Pi élete 88% 429 csillagozás

A felettem lakó család gyermekei folyton rohangálnak és dobognak, húzkodják a kövön az étkező asztalhoz tartozó székeket, a szülők meg a túlsúlyos testükkel végigdübörögnek a lakáson.
A felettem lakó család afrikai és indiai elefántokat tart a lakásban. Nagyon korán kelnek és a friss szénával teli kocsit alig bírják odébb húzkodni a kövön. Olyankor az elefántborjak izgatottan futkároznak össze-vissza a gondozóik elől. A sort a felnőtt elefántok hajtják komótosabb lépteikkel. Van, hogy a lépcsőházba is kieresztik őket, ha a korlátnak ütköznek, csak úgy kong az egész épület. (Én röviden csak úgy emlegetem őket panaszmonológjaimban, hogy az elefántcsalád felettem megint hangos.) Mi a különbség a két történet között? A képzelet.
Ez a hol óvó, hol túlzó, gyógyító, szórakoztató, öncélú, társaságot biztosító a magányban. Burjánzik, terebélyesedik, színesedik tőle a saját világ. Ha hall az ember egy történetet, eszébe jut róla egy saját. Hol hazugságba csomagolva az igazság, hol fordítva. Szükség van rá. Nem mindenkinek. Van, aki ki nem állja. Én mindig használom, hál isten a barátaim is.
Véletlenek nincsenek. Csak benyúltam a könyvjelző kupacomba, mikor egyik alkalommal félbeszakítottam az olvasást. Úgy a felénél tartva a könyvben néztem rá először, melyik könyvjelző az. A jobb felső sarkában egy szám van; 3/14. Véletlenek nincsenek. Képzeld csak el, hogy ez mit jelenthet…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Okos, precízen megszerkesztett könyv, de mikor befejeztem – ha nem is keserű –, de azért mégis savanyú lett a szám íze.

A karakterek árnyalása, az események felvezetése, a háttér megrajzolása egy eminens tanuló alapos munkája. Belekötni nem lehet, sőt a technikát akár még tanítani is lehetne.
Igaz, már ekkor is éreztem, hogy szép, szép, de ezeket a témákat – etológia, zoológia, vallási útkeresés és (in)tolerancia, kamaszdüh – mások már sokkal jobban, empatikusabban, viccesebben megírták ezelőtt.

Az elbeszélés szerkezete, a történet idővonala, a narráció mikéntje, az információadagolás tempója, a visszatekintések és a sejtetések váltakozása mind a könyv végi nagy csavart készítik elő.
Ezt, egy alapvetően bestsellernek írt könyvnél még akár rendjén lévőnek is lehet tekinteni.

De a mód, ahogy az író fellebbentette a fátylat, az számomra hiteltelenné tett mindent, amit addig leírt.
Félreértés ne essen, a főszereplővel megesett szörnyűségekre jó (bár azért a könyv 3/4-nél már gyanítható) válasz az, ami a történet csattanója, azonban így tálalni… nos, túl felhasználóbarát.

De ennél is komolyabb gond, hogy ezzel együtt a történések olyan szinten értékelődtek át számomra, ami a főszereplő egész addig magamban felépített karakterét romba döntötte.
Azt viszont kétlem, hogy Martelnek ez lett volna a szándéka.

Okos könyv ez, milyen nagy kár, hogy a lélekből és szívből nem jutott elég bele…

Már tegnap kiolvastam, de még ültem felette. Nehéz volt elengedni, azt mondani, hogy igen, elolvastam.
Az utolsó oldalak alapjaiban rengették meg azt, amit menet közben gondoltam a könyvről. Mert nagyon jó volt ugyan, nagyon tetszett, de nem mondanám, hogy „minden pillanatát élveztem”. Csendben bevallom, hogy nem rajongok különösebben az állatokért (jó, a birka más, az nekem nem úgy állat…), és az óceánon lélekvesztőben hánykolódásról sem szeretek olvasni, már a gondolattól is hidegrázást kapok. Ezért aztán nagy szó, ha elolvasok egy állatos-hánykolódós-kalandos könyvet!
A könyv utolsó oldalain számomra az vált világossá, hogy nincs ám két befejezése a könyvnek – egy történet van, de az olyan, hogy muszáj helyette egy teljesen másikat álmodni, ha az ember meg akarja őrizni békés, kedves, szelíd, jóravaló lelkét… Mert van, aminél egy csónakban ülni egy tigrissel még mindig vágyottabb alternatíva lehet.
Ez fájt, Mr. Martel. És nem panaszképp mondom.

Yann Martel kivételes arányérzékű író.
Ahogy a novelláiban, itt is azt tapasztaltam, hogy nem egy stílusvirtuóz a fickó, fogalmazásmódja igen köznapi, stiláris gyengeségektől sem teljesen mentes (jó, ez a fordítók hibája is lehet), a történet tökéletesen konzekvens felépítettsége azonban ezért bőségesen kárpótol. Sőt, Martel még mindig (vagy itt még talán jobban) imádja a hasonlatokat és metaforákat, amitől a szöveg kap egy kis „zizegést”, egy kis játékosságot, s ami a legfontosabb: az elejétől a végéig olvasmányos , egyetlen pontján sem lesz lapos vagy unalmas. A szerkesztéstől, pontosabban a megszerkesztettségtől jó ez a regény, nem nyelvezetétől (ahogy az író novelláskötete is).
És hát a történet…
Hogy a regény végén egyfajta istenérvként tünteti fel a leírtakat… nos szerintem ott is ráérzett, hogy hány (és milyen pontokon) elejtett mondattal lehetséges ezt hatásosan megoldani; bővebb, mélyebb magyarázkodástól már talán zavaró, „görcsös” vagy didaktikus lehetett volna, így azonban elfogadható ez az igen különös végkifejlet – arról viszont nem teljesen győzött meg, hogy ez az egyetlen működőképes befejezés.
Azért a novellái formailag kicsit kísérletibbek, ez a regény egy klasszikusabb elbeszélésmóddal operál, de tulajdonképpen ezt sem lehet hibának (vagy hiánynak) felróni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

[4 és fél sziromnyi metafora]

„Szóval egy másik történetet akarnak?”

Nehéz ügy, mert szánt szándékkal súrolta a giccs határait, belemázolta a kesztyűjét Coelho mester arcába, és olyan messziről indult neki mondani valamit rólunk, mint a Biblia, sőt az óind eposzok.

Etológia és szinkretista vallástudomány: a régiek még szerették effélék keresztmetszetébe állítani az embert, és most ehhez a nemes, bár ingoványos elbeszéléstechnikához tér vissza Martel. Mi mással lehetne elmesélni jobban az embert, mint annak ábrázolásával, hogy ő miként mesél magáról.

Antropomorfizáló mániánk sok mindenen átsegíti az embert, a mese fegyvertára erősebb minden hálónál és nyugtató szérumnál, ha szörnyeket kell szelídíteni. Bennünk elő szörnyeket, amely bólint, ha embert kell ennünk és dorombol, ha megtettük, de belülről, a csontjainkon ráspolyozza a karmait, ha újra felidézzük, és vagy a rémálmok ketrecébe száműzzük őket vagy átköltjük az egész jelenetet, hogy ne őrüljünk bele.

És még ennél is többről van szó, ha elfogadjuk a transzcendens narratívát, a nekünk mesélés szent szövegei is ekképpen antropomorfizálódtak, és nekünk is és a mesélőnek is bizonyára a mese tetszett jobban, mint maguk a valóságmagvak – talán erre emlékeztetnek az úszó sziget bizarr gyümölcsei, emberi fogakkal a bensejükben.

Szörnyeteg történet mesébe oldva ez a regény is, mely egyben bemutatja az alternatív történetmesélés hatalmát az ember és a világ felett. Persze rajtunk is múlik, milyen lesz a világ, melyik történet szökken szárba bennünk? A tigrisé vagy a kannibál szakácsé?

Ja, és még humoros is. Ami vallásos-vallásfilozófiai munkákban még a Messiás eljövetelénél is ritkább esemény.

Egyébként te kipróbáltad, úszik-e a banán a vízen?

http://pavelolvas.blog.hu/2013/02/11/yann_martel_pi_elete_851

Több, mint egy hónapig volt a párnanadim, a mindennapi konfabula rasa-m. Már komolyan azt hittem, sose lesz vége.
Nos, miután sikerült végre megszabadulnom az előítéleteimtől – pontosabban ízlésőrségem egy rám nagy befolyással bíró tagjának előítéletétől –, fölnyaltam rá négy csillagot. Hogy mért csak négyet, azt nem tudom értelmesen megindokolni. Mondjuk azt, hogy azért, mert bár minden józan ítélőképességem ellenére kényszeresen beleképzeltem valamiféle túlexponált és magasztos coelhoi giccset, ugyanakkor minden elolvasott oldal után el is kellett ismernem, hogy ennek a könyvnek egyfelől humora van, másfelől viszont nincs benne semmi istenverte pátoszos heroizmus. Nos, ez tisztára megőrjített.

Őszintén szólva örülök, hogy előbb láttam a filmet, és csak azután olvastam a könyvet, mert a film arrogánsan 3D-s vízuális világán nekem sokat és jóízűen lazított maga a könyv. Ahogy azonban a könyv után megmagyarázhatatlanul Coelho-, a film esetében megmagyarázhatatlanul Vallejo-szájízem maradt. Na erre varrjon gombot valaki.

Az utolsó oldal elolvasása után:
Szóhoz sem jutok.
Mindent értek és semmit sem értek.
Gondolkodom, zakatolok.
Nagy szemekkel nézek magam elé, és továbbra is az első három mondatomon merengek.
Kedvenc…
„..Ez a pillantás adta az utolsó képeket Richard Parkerról, mert abban a másodpercben átvetődött fölöttem. (…) Közvetlenül előttem húzott el jobb felé menet. Nem nézett rám. Futott vagy száz métert a parton, mielőtt befordult. (…) Biztosra vettem, hogy felém fordul. Rám néz. (…) Azután Richard Parker, gyötrődésem társa, ez a rettenetes, brutális lény, aki életben tartott, előreindult, és mindörökre eltűnt az életemből.”
Ki is volt Richard Parker???

1,5 órával később: tisztult a kép, még jobban tetszik! Kedvenc a köbön!

Ha nem lett volna az utolsó rész, akkor bepakoltam volna ezt a könyvet
a keresemazutamdelfinesbeszélgetős könyvek közé, oszt jónapot. De volt, és az mentette meg.
Már jó a felén túl jártam, amikor megfordult a fejemben, hogy ha egyik embert próbáló hánykolódós nap végén azt meséli, hogy örök barik lettek a tigrissel és esténként összebújva aludtak el a ponyva óvó fedezékében, na hát akkor jól a sarokba vágom a könyvet a rajongói 5csillagdömpinggel együtt. Mert kicsit untam már , hogy ott lógott a levegőben a boldogan éltek amíg vagy az ellovagoltak a lenyugvó napba szörnyedelem, de hála Istennek vagy Allahnak vagy Brahmának vagy a jó ég tudja kinek, sikerült jó könyvvé csavarni a végét. igaz ez a jóság ez nem az a kimondott összirodalmi mércét jelenti, hanem a hatást(hatásvadászatot?), ahogy a végével beindítja a nyálelszívót a maga alá taknyállot olvasó fulldoklását elkerülendően.
Ha ez ilyen tudatos szerkesztés volt, hogy előbb halálra untatjuk a kedves olvasót a lerágott csonttal, majd ha van elég kitartása megkapja a jutalmát a végén, akkor Martel egy vabankzseni, ha nem, akkor csak egy mázlista.

Az a négy csillag inkább három és fél, de megvett a végével.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az értékelés első része nem spoileres (illetve csak annyira, amennyire a fülszöveg).

Nagyon régóta érdekel ez a könyv, és nagyon mást képzeltem róla az alapján a néhány infó alapján, amit hallottam róla. Sokkal meseszerűbbnek és elvontabbnak képzeltem. Ettől függetlenül tetszett a könyv. Talán jobban tetszett volna, ha nincs hozzá a dőlt betűvel szedett keretsztori, amiben a szerző megkeresi Pi-t, de tudnék vélt szerzői indokokat mondani rá, amiért belekerült a könyvbe, tehát elfogadom a meglétét.
A könyv első fele lassan indul, de számomra érdekes és élvezetes volt. Eredetinek találtam, és érdekes gondolatokat feszegetett a vallásról és az állatokról. (Habár nem mondom, hogy mindegyik az újdonság erejével hatott.)

Aztán a hajótörés után felgyorsulnak az események. Ezt a részt alig tudtam letenni, és végül magamat is meglepve, viszonylag rövid idő alatt befaltam a könyvet, úgy, hogy egyik este nem akartam abbahagyni, másnap meg azért örültem a koránkelésnek és a kötelezettségeimnek, mert úgy minél hamarabb olvashatom újra – útközben.
Ez a rész több könyvet is eszembe juttatott, a legutóbbi hasonló, amit olvastam, a 127 óra volt, az ráadásul igaz történet is, így annyira nem volt rám nagy hatással magának a helyzetnek a borzalmassága, na persze a tigris jelenléte azért dobott kicsit a dolgon. :) Ennek ellenére ez a rész tényleg letehetetlen volt számomra.
Összességében nagyon élveztem az olvasást, izgalmas volt, érdekes és némiképp eredeti.

És akkor innentől

~~~~~~~ SPOILER ~~~~~~~

”[Pi:] – Akkor hát, ha tényszerűen önök számára semmi különbség sincs köztük, és nincs módjuk ellenőrizni, árulják el – melyik történet tetszik jobban? Melyik a jobb történet, az állatos vagy az állatok nélküli?
Mr. Okamoto: – Érdekes kérdés…
Mr. Chiba: – Az állatos.
Mr. Okamoto: – Igen. Az állatos jobb.
Pi Patel: – Köszönöm. Így van ez Istennel is.
[Csend]
Mr. Okamoto: – Nincs mit.
Mr. Chiba [Okamotónak]: – Mit mondott?
Mr. Okamoto [Chibának]: – Nem tudom.
Mr. Chiba [Okamotónak]: – Nézze csak – sír.
[Hosszú csend]"

Szerintem ez a könyv magja, a kulcs, a lényeg.
Azért gondolom, mert én ezen gondolkodom már egy napja. :)
Azt hittem, jutok valamire, és jutottam is egy-két dologra, de ide inkább csak kérdéseket írnék.

Mit jelent ez az egész?
Pi (illetve Martel) szerint a hit választás kérdése?
Pi (a felnőtt Pi) hisz Istenben vagy sem? (Néha azt hiszem, a történet arról szól, hogyan vesztette el Pi az igazi hitét.)
Mit jelent a két történet közötti párhuzam? Könnyebb azt hinnünk, hogy a bennünk élő állat (amit – ahogy az igazi állatokat sem – sosem szabad antropomorfizálni) követi el a kegyetlenségeket, puszta ösztönből, és nem arra gondolni, hogy esetleg létezik gonoszság? Vagy az állatok Istent jelképezik, aki nem gonoszságból kegyetlenkedik velünk (lásd hajótörés), hanem azért, mert természeténél fogva ilyen, és fel sem fogja, mit tesz?
A hosszabb állatos történet, és a rövidebb, vérrel és kegyetlenségekkel teli lehet az evolúció (hisz az hosszú és állatos) és a kereszténység (amiről Pi állítja, hogy rohanó vallás, amellett Jézus emberi, és ugye az Ószövetség tele van vérrel) párhuzama? (A kereszténység egyébként sokszor eszembe jutott még…Noé bárkája nyilván, a kis utazó szigetről az Édenkert, amiből a tudás fájáról való gyümölcs leszedése után jön a kiűzetés…de ez persze csak egy vallás a könyvben megjelenőek közül.)
Vagy túl sok mindent magyarázok bele? (De hát én csak kérdezek. :))

Körülbelül ennyi. Négy csillagot adok, mert négycsillagosnak érzem, viszont ötöt is megérdemelne, mert kevés könyv tudja elérni, hogy ennyit gondolkozzak rajta (legutóbb talán a Gépnarancs. Azt hiszem, az is négy csillagot kapott).

Elképesztő történet. A helsinki Roccamatio család a tények tükrében olvasása után valami rendkívülit vártam az írótól, és nem csalódtam. Martel technikailag is remekül ír.
Az állatokkal való történéseket @ppeva-hoz hasonlóan egy cseppet sem élveztem, számomra horrorként hatott. A szövegből kiérthető párhuzamok, a mögöttes értelem még napokig fogva tart majd. Úgy jártam, mint @Morn : a regényt még ma vissza kell vinnem a könyvtárba, mert előjegyzés van rá (ezért a kölcsönzés nem hosszabbítható). Pedig szerettem volna még visszalapozni, tovább elelmélkedni a könyv fölött.