Závada Pál: Jadviga párnája 4.05 / 247

Miért nem tudja példának okáért fölfogni azt egy férfi, hogy nem csupán őneki támadhat kedve félrevonulni a világ elől, végre nem kötelezve lenni arra, hogy az embert rabtartói (kivált a hozzá tartozó családtagok és gyermekek) kényükre-kedvükre rángathassák a kívánságaik és kényelmük szerint zsinóron? Átérezni, hogy milyen áldással teli jó lehet az egyedüllét nyugalma egy nőnek, és ezért egyszer-egyszer megadni neki ezt!

253. o.

Hisz annyiszor segíthetett volna rá minket az egymás felé visszavezető útra az, ha felfoghattunk és befogadhattunk volna egymásból még több olyat is, ami a teljességgel soha meg nem ismerhető másik ember mélyén búvik, amit erővel rángatni ki lehetetlen, s ami, ha lopva akarnánk kilesni, torz képet mutatna, amellett becstelenség volna.

Jadviga beleír Ondris naplójába (1)

Anyám átkainak kénkőbűzében és menyasszonyom kámforszagában támadt föl hát a mi szerelmünk rozmaringos illata.

8. o.

Zacsínam túto knyizsecsku.

(első mondat)

Tudod te, milyen bitangul nehéz természeted van? Mert teszerinted mindig mindennek úgy kell menni, mint a karikacsapás, de persze nem minden sikerül még neked se. A gondok sokszor mélyebbek és makacsabbak, mint hinnéd. Nem tudsz átsiklani fölöttük, és ezt te sértésnek veszed. Konok leszel, magadban forogva mélyíted el még inkább a bajodat, mert nem tanultad meg, hogy megosszad bárkivel is. Mert te mindig erősnek kell, hogy látsszál!

332. o.

Szerintem nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié.
Nem nyírbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd továbbvándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.

134. oldal

Ahogy elmentek ugyanis a fürdőre, én zuhanni kezdtem lefelé, de oly agyonkoptatottan sima, mocskos-síkos lejtőn, hogy már szinte gyötrelem nélkül találtam magamat ismét a kitaposott, gyűlölt gödörben. Annyira otthonosan volt ez gyalázatos, taszító és büdös, hogy – nem tudok jobb szót rá – eluntam.

"Legvégül meg a hörgés"

Mulattatott, hogy úgy tesz, mintha neki aztán végképp nem kéne tartania tőle, hogy bennem akadhatna rá valami bolondítóra. Holott mind sűrűbben lepett meg bennünket a zavart elhallgatás, az egyszerre való fölpillantást követő csend, majd az ezt kényszeresen föloldani akaró mellébeszélés (amikor egészen mást mond a szem, mint a száj, melynek szavait követni nem lehet, de már nem is kell). Mígnem egy borús nyári alkonyon, amikor már csak az esőáztatta kertre néztünk ki az elszökött szavak után, de aztán megint csak egymásra, kettőnk arca közt olyan meleg légörvény támadt, mintha összekapaszkodó tekintetünk forrósítaná föl, hogy tovább már nem lehetett bírni.

Jadviga beleír (3)

A Tisztelendő úr azt mondja, fogja suttogóra Pali, hogy már két év óta létezik egy titkos szerződés, miszerint majdnem a Debrecen-Orosháza-Szeged vonalig engedi majd az Antant idetolni a román határt! Na! És azt mondja, ha mi ügyesen politizálunk…
Hogyhogy?, kit értesz azon, hogy mi?
Hát… mi, vörösödik el a Pali, mármint ugye az itteni szlovákság…
Ja, hogy a világ újrafelosztásának ez a komoly tényezője…

228. o.

Hiányzik a feleségem.
Nem tudom, más kinevetne talán, hogy több mint kétéves házas létemre nem örülök, ha elmegy egy-két hétre az asszony.

182. o.