Ellenpont 86% 179 csillagozás

Ááh, én úgy szeretem, amikor kicsit hülyére vesznek. Nem gonoszul.
Mint amikor van ebben a könyvben egy előszó, ami a mondat közepén megszakad, én meg hatszor ellenőrzöm, hogy nem hiányzik-e egy lap a könyvemből, vagy valami.
Nem hiányzik. Direkt van úgy. Úgy, hogy figyelnem kelljen, meg hogy át kelljen élnem azt, amit – bár az nem annyira sci-fi – a Crash közben éreztem egyszer régen: hogy a nem-emberek sokkal emberibbnek tűnnek, és értük aggódok, nem a beszari, bezárkózott emberekért.
Szuper, agyas, izgalmas regény.

Ez egy nagyon érdekes regény. Pedig távolról sem voltam biztos benne, hogy tetszeni fog egy robotokról szóló történet. Minden különösebb gond nélkül sikerült átrágnom magam rajta.
Az eleje picit furcsa volt. Eltartott pár oldalt még végre kitisztult a robotok körüli kép. Remek volt az ábrázolásuk, valamint a társadalmuk felépítését is nagyszerűnek éreztem. Zsoldos szépen lassan adagolta a részleteket .A robotok szemszögéből nézve igazán érdekes volt az űrutazás élménye, vagy a felfedezésre váró bolygók újdonságai. Többször meglepődtem, mivel elsőre teljesen mást vártam. Tetszett a robotokról szóló rész, de nekem mégis a regény második fele, az emberekről szóló rész volt a könyv csúcspontja. Úgy érzem, Zsoldos a világteremtés és a különböző társadalmak ábrázolásában volt igazán mesteri. Sőt valószínűleg, ha ma élne és alkotna, akkor nagyszerű fantasy regényeket tudna írni.
Nem egy Távoli tűz, de mindenképp remek történet, amit érdemes elolvasni.

„Számomra mégsem a szerkesztés volt az, ami kiemeli ezt a regényt a hazai sci-fi termésből, hanem a robotok világának aprólékosan, logikusan kigondolt bemutatása. Ahogy az apró információkból, szépen lassan jutnak el Einsteinék egyre messzebb, és vonnak le – számukra – egyre hajmeresztőbb következtetéseket, úgy derül ki számunkra is, mi történt. És mivel mi, olvasók, rendelkezünk olyan háttérismerettel, amivel ennek a világ gépei nem, a szerző apró kikacsintásait hol mosolyogva, hol kissé hüledezve értjük meg. A szerző egy pillanatig sem esik ki az általa kreált világból, nem ad semmi plusz információt, kezdetben mi sem értjük, ahogy a robotok, mi történt, vagy éppen mi is vesz minket körül. Tökéletesen adagolja az információkat, szinte matematikai pontossággal jutunk el egészen addig, amíg a robotok rá nem találnak az emberre. Éppen ezért okoz nagy törést, amikor a nézőpont változik, és az emberek világát kezdjük megismerni. Nem tudja már fenntartani bennünk azt a kíváncsiságot, amit a robotok keresése közben éreztünk, valahogy már csak sodortatjuk magunkat, tudomásul vesszük, milyenné vált a világ a meg nem nevezett katasztrófa után, de különösképpen nem tud érdekelni bennünket. Pláne, mert a szereplőknek nincs olyan kifejezett céljuk, mint a robotoknak, a fiú, Jo – érdekes kérdés lenne, miért egyezik meg a fiú neve az egyik robotéval – eljuttatása a Szigetre nem olyan nagy horderejű. Az embereknek nem csak az életük, de még a céljaik is jelentéktelenebbek, mint a robotoké. Akkor kezdünk el jobban érdeklődni, amikor felcsillan a lehetőség, hogy a két világ találkozik. Persze mint minden jó regény, ez sem ér véget az utolsó mondatnál, Zsoldos nagyon okosan meghagyja az olvasónak, hogy tovább gondolja a történetet.”

Bővebben:
http://sfmag.hu/2012/06/21/zsoldos-peter-ellenpont/

Ez egy remek kis könyv, ami már az első pár oldallal megfogott, pedig egyáltalán nem tudtam mire számítsak! Nagyon szépen ki volt dolgozva a „főszereplők” társadalma, személyisége, céljaik. De ezeket csak szépen lassan csepegteti az író, minden új információval világossá válnak korábbi utalások, helyére kerülnek a dolgok, és ez bizony megdolgoztatja az agyat. Így rövidsége ellenére is kimerítő olvasmány, tapasztalatból mondom, hogy ez nem az a könyv, amit álmosan érdemes olvasni :) Érdekes útvonalat járunk be, csillagászattal (és vegyészettel) közelebbi kapcsolatban lévők hamarabb bogozhatják ki a szálakat, de úgy hiszem a végére minden egyértelművé válik.
A könyv utolsó negyede nagyon más, ami nekem először nem is tetszett annyira, de elolvasva az „utószót” már jónak érzem, csak szívesebben olvastam volna ezt a részt is akkora terjedelemben, mint az első részt – bár ez már inkább egy másik könyv lenne :)
Ha valaki imádja az elgondolkodtató (hard) sci-fit és/vagy unja az űroperákat, military sci-fiket, akkor ez a könyv egy jó választás lehet.

Hát ez egy zseniális kis regény megint, pont mint A feladat, amit néhány hónapja olvastam. Nem győzök csodálkozni, hogy a Zsoldos Péter könyvek hogyan bújhattak így el előlem, miközben szinte az összes kötete ott csücsült évtizedekig édesapám polcán.

A történet háromnegyede robotokról szól – ember nélkül.
Ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot, mert ezt már magam is tudtam, mielőtt olvasni kezdtem. Az ember éppen hogy sejthető jelenléte a világegyetemben egészen sajátos és hátborzongató spoiler. A teljességgel zavaros kezdőoldalak után, a legalapvetőbb paramétereket (ki mi csinál(t) mit és legfőképpen hol a manóban) szép lassan lehet csak kibogozni, együtt haladva a fáradhatatlanul ténykedő kis MI-kollektíva eredményeivel és következtetéseivel. A fokozatosan adagolt információkból aztán összeáll a jelen, és ha elégtelenül is, de rekonstruálható a múlt. (Persze a szerző azt akarja, hogy bizonyos részletek tekintetében találgassunk és következtessünk, ahogy hősei is teszik. Vagyis nem minden derül ki, ezt le kell nyelni, akármilyen bosszantó.)

Visszatekintve a regény egészére, az alapötlet hasonló A feladat-éhoz: egy nem is éppen megkérdőjelezhetetlen, egyéni döntés vezet végül oda, hogy két eltávolodott és elidegenedett világ spoiler egymásra találjon. Az ellenpontot ellenpontokat? több síkon is lehet értelmezni, így olvasás után is bőven marad elemezgetni és töprengnivaló. Zsoldos egyébként nagyon átgondoltan építi fel a robotok univerzumát, még azt is eléri, hogy mind a cselekmény szintjén, mind filozófiai értelemben, sokkal érdekesebb legyen, mint magának az emberiségnek a sorsa. Sőt, a történetet záró feloldás tulajdonképpen csak antropocentrikus nézőpontból feloldás spoiler, erre csak valamivel később, vagyis utólag döbbentem rá. Viszont így legalább már értem azt a nyomott szomorúságot, ami a könyv befejezése után kísértett.

Jaj, olvastam volna még tovább!! :)

Fuhh, tetszett, de picit mérges is vagyok.
Az első negyed elég nyögvenyelősen csúszott le, kicsit megcsömörlöttem az egymásra neheztelő és féltékenykedő, egymással rivalizáló robotok egyedi módon korlátolt nézőpontjától, párbeszédeitől, és kicsit aggódtam, hogy végig ilyen lesz-e.
Aztán hozzászoktam, majd egyre inkább lenyűgözött az a figyelemreméltó módon felépített fokozatosság, ahogyan a gépagyak megismerik és kiértékelik környezetüket és önmagukat, ahogy egyik összefüggéstől eljutnak a másikig, illetve kezdetleges módon elfilozofálgatnak, ahogy egyre jobban kiszélesedik a kezdetben limitált nézőpontjuk. Ez a szemünk előtt zajló, okosan megkomponált, szélsebes „polimorfikus” evolúció számomra a könyv nagy erőssége.
Emellett igénybe vette a szürkeállományom is, a robotok sajátos módja a dolgok körülírására olykor igencsak összezavart, pl. az indokoltnál szerintem jobban megszenvedtem annál a résznél, ahol spoiler, esküszöm mindenre gondoltam, míg végre leesett a tantusz, és egyik „manipulátor rudammal” a „mozgáskoordináló gömböm” elülső részének tetejére csaphattam! :)
Máskor viszont érzelmileg megindító is tudott lenni az ilyen szituáció, pl. spoiler egyszerre volt groteszk, vicces és szomorú.
Ja igen, mérges is vagyok. Hogy miért?
Mert ez tulajdonképpen egy 4,5 csillagos könyv, csak erre magamtól kellett volna rájönnöm pár óra múltán, esetleg egy második olvasás után, és nem a könyv végén szereplő Dr. Ferencz Csaba – egyébként nagyon informatív és feltáró – elemzésnek köszönhetően. Ugyanis kis túlzással pont azt vette el tőlem, amit legjobban szeretek a könyvekben, a befejezést követő órákban bennem kavargó gondolatokat, mikor az agyamban leülepszik a lényeg, és próbálom megválaszolni a kérdéseimet. Gyakorlatilag szinte esélyt sem hagyott magamtól rájönni a fontosabb összefüggésekre, hiszen a legfontosabbakat kiválóan megmagyarázza benne, így az áhított katarzis helyett főleg „Jé, tényleg!”- és „Basszus, ez fel sem tűnt!” – érzéseket hagyott bennem.
Ha visszapörgethetném az időt, akkor nem – vagy csak jóval később – olvasnám el, mert utálom, ha rávezetnek dolgokra, ez a könyv pedig tényleg megérdemli, hogy sokat gondolkodjunk rajta.

Izgalmas regény, amely hasonlít ugyan A feladatra, mégis eltér attól: míg ott egy ember próbál hazajutni az emlékeiben élő Földre, itt robotok keresik azt, ráadásul úgy, hogy nem is ismerik a célt.

A könyv legnagyobb erőssége a következetesen végigvitt robotcentrikus nézőpont – Einstein, Leonardo, Curie, Maxwell, Kepler és Joker nem ismerik az embert és világát, így nincs mihez viszonyítaniuk az általuk tapasztalt tényeket. Emiatt időnként félreértik az ember által hagyott nyomokat (romokat), és hibás következtetésekre jutnak – ezek egyike pedig tragikus következményekkel jár egy „ember” számára.

Az értékelést a vége húzza le: a robotok világából hirtelen átkerülünk a katasztrófa utáni Földre, ám az ottani világot nincs időnk megismerni, mert megérkeznek a Leók, és a regény véget ér. Kicsit olyan a dolog, mintha a könyv utolsó pár fejezetének helyére egy másik regény elejét fűzte volna oda a szerző. A Dr. Ferencz Csaba által írt utószó ugyan elmagyarázza, hogy ez vajon mit is jelenthet, mégis felemás érzésekkel tettem le az Ellenpontot. Jobb lett volna robotszemszögből látni a nagy találkozást…

A Földtől és az emberektől távolról indulunk, egy robotközösség furcsa öntudatú szemszögéből épül fel a történet – zseniális kiindulópont. Zsoldos nagyon jól használja ennek megjelenítéséhez szükséges fogalmi és képi eszközöket. Szórakoztató lefordítani az így megfogalmazott robot gondolkodású dolgokat a megszokott emberi gondolkodásra. Aztán a regény háromnegyedénél megjelenő fordulat, (mondhatni szokásos fordulat a könyveiben) egy másik történet kezdődik, az emberekről. Hiába bukkannak fel a szépirodalmi eszközök, – mert gyönyörű tájleírással kezdődik a fejezet – én sokkal jobban élveztem a könyv háromnegyedét kitöltő robotos részt.

Sokaknál láttam, hogy olvastak Zsoldos Pétert, és egy ismerős is dicsérte, ezért amikor megláttam egy könyvesnél, rögtön lecsaptam az Ellenpontra és a másik ott lévő könyvre. Majd jól el is pakoltam a legalsó polcra, hogy addig elő se vegyem, amíg a Random olvasatlan könyv funkció ki nem dobta. Nem tudom, hogy van-e valami ajánlott sorrend a Zsoldos könyvek olvasására, de az Ellenpontot nagyon élveztem, főleg a robotok bemutatását és a könyv elejét. Az emberiség is érdekes volt, de nem tetszett a hirtelen váltás, és hogy onnantól kezdve csak az emberi szempont érvényesült.