A költő önmagáról:
„1906 december 18-án születtem. Hogy hová való vagyok, nem tudom megmondani: születési helyem Érmihályfalva, gyermek Miskolcon, kamasz Szatmáron voltam, aztán Budapesten a Józsefváros, Zugló és Angyalföld lett a hazám. Közben összesen öt évig voltam munkaszolgálatos, toloncház- és börtönlakó. Kenyérkereső foglalkozásaim közül is megemlítek néhányat: dodzsemkocsi-tologató, segédmunkás, színibíráló, lektor, gyermeklapszerkesztő. Bőven volt hát részem úgynevezett élményben, talán ezért is, hogy nem „intellektuális”, hanem érzelmi költő vagyok, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, hogy úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom. Szeretnék még néhány évig fütyülni, de nemcsak tavasztól télig, ahogyan a rigó – hanem télen is.”
Sirály 9 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1973
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Poesis Hungarica
Enciklopédia 4
Most olvassa 1
Várólistára tette 3
Népszerű idézetek
Kóc, kóc
Kóc, kóc, csupa kóc,
Szemöldöke, haja kóc.
Hát még az a kisze-kusza,
Földig érő nagy bajusza,
Az is csupa kóc!
Ág, ág, görbe ág,
Görbe ágból görbe láb,
El ne törd a derekát,
Az se egyéb, csak egy ág,
Az is görbe ág!
Ez meg a feje,
Törött bögre teteje,
Nem is bögre, semmise,
Vagy talán még ennyi se,
Ennyi a feje!
Volt, volt, ember volt,
Se nem élő, se nem holt
Nem a ruha, csak a folt,
Napsütésben telihold,
Talán sose volt!
482. oldal
SZÉP ERNŐ
A kórház folyosóján láttam utoljára.
Élt még, de ő már nem tudta, hogy él.
Nem akarta tudni.
Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés.
Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat –, miért emlékezzünk a világra, ha az nem akar emlékezni ránk.
Tovább vitték.
Mielőtt a felvonóba tolták, még egyszer visszanéztem rá.
Cipőbe, ruhába, nagykabátba öltözötten feküdt, egyik, már évek óta halott szemén fekete üveg.
Nem temethetik el így – gondoltam akkor –, vigyék ki a kertbe, hagyják magára, kapja föl a szél, temesse el a szél, hiszen oly kicsiny már s oly könnyű, mint versében a fonnyadó falevél.
Ősz volt, a nagyvárosi rigók füttye, e korommal vert fényből és kerti tócsák vizéből gyúrt aranygolyó már lehullt, előbb és szomorúbb koppanással, mint a vadgesztenye.
582. oldal
Villamoson
Dülöng az üvegéjszakában
a sárga villamoskocsi,
verik, horzsolják az útszéli
fákat szélszárnyai.
Heten gubbasztunk benn, heten,
a kalauz a perronon
már vacsoráról álmodik
s mereng egy csillagon.
S itt vélem szemben sárga bajszát
rágdossa egy fakult öreg,
a lábán, látom, nincs harisnya
s cipőjében zsineg.
Honnan volt pénze villamosra,
van-e lakása, hova megy?
Tünődik tán: egy vekni ára
volt a villamosjegy…
Mi gyötörhette így el arcát
e lánynak, ki mellettem ül
az ócska, sárga, kis kalapban?
Ó, mindig egyedül
búsong haza a villamosban?
Ölelte-e már valaki?
A lyukas kesztyűből kibujnak
remegő ujjai.
S egy asszony. Balkezében cekker,
a jobbján alvó kisfia,
mint Hold vigyáz a gyermek álmán
ezüstös mosolya.
Dús álmából, ha fölriadna
s anyjára nézne a gyerek:
csillagos égboltnak látná a
homlokot s két szemet.
Dülöng, dülöng a koraéjben
a sárga villamoskocsi,
vágyón utána néznek a
házak ablakai.
Kutyák ugatnak s ráfelelnek
vonitva a vaskerekek,
mint örök futásra kárhozott,
panaszkodó ebek.
Végállomás. Itt lakom én, hol
földszag és füst keveredik
s mezők harapdálják csipkésre
a város széleit.
Megyek. Nyomomban vastag por száll
s a csorba, bús vidék felett
szegények rozsdás sóhajait
csörgetik a szelek.
54. oldal
KIRÁLYOK ÉS NÉPEK
T. D.: Táj két figurával című verséhez
Tandori Dezső verse sakktábláján
se bástya, se futó, se vezér, se király,
egy ló mereng csak a két színű tájon
s egy paraszt sántikál:
leüthetné a huszár a parasztot,
leüthetné már két esztendeje,
s véget érne a dadaista játszma,
de miért üsse le?
mit bámulnának akkor körül állva
Té Dé asztalát, Szpasszkij és Fischer,
Gligorics, Portisch, Larsen, s mindahány, ki
uralkodói koronát visel –
s persze a nép! a hajdan kávéházak
ablakában didergő gibicek,
s az Almási, a Hunyadi, a Klauzál,
a Kulich Gyula tér, és a Liget
öregjei, kik partit félbehagyva,
a padokról föl azért állanak,
hogy LÁM HA ÍGY DE NEM CSAK ÚGY DE HÁTHA,
a királyokkal tanakodjanak.
607. oldal
Két vers József Attiláról
Ezerkilencszázharmincöt
Bársonygalléru, fekete
télikabátban megy az utcán,
egy lányra néz, mosoly csillámlik
avarszín bajusza alatt.
Mért nem szeretitek jobban ti lányok?
Senkise fordul meg utána,
hétköznapi, kedves alak,
nem tudják, itt halad a járdán
aktatáskával a kezében
a gyöngédség s a szigoru itélet.
Kalapjáról a havat rázva
befordul a kávéházajtón,
körülnéz, itt van-e Tersánszky,
megérkezett már Nagy Lajos?
Leül és kávét és két zsömlét rendel.
Aztán cigarettát sodor
a hercegovina dohányból,
ujságot olvas, vagy beszélget,
évődik, vagy fölcsap haragja
örvényt kavarva füstben, villanyfényben.
Hát ilyen ő. Harminc esztendős.
De nézzétek, még milyen gyermek!
de nézzétek, már ezer éves!
minden játékot és gyötrelmet
kipróbált ő már fölszántott szivében.
Látjátok őt, vagy nem látjátok?
Mindegy. A század tűzfalára
mégis ő írja azt a verset –:
füst, korom, zápor le nem marja,
nem dönti le se ágyu, se atom!
– - –
Az ifjaké a szó
Barátunk volt – így kezdhetjük a szót,
a hivalkodót, a szemforgatót.
Barátunk volt – mi harcoltunk vele:
persze vele, dehogyis ellene.
Mutassunk egy kávéházablakot,
hol velünk ült, vitázott, sakkozott.
És súgjuk meg, hogy mi fizettük ki
a kávéját –: nem volt pénze neki.
A szégyen most is lelkünkbe harap,
hiszen mi tudtuk, ő, csak ő a nagy…
S elmondván a magunkmagasztalót,
átadhatjuk az ifjaknak a szót,
kik nem ültek egy asztalnál vele,
de szivével van a szivük tele.
Mert azoké ő, kik úgy szeretik,
hogy valóban őt, mert a verseit
s mint versei mélyén a büntudat,
kattog szivükben a tehervonat,
kattog a tébolyult vonatkerék,
mely letépte az Értelem fejét,
kattog, dübörög, meg sohasem áll –
a töltésnél bakterzászlós halál.
450. oldal
Két gyermek vers
Anyu, végy egy hegyet nékem,
olyan magasat,
ha elfárad, ráülhessen
csúcsára a nap –
erdejében madár szálljon,
rókakölyök, őzfi játsszon –
olyan hegy legyen!
Aztán végy egy tavat nékem,
de olyan nagyot,
egyik partról a másikra
el nem láthatok.
Hadd bámulják a sirályok,
ha én azon vitorlázok –
olyan tó legyen!
Aztán végy nekem egy rétet,
piros, sárga, kék
virágokkal legyen telis-
teli az a rét –
ahány tücsök, odagyűljön,
hogyha kérem, hegedűljön –
olyan rét legyen!
Ha csak ez a kívánságod,
könnyen tehetem,
meg se veszem, amit kérsz és
mégis megveszem:
tiéd már a Mátra, Börzsöny,
Balatont is néked őrzöm
s mind a réteket!
Ha tavasz jő, hoz új zöldet,
a tél zúzmarát,
hogyha zöldben, ha ezüstben,
tiéd minden ág –
tiéd mind a kert, a lanka,
cinke, rigó, búbosbanka
s mennyi szép madár!
Öreg folyó jár dúdolva
parti fák alatt,
bukfencezik kövön, sziklán
sok kicsiny patak –
Szólj nekik! Csak arra várnak,
s mintha volna kezes nyájad:
mind hozzád szalad!
mind hozzád szalad!
*
Hova futsz, te kicsi őz?
-Oda, ahol várnak,
ahol sárga falevél
búcsút int a nyárnak…
-És az hol van, merre van?
– Hát az éppen arra,
ahol most lép rá az ősz
az első avarra…
-S ha odaérsz, ott maradsz
őszi őzikének?
leszel társa rozsdaszín
fűnek, falevélnek?
-Dehogy leszek! Szaladok
onnan is, tovább is,
vár énrám a január,
vár a Február is…
Vár énrám száz téli táj,
hóba bújt vidékek,
egy nap hegyre szaladok,
másnap völgybe érek…
Futok, futok, hóvirág
nő lábam nyomában,
fehérszirmú csillagok
bámulnak utánam…
De csak tovább szaladok,
amíg majd az ágak,
az ágakon a rügyek
jónapot kívánnak:
„Szép jó napot kicsi őz,
jókor jöttél erre,
épp most lépett a Tavasz
az első füvekre…”
Akárhova futok én,
ha őszbe, ha télbe,
akkor is csak a tavasz,
csak a nyár elébe!
285. oldal
Menekvés
Mily szégyen ez, apró gondokon vesződni
s bujkálni settengő, csorba szavak elől –
magányos asztalnál ülve, így fordulok magamhoz:
hát fuss! töröld meg arcodat erdők hűsében,
arcodat, min az undor s a rémület zihál.
Míly szégyen ez, emberségem míly alázata!
bukdácsolni buta legénykék s gonosz szavak között –
emlékszem, tegnap is estéli utamon,
csak árnyam követett s a billenő holdnál
előre futott néha, mint vidám kutya
s hirtelen, a házak mögül egy kiáltás
rámcsapott, s arcomba vájta denevérszárnyait.
Ó, ha messzi hegyek közt házam lenne,
csak tenyérnyi is – tövisből fonnék keritést köré
s hat vérszomjas eb vigyázná csattogó fogakkal
a kéretlen jövevényt. Szó nem érne el hozzám
s mint a közelben folyó patak, oly derüs lenne homlokom,
ha eltévedt madarak s szunnyadó csillagok közt élnék
s kezeim megmosnám a reggeli szélben.
31. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 96% ·
Összehasonlítás - Péri Györgyi: Minden más ·
Összehasonlítás - Kántor Péter: Köztünk maradjon 91% ·
Összehasonlítás - Piros Vera: A fáraó megérkezik Lisszabonba 90% ·
Összehasonlítás - Simon Márton: Dalok a magasföldszintről 88% ·
Összehasonlítás - Szabó T. Anna: Elhagy 88% ·
Összehasonlítás - Czikora Ildikó: Ha majd nem leszek… ·
Összehasonlítás - Falcsik Mari: Az igazi idő 87% ·
Összehasonlítás - Beney Zsuzsa: Tűzföldi táj ·
Összehasonlítás - Tóth Judit: Füstáldozat ·
Összehasonlítás