A hónap külföldi írója - George Orwell

Újbeszélül talán csak annyit mondanék: duplapluszjó. Óbeszélül meg ki értékel könyveket 2010-ben?

Sokkolt ez az írás, annyira, hogy csak a villogó kurzorra vagyok képes figyelni. Gondolom, sokan elképzeltünk már egy társadalmat, ami a mostani után jöhetne. Nagyon remélem, hogy nem ez fog várni ránk. A személyes szabadság teljes mértékű megvetése, a magánszféra elutasítása – nem tagadom, van benne ráció, méghozzá egy óriási adaggal. A gondolatbűn, pontosan ez az, amit ténylegesen mindenki elkövet egyszer életében, mert a gondolat örök, a gondolat szabad, és ezt semmiféle rendszer hosszabb időre nem képes szabályozni. A történetben szereplő embereket egyszer úgyis elviszi a Gondolatrendőr, helyére lépnek majd mások, majd őket is elítélik. Lehet, hogy megszerettetik velük a Nagy Testvért, de sosem fogják szeretni. A kettő nem ugyanaz. Az emberi természet, a természetes ösztön mindig utat talál, mégha nem egyénileg, de kiutat lel.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tündérmese, fabula, de felnőtteknek és milyen közel is áll a valósághoz. Kisiskolás koromban nem szerettem a történelmet, egyrészt mert inkább vagyok reál beállítottságú, mint humán; másrészt, mert sosem voltam képes elhinni a történelmet betűről betűre, csupán mintázatokat láttam benne. Nagyon jól megmutatkozik ez ebben a könyvben is. Nem hiszem, hogy az Állatfarm történetét precízen rá lehetne húzni egyetlen adott társadalmi rendszerre, mint bírálatot. Úgy érzem, nagyon sok ilyen rendszerre rá lehet húzni. Orwell szépen adagolva végigvonultat mindent, ami a nép totális rabszolgasorba való taszításához szükségeltetik, miközben a történelmet pontról pontra ferdíti el az uralkodó réteg, a disznóké. Közösségük alaptörvényeit pedig kényük kedvük szerint alakítják, hozzátesznek vagy épp eltörölnek, hisz a legtöbb állat úgysem tud olvasni.

Van itt minden a forradalom és az emberi elnyomás után való felszabadulás után: faji megkülönböztetés; az ideológiát kidolgozó réteg piedesztálra emelése; belső tisztogatások; tömeges népbutítás; a viszonyítási alapok megszüntetése; felhajtás és cirkusz; a felesleges jelvények és titulusok; sikeres puccskísérlet; személyi kultusz és a propaganda, ami folyamatosan sulykolja a közösség tagjaiba, hogy a rendszer tökéletes. Mindeközben úgy néz ki, senkit sem érdekel, hogy diktatórikus rendszerben élnek, senki sem törődik semmivel…hiszen a disznók kimutatásai szerint minden paraméter az életszínvonal folyamatos javulását igazolja és különben is, senki sem emlékszik már arra, milyen volt az emberi uralom alatti élet.

Remek könyv ez arról, hogy milyen az a szabadság, ami a totális rabszolgasággal egyenértékű. Tündérmese, hirdeti az alcím, de az a fajta, amit érdemes lenne egyszer minden felnőttnek elolvasnia.

Ez az a könyv, ahol pontosan azt kapod, amit a cím ígér. Ha a végére oda lenne téve, hogy Csavargóként Párizsban, Londonban az 1920-as években, akkor még inkább képben lenne az ember, már a cím olvasásakor. :) Tényleg erről szól a könyv, érzékletesen és gördülékenyen ír a nyomor éveiről, az éhezésről, a poloskákkal és háziurakkal való küzdelemről, a munkakeresésről, gürizésről és a korabeli hajléktalanszállókról. Aztán, ahogy halad a könyv, úgy kerül a puszta visszaemlékezések és anekdotázgatások közé egyre több és több általánosabb összefüggés megfogalmazása és társadalmi témájú gondolatmenet. A könyv épp ezek miatt nem egységes, műfaji behatárolása is kicsit bajos lehet, de én ezzel nem akarok foglalkozni.
Számomra rettentő érdekes és élvezetes volt Orwell egy kevésbé ismert arcával találkozni ebben a könyvben, és a végére még többet is kaptam tőle, mint amennyire számítottam, mert elgondolkodtatott az én személyes kapcsolatomról és hozzáállásomról ehhez a bizonyos „csavargó” réteghez.
Tulajdonképpen mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Helloszia jelen.

"Lombos gesztenyefák alatt
Eladtál s eladtalak…"