébként éjszaka volt. Egy alkalommal felébredtem, olvastam a könyvből, kicsit émelygett a gyomrom, kimentem a fürdőszobába, visszaengedtem némi vizet a vezetékekbe, aztán visszafeküdtem az ágyba, még jobban szédültem, úgy éreztem, már nem tudom, merre folyik az idő, majd villámgyorsan visszaaludtam. Később lassacskán megint öntudatomra tértem, a kezemben tartott képernyőre pislogtam közben, egyre éberebben olvastam a könyvet, míg lassan az elejére nem értem. Ezután nem sokkal arra gondoltam, hogy @Juci múltból előugró értékelése meggyőzött arról, hogy elolvassam Martin Amis olyan reménykeltő című regényét végre, mert eddig csak az apukáját, Kingsleyt ismertem, akiről vegyesek az emlékeim.
– Nos, ez egy igen kezdetleges próbálkozás annak érzékeltetésére, mi folyik a könyvben, de Martin Amis annál jobban sáfárkodik az ötlettel és a témával (ahogy Juci értékeléséből is kiderül).

Ugyanúgy, mint a Moab is My Washpot esetén, valami itt is mindig közbejött, és hallatlanul sokáig tartott befejeznem ezt a hallatlanul érdekes könyvet. Bár alapvetően egyébként is minden érdekel, ami Mr. Fryról szól és/vagy az ő zseniális elméjéből pattant ki, ez az életrajzi kötet különösen a szívemhez szólt (már ha van), hiszen Mr. Fry egyetemi éveiről és karrierje kezdetéről szól, pont arról az életszakaszról, amelyben jelenleg én is evickélek. Bár azt már olvasás előtt is tudtam, hogy az én életem mintha némiképp kevésbé lenne izgalmas és termékeny, azért néha (gyakran) igencsak úgy éreztem magam olvasás közben, mintha – Tim Minchin szavaival élve – én lennék a legkisebb baba egy matrjoska babában, bár tegye fel a kezét, akire Stephen Fry nem ugyanilyen hatással van…
Ó, úgyse tudom rendesen elmondani. Egyszerre felemelő és lesújtó és zseniális és kész.

Ui. Egy közös pont azért mindenképpen van bennünk Mr. Fryjal: van egy ugyanolyan zakóm, mint amit ő visel a borítón. Azért az is valami.

Kaddis: Egy egész élet szenvedése és paranoiája belefér 36 oldalba.
Biztosan könnyebb volt így elbúcsúzni, hogy kiírta magából a fájdalmat, de néhány helyen azért azt éreztem, én biztosan nem szeretném, ha valaki ilyen részletekbe menően ismerné anyámat. A vége azonban… Megkönnyeztem, na.

Üvöltés: Mennyire szívesen lenyomnék az 50-es évek New Yorkjában (és Friscoban) a beatnemzedék tagjaként pár évet… (Aztán elmennék Londonba is egy időre.)

A síron túlra elnézést kérek Eörsi Istvántól, de a fordítás nem tetszett. Sem a hangulata, sem sok helyen a konkrét szavak fordítása. Többször inkább erőltetetten trágárnak gondoltam + szőrszálhasogatásnak tűnhet, de ha valaki amerikai művet fordít, akkor a 'soda' ne 'szóda' legyen már…