!

Pi élete 594 csillagozás

Yann Martel: Pi élete Yann Martel: Pi élete Yann Martel: Pi élete Yann Martel: Pi élete Yann Martel: Pi élete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14.

Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra,… (tovább)

Eredeti mű: Yann Martel: Life of Pi

Eredeti megjelenés éve: 2001


Enciklopédia 12


Hirdetés

Kedvencelte 137

Most olvassa 66

Várólistára tette 432

Kívánságlistára tette 270

Kölcsönkérné 20

Elcserélné vagy eladná

>!
2.200 Ft ★★★★★ Eladó
nyuszico könyve Yann Martel: Pi élete
>!
★★★★★ Eladó Elcserélhető
Fiammetta könyve Yann Martel: Pi élete
>!
2.500 Ft ★★★★★ Eladó
Szonja_Weigl könyve Yann Martel: Pi élete
>!
2.500 Ft ★★★★★ Eladó Elcserélhető
Bíró_Júlia könyve Yann Martel: Pi élete

Kiemelt értékelések

+
>!
Stone P

A felettem lakó család gyermekei folyton rohangálnak és dobognak, húzkodják a kövön az étkező asztalhoz tartozó székeket, a szülők meg a túlsúlyos testükkel végigdübörögnek a lakáson.
A felettem lakó család afrikai és indiai elefántokat tart a lakásban. Nagyon korán kelnek és a friss szénával teli kocsit alig bírják odébb húzkodni a kövön. Olyankor az elefántborjak izgatottan futkároznak össze-vissza a gondozóik elől. A sort a felnőtt elefántok hajtják komótosabb lépteikkel. Van, hogy a lépcsőházba is kieresztik őket, ha a korlátnak ütköznek, csak úgy kong az egész épület. (Én röviden csak úgy emlegetem őket panaszmonológjaimban, hogy az elefántcsalád felettem megint hangos.) Mi a különbség a két történet között? A képzelet.
Ez a hol óvó, hol túlzó, gyógyító, szórakoztató, öncélú, társaságot biztosító a magányban. Burjánzik, terebélyesedik, színesedik tőle a saját világ. Ha hall az ember egy történetet, eszébe jut róla egy saját. Hol hazugságba csomagolva az igazság, hol fordítva. Szükség van rá. Nem mindenkinek. Van, aki ki nem állja. Én mindig használom, hál isten a barátaim is.
Véletlenek nincsenek. Csak benyúltam a könyvjelző kupacomba, mikor egyik alkalommal félbeszakítottam az olvasást. Úgy a felénél tartva a könyvben néztem rá először, melyik könyvjelző az. A jobb felső sarkában egy szám van; 3/14. Véletlenek nincsenek. Képzeld csak el, hogy ez mit jelenthet…

2 hozzászólás
+
>!
vicomte MP

Okos, precízen megszerkesztett könyv, de mikor befejeztem – ha nem is keserű –, de azért mégis savanyú lett a szám íze.

A karakterek árnyalása, az események felvezetése, a háttér megrajzolása egy eminens tanuló alapos munkája. Belekötni nem lehet, sőt a technikát akár még tanítani is lehetne.
Igaz, már ekkor is éreztem, hogy szép, szép, de ezeket a témákat – etológia, zoológia, vallási útkeresés és (in)tolerancia, kamaszdüh – mások már sokkal jobban, empatikusabban, viccesebben megírták ezelőtt.

Az elbeszélés szerkezete, a történet idővonala, a narráció mikéntje, az információadagolás tempója, a visszatekintések és a sejtetések váltakozása mind a könyv végi nagy csavart készítik elő.
Ezt, egy alapvetően bestsellernek írt könyvnél még akár rendjén lévőnek is lehet tekinteni.

De a mód, ahogy az író fellebbentette a fátylat, az számomra hiteltelenné tett mindent, amit addig leírt.
Félreértés ne essen, a főszereplővel megesett szörnyűségekre jó (bár azért a könyv 3/4-nél már gyanítható) válasz az, ami a történet csattanója, azonban így tálalni… nos, túl felhasználóbarát.

De ennél is komolyabb gond, hogy ezzel együtt a történések olyan szinten értékelődtek át számomra, ami a főszereplő egész addig magamban felépített karakterét romba döntötte.
Azt viszont kétlem, hogy Martelnek ez lett volna a szándéka.

Okos könyv ez, milyen nagy kár, hogy a lélekből és szívből nem jutott elég bele…

58 hozzászólás
+
>!
ppeva MP

Már tegnap kiolvastam, de még ültem felette. Nehéz volt elengedni, azt mondani, hogy igen, elolvastam.
Az utolsó oldalak alapjaiban rengették meg azt, amit menet közben gondoltam a könyvről. Mert nagyon jó volt ugyan, nagyon tetszett, de nem mondanám, hogy „minden pillanatát élveztem”. Csendben bevallom, hogy nem rajongok különösebben az állatokért (jó, a birka más, az nekem nem úgy állat…), és az óceánon lélekvesztőben hánykolódásról sem szeretek olvasni, már a gondolattól is hidegrázást kapok. Ezért aztán nagy szó, ha elolvasok egy állatos-hánykolódós-kalandos könyvet!
A könyv utolsó oldalain számomra az vált világossá, hogy nincs ám két befejezése a könyvnek – egy történet van, de az olyan, hogy muszáj helyette egy teljesen másikat álmodni, ha az ember meg akarja őrizni békés, kedves, szelíd, jóravaló lelkét… Mert van, aminél egy csónakban ülni egy tigrissel még mindig vágyottabb alternatíva lehet.
Ez fájt, Mr. Martel. És nem panaszképp mondom.

+
>!
petibácsi

Yann Martel kivételes arányérzékű író.
Ahogy a novelláiban, itt is azt tapasztaltam, hogy nem egy stílusvirtuóz a fickó, fogalmazásmódja igen köznapi, stiláris gyengeségektől sem teljesen mentes (jó, ez a fordítók hibája is lehet), a történet tökéletesen konzekvens felépítettsége azonban ezért bőségesen kárpótol. Sőt, Martel még mindig (vagy itt még talán jobban) imádja a hasonlatokat és metaforákat, amitől a szöveg kap egy kis „zizegést”, egy kis játékosságot, s ami a legfontosabb: az elejétől a végéig olvasmányos , egyetlen pontján sem lesz lapos vagy unalmas. A szerkesztéstől, pontosabban a megszerkesztettségtől jó ez a regény, nem nyelvezetétől (ahogy az író novelláskötete is).
És hát a történet…
Hogy a regény végén egyfajta istenérvként tünteti fel a leírtakat… nos szerintem ott is ráérzett, hogy hány (és milyen pontokon) elejtett mondattal lehetséges ezt hatásosan megoldani; bővebb, mélyebb magyarázkodástól már talán zavaró, „görcsös” vagy didaktikus lehetett volna, így azonban elfogadható ez az igen különös végkifejlet – arról viszont nem teljesen győzött meg, hogy ez az egyetlen működőképes befejezés.
Azért a novellái formailag kicsit kísérletibbek, ez a regény egy klasszikusabb elbeszélésmóddal operál, de tulajdonképpen ezt sem lehet hibának (vagy hiánynak) felróni.

+
>!
Nita_Könyvgalaxis P

Bár Pi maga azzal kezdi meséjét, hogy van egy története, amitől hinni fogunk Istenben, számomra ez a könyv mégsem a hitről szól.

Sokkal inkább az élethez való ragaszkodásról. Hogy az ember mennyi mindent képes megtenni a túlélésért. Amikor csak néhány szállal kapaszkodsz az életbe, akkor is lehet mindig visszaút, mert valami visszaránt. Életigenlés? Hit? A haláltól való félelem? Talán mindezek egyszerre mozgattak a mi főhősünket.

Szerencsére már eltelt egy év azóta, hogy láttam a regényből készült filmet, így a felejtésnek köszönhetően sok mindenre rá tudtam újból csodálkozni. Bár én a könyv lapjain sokkal jobban át tudtam élni a szorongást és a magányt. Néha már én is úgy éreztem, ott ülök a csónakban, annyira szorították a torkomat azok az érzések, amiket Pi is átélt.

Az illusztrációk tovább emelték azt az élményt, amelyet a könyv nyújtott számomra. Van egy olyan érzésem, hogy fogok én még Pivel találkozni.

+
>!
cippo I

Több, mint egy hónapig volt a párnanadim, a mindennapi konfabula rasa-m. Már komolyan azt hittem, sose lesz vége.
Nos, miután sikerült végre megszabadulnom az előítéleteimtől – pontosabban ízlésőrségem egy rám nagy befolyással bíró tagjának előítéletétől –, fölnyaltam rá négy csillagot. Hogy mért csak négyet, azt nem tudom értelmesen megindokolni. Mondjuk azt, hogy azért, mert bár minden józan ítélőképességem ellenére kényszeresen beleképzeltem valamiféle túlexponált és magasztos coelhoi giccset, ugyanakkor minden elolvasott oldal után el is kellett ismernem, hogy ennek a könyvnek egyfelől humora van, másfelől viszont nincs benne semmi istenverte pátoszos heroizmus. Nos, ez tisztára megőrjített.

Őszintén szólva örülök, hogy előbb láttam a filmet, és csak azután olvastam a könyvet, mert a film arrogánsan 3D-s vízuális világán nekem sokat és jóízűen lazított maga a könyv. Ahogy azonban a könyv után megmagyarázhatatlanul Coelho-, a film esetében megmagyarázhatatlanul Vallejo-szájízem maradt. Na erre varrjon gombot valaki.

6 hozzászólás
+
>!
eme MP

a világegyetem körülrajzolása erkölcsi, nem pedig intellektuális vonalakkal

Valami ilyesmire vállalkozik a könyv. Elmesélni a mélyvízbe vetett ember önmagával való találkozását, önmagával való küzdelmét, és önmaga fölötti győzelmét, pontosabban (szerintem) a győzelem önmagának is hazudott illúzióját, vagy ami rosszabb: a győzelem illúziómentes hazudását. A könyv nem más, mint a végtelenbe futó szám meghatározhatatlanságában is ijesztő hontalanságának története. A hullámbádoggal fedett vityilló bizonytalanságában a rend harmóniáját, a megfelelő helyen meghúzott határokat, biztonságot, partot kereső pi-lét menekülési vágya.
Remekül felépített történet. Olvasmányos, kellően teletűzdelt különböző motívumokkal, szimbólumokkal, utalásokkal és rejtett előreutalásokkal ahhoz, hogy az olvasónak elég játéktér jusson az olvasás és értelmezés során, és legyen min elkérődznie a nagyon is profin előkészített csattanó után. Hittudomány és zoológia, valóság és fikció, tény és történetmondás, személyes útkeresés kérdéseire reflektál úgy, hogy közben megpróbálja az olvasót is választás elé állítani.
Az elbeszélő olyan történetet ígér már az elején, amely meg fog tanítani hinni Istenben. A végén meg biztos abban, hogy sikerült is neki. Hogy az ember egyértelműen a jobb történetet választja. Mert az nem kérdés, hogy minden történet, és mint ilyen, egyformán ellenőrizhetetlen, tényszerűségében nem különböző egymástól, tehát nincs igaz történet. Csak jobb és rosszabb. A jobb történetben a szereplők eggyel többen vannak, mintha egyféle szublimáció tanúi lennénk, ahol kiválik egy nemesebb én is, aki majd később mindent elmesél, és megpróbál mindenkit meggyőzni arról, hogy ez így jó. Miközben végig tudja a moszatszigeti fa gyümölcsének titkát. Emlékszik a vérengző, de életben tartó, valami nála sokkal erősebb, sőt bizonyos szinten megszerethető, idomítható fenevadra is. A normális elsüllyedt, az ok bizonyít(hat)atlan, az ügy lezárva. Mégis, ez a történet jól végződik, mert az (emlékező) elbeszélő, úgy dönt, hogy jól kell végződnie és kész. Richard Parker örökre eltűnik, Narancslé visszaköszön a kilány narancsszínű macskájában. Happy end. Engem viszont nem győz meg. Nem tudom a jobb történetet választani, sőt nem tudom elfogani, hogy a jobb történet választása megoldhatja Richard Parker kérdését.
Ki tudja, lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy túlzásba viszem az ésszerűséget, és a világegyetemet is kiöntöm a fürdővízzel. Bár az is lehet, hogy csak egy nagy bamboozle az egész.

2 hozzászólás
+
>!
dinnyemano P

Nagyon jó gondolatok vannak benne, már ezért megérte elolvasni. Viszont nem az én világom ez a könyv sajnos, így nem tudott úgy megérinteni. :( Minden szépsége ellenére nem hagyott bennem mély nyomot, de értem, hogy másokat mi foghatott meg benne. Párom mikor elolvasta a fülszöveget csak annyit kérdezett, hogy „Te ezt olvasod? Ez inkább nekem való!”
Úgyhogy nem szeretném lehúzni ezt a könyvet, mert nem nekem való, mert egyébként tényleg szép történet.

+
>!
Lahara SP

Hogy most olvastam el, annak semmi köze ahhoz, hogy film is készült belőle. Nem is láttam még. Ez a könyv azóta a várólistámon szerepel, mióta először láttam a könyvesboltban, és megtetszett a borítója. Úgy 2008 körül.
Biztos van, aki unta az állatkerti részeket vagy undorítónak találta azt, hogy Pi hogyan fogta meg és ette meg a halakat és a teknősöket, de ezek a dolgok engem nem zavartak. Ez persze nem egy túlélőkönyv; hogyan éljünk túl a tengeren egy tigrissel, karöltve, annál több. Rengeteg filozofálás. Ez tetszett.
Hogy a filmet meg akarom-e nézni, a válaszom: nem tudom.
Ez a könyv hozzájárul ahhoz, hogy eltemessenek a gondolataim.

8 hozzászólás
+
>!
Emmi_Lotta IP

Elképesztő történet. A helsinki Roccamatio család a tények tükrében olvasása után valami rendkívülit vártam az írótól, és nem csalódtam. Martel technikailag is remekül ír.
Az állatokkal való történéseket @ppeva-hoz hasonlóan egy cseppet sem élveztem, számomra horrorként hatott. A szövegből kiérthető párhuzamok, a mögöttes értelem még napokig fogva tart majd. Úgy jártam, mint @Morn : a regényt még ma vissza kell vinnem a könyvtárba, mert előjegyzés van rá (ezért a kölcsönzés nem hosszabbítható). Pedig szerettem volna még visszalapozni, tovább elelmélkedni a könyv fölött.

>!
Európa, Budapest, 2010
324 oldal · ISBN: 9789630789967 · Fordította: Gy. Horváth László, Szász Imre · Illusztrálta: Tomislav Torjanac
6 hozzászólás

Népszerű idézetek

+
>!
Adéle P

A jegypénztár mögött apa vörös festékkel felpingálta a falra: TUDJA, MELYIK A LEGVESZÉLYESEBB ÁLLAT AZ ÁLLATKERTBEN? Nyíl mutatott egy keskeny függöny felé. Annyi lelkes, kíváncsi kéz húzta el a függönyt, hogy rendszeresen ki kellett cserélnünk. A függöny mögött egy tükör állt.

42. oldal

+
>!
Adéle P

A víz víziló nélkül sokkal kezelhetőbb, mint a víz vízilóval.

22. oldal

2 hozzászólás
+
>!
bobo1019

Úgy kell fogadnunk az életet, ahogy jön, és amennyire lehet, ki kell hoznunk belőle a legjobbat.

99. oldal

2 hozzászólás
+
>!
Woland

A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez – csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent, amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka.

20. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bánat · élet · halál
4 hozzászólás
+
>!
Aurore P

A tudatlanság a legrosszabb orvos, a pihenés és alvás a legjobb ápolónők.

58. fejezet

4 hozzászólás
+
>!
ervinke73

Nagy igazság, hogy akikkel találkozunk, megváltoztathatnak bennünket, néha olyan mélységesen, hogy utána még a nevünkben sem vagyunk ugyanazok.

32. oldal

4 hozzászólás
+
>!
hannis

Régebben templomokban imádkoztam, míg rá nem jöttem, hogy minden szent.

+
>!
Adéle P

Amilyen gyorsan haladsz, ha hindu templomba mégy csütörtökön, mecsetbe pénteken, zsinagógába szombaton és keresztény templomba vasárnap, már csak három új vallásra kell áttérned, és szabadnapos leszel egész életedben.

80. oldal

+
>!
borostyan 

Az első csoda hatol a legmélyebbre, a többi aztán beleilleszkedik az első keltette nyomba.

61. oldal

10 hozzászólás
+
>!
Aurore P

Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az ésszerűség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Az ésszerűség fel van szerelve a legújabb haditechnikával. De csodálkozásunkra, a magasabb rendű taktika és sok vitathatatlan győzelem ellenére az ésszerűséget leterítik. Érezzük, hogy gyengülünk, ingadozunk. Szorongásunk rémületté változik.
A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet.
Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk.
Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.

206-208. oldal, 56. fejezet (Európa, 2004)

Kapcsolódó szócikkek: félelem
1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján


Ha tetszett a könyv, olvasd el ezeket is