A hónap magyar írója: Halász Margit

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

( Hát, először is, tényleg cselekményleírásos az értékelés, konkrét történésekről írok, szóval csak az olvassa, aki vállalja a következményeket, mert én szóltam, értékelés utáni reklamációt nem fogadok el, etc. )
Másodszor is, nekem még a címadó novella olvasásakor sem esett le, hogy az Isten tehene bizony a katicabogár, és utánaolvasva is olyan elnevezéseire leltem, amikről szintén fogalmam sem volt eddig: bödebogár, füstkata, fusskata, bilibáncs…
Egyébként pont a címadó novella az egyik legemlékezetesebb a kötetből.
De valamilyen módon szinte mindegyik megérintett, elborzasztott, Halász Margit valóban annyira érzékletesen ír, ráadásul hőseinek élete sem alakul mindennapian, még csak pozitívan sem: vakvágányra siklanak próbálkozásaik a változtatás, elismerés, szeretettség iránt, és valószínűleg már sosem fogom tudni kiverni a fejemből az öregúr képét, aki először olyan, mint a Reszkessetek betörők galambokat etető hölgye, majd a novella végén földhöz csapkodja a madarakat és nem is kifejezetten róla szól az adott novella, de mégis ez a kép maradt meg a legerősebben bennem, még most is, azért remélem, egyszer mégiscsak kiverem a fejemből. És mindegyik novellában van egy-egy rész, ami valahogy beleég az ember retinájába, a balesetet szenvedett busz kitört ablakában álló, a neki segíteni próbáló rendőr karjaiba ugrani készülő kislány, a szerelme apját megölni készülő fiatalember, ahogy várja őt guggolásban, elrejtőzve, mérhetetlenül csalódottan, feszülten…
Zseniális, ahogy Halász Margit megírta ezeknek az embereknek a történetét, csak azért nem értékelem maximálisra, mert egy-két novella nekem kilógott, nem is témájában, inkább a rám gyakorolt hatásának erősségében.

Halász Margit a faluhely, a Liget krónikása,a vidéknek térképe is van, akár Középföldének. Olyan megélhető történeteket mesél, melyek igazán hétköznapiak, kicsi örömtől a legnagyobb tragédiáig futnak. A Ligetben az időjárás az úr, a forgószél egy szélrendszer, amely tengelye körül forog, és a változást jelzi. Annak előszele. A Derengő dűlő felől közelít, árok menti szerelmeket, malacszarszagú álidillt, regéket, balladákat, városi és egyéb látogatókat, köztük délceg férfiakat, vályogvető cigányokat, halált, jégesőt, tűzvészt, méhben növekvő magzatokat hoz.
A szarkasztikus nagyapa talán – a narrátorunk őse – az egyik kedvenc figurám, fixa ideája a front, annak megjárása, meg a kása. Akárha saját nagyapáinkat hallanánk, az ő választott párja a vallásos, szigorú erkölcsű nagymama, aki álmaival megjósolja a forgószél következményeit. Kilencből egy kakukktojás, az utolsó. Sajátos szociográfia ez, egy elképzelt, mégis valóságos, behatárolt világ és lakóinak megfestése, meseszerű és nosztalgikus egyszerre, s mint olyan, gyönyörű. Vidámságot és szomorúságot csihol egyszerre. Első találkozásunkkor csak négy csillagot halászott le nekem az égről, a mai nap leszaggatta az ötödiket is.

Ott van ebben Tar. Ő az a kis pók, aki minden novellán végifut, szövi a hálót, csíp, figyel, sorsot fordít.
Akkora kontraszt van a nyomott hangulatot teremtő szavakkal átszőtt történetek és a bennük felcsillanó boldogságfényvillanások között, hogy ezt csak olyan írhatta, akiben benne van a szomor, de az az optimista fajta, mert beengedi, mégiscsak ha bekopog a szívmeleg. Mondjuk többnyire csak azért, hogy mégnagyobb legyen a hiánya.
Tetszik , hogy nem akar robbantani, csak szépen szivárog. Gondolom nem sértődne meg az írónő, ha azt mondanám neki, Tar Sándor volt a révész, aki átvitt Halász Margit szigetére. Tetszett amit ott találtam.

Az első balladát faltam. Volt egy pillanat, amikor meg kellett néznem a borítót, hogy nem kevertem e össze és véletlenül Szécsi Magda könyvét vettem a kezembe. Aztán sajnos ez a varázs a második balladánál kimúlt. A szójáték átcsapott amatőr szóviccekbe, túlmagyarázásokba, ami kioltotta az egyébként remek tájszavakat, mai szituációs vegyítéseket és ezeknek a mágikus hatását.
Örülök, hogy nem ezzel a könnyel kezdtem a halászmargitos ismerkedést, mert lehet, nem alakult volna ilyen jól a kapcsolatunk. Így csak kicsit sajnálkozok, de a tisztelet és a kíváncsiság továbbra is marad. Az a +fél csillag a barátságom jele.

Ha a marketingese voltnék, simán lemagyarszázévmagányoznám, én inkább csak körbelövöm ilyen nevekkel, mint Tömörkény, Darvasi, Fehér Béla… s nem csak azért, mert mindüknek köze van az Alföldhöz, a Tiszához, hanem mert úgy tud írni, hogy említett urak helyet szorítanának neki maguk közt, miközben könyékig és tarkóig maszatosak lennének a halpaprikástól, és vidámak a sok fröccstől.
A regényben a régi, szőke Tisza buzgárjai és örvényei közt sodródunk, időtlen, akár a másik most megjelent könyve, lásd Entropicnál*, de a net, a szauna (ez utóbbiban játszódik a kortárs próza egyik legfinomabb erotikus jelenete, hölgyek előnyben!) stb. említése a jelenbe vet ki, mint egy árhullám.
Süt a szövegből – ahogy a bőrünkön is érezzük a fény erejéből, milyen napszakban vagyunk –, hogy nőíróval van dolgunk: fontosak és gyakoriak az illatok és a vágy leggyakrabban a női szereplőkben fogan meg, és a férfiak csak a vágy tárgyai inkább…
Már az első bekezdésből érezzük, hogy eredeti hang az övé, és olyan zavarba ejtő, hogy már az elején tudod, ezt újra kel olvasni.

Tar Sándor pár méltató szava** lehetett akár egy potya sör eredménye is, de én már tudom, hogy nem az volt.

* http://e-konyv.blog.hu/2011/07/02/halasz_margit_gyongyhomok
** http://halaszmargit.hu/tar-sandor.html

http://pavelolvas.blog.hu/2011/07/04/halasz_margit_eneklo_folyo

Igazság szerint a végére érve azonnal hozzáfogtam újra olvasni, s talán ez többet mond bármiféle értékelésnek nevezett, hevenyészve idevetett mondatnál. Újra kezdtem, mert szerettem volna sokat idézni, hogy minél többen felfigyeljetek a könyvre, és mert a történet nem egy történet, hanem mindegyik sztoriból legalább három másik kibomlik, sőt, kiárad, és egy olvasás egyszerre nem volt elég.
Amit nagyon tud az írója: történekeket, történetek tömegét úgy elmesélni, ahogyan csak kevesen képesek. Láttam a szereplőket magam előtt, nevettem/könnyeztem velük. És a nyelve! Hihetetlenül hazavittek a szavai, kifejezései, az az áradó mesélőkedv, nem tudtam betelni vele. Amíg utána nem olvastam, meg voltam győződve, ez az aranytollú asszony biztosan a közelben nőtt fel, mert rengeteg kifejezését csak odahaza hallottam. (http://moly.hu/polcok/otthonszok-a-gyongyhomokban). Ami még nagyon ismerős volt, a zabolátlan történetmesélés, szinte élőbeszédre jellemző könnyedséggel. Akár a nagyapámat vagy édesapámat hallottam volna, nekik is mindenre volt valami tanulságos és/vagy csattanós elmesélni valójuk.
A történet röviden ott van a fülszövegben, arról nem írok. Viszont nagyon jól megszerkesztette. Egyszerre ér véget a kincs és a család majd' százévnyi regéje, s közben kanyarodunk erre meg arra, ezer más mese is elmeséltetik.
Még egy érdekesség: a könyvről a Kelló recije így ér véget: „A Boris Vian-i hangulatú posztmodern írás gyakorlott olvasók számára jelenthet tartalmas szórakozást”. Nem olvastam Boris Viant, de ha ilyen, azonnal várólistázom :)
Szép volt, mást is fogok olvasni tőle.