Az Avalon-terv 53% 4 vélemény

Hohlbein könyvét, Az Avalon-tervet a fülszöveg úgy harangozza be, mint a „világszerte nagy népszerűségnek örvendő fantasy-szerző … meglepő fordulatokban bővelkedő regényét.”

Pedig a történet igazából nem nyakatekert (csak első ránézésre). Egy német biztosítási nyomozót, Rudger Harmot felkéri a különc milliárdos, Arthur Spangler, hogy derítse ki, mi okozta a Spangler-birodalom ékességén, az Avalon II. elnevezésű fúrótornyon bekövetkezett katasztrófát, ugyanis a brit felségterületen felállított olajfúró-szigetről egyik pillanatról a másikra eltűnt az összes ott dolgozó munkás. A mentőcsapat egyetlen „túlélőt” talál csak – aki eredetileg ott se volt a tornyon – egy világszép királykisasszonyt. A másik meglepetés, amivel Rudgernek szembesülnie kell, hogy ez a torony valójában nem is az Avalon II, hanem az a bizonyos Avalon I, amely 25 évvel ezelőtt, egy viharos napon szőrén-szálán eltűnt a tengerről és most ismét felbukkant, emberek nélkül, királylányostól.
Ettől kezdve Rudgert elragadják az események. Csodás módon elmenekül a fúrószigetről a háborgó tengeren át, Spangler fiával, Lancelot-tal és a halálosan beteg szépséggel, Morgan-nel, de jön egy ördögi vitorlás, amely mindkettőt elszakítja tőle. Németföldön beleütközik (szó szerint, kocsival) egy újabb szépségbe, Guinevere-be, akit különös alakok, farkasbőrbe bújt óriások és hihetetlenül szakképzett orvgyilkosok üldöznek szakadatlanul. Rudger előbb azt hiszi, mindent ért, hogy a fúrótorony sorozatos katasztrófáit egy harcos ír környezetvédő csoport, a Thuatha de Danann (Dana gyermekei, bárki is legyen ez a Dana) okozzák, hogy a napszemüveges, öltönyös Man in Black-orvgyilkosok Spangler megbízásából hajkurásszák őket – miközben egy még veszedelmesebb gyilok, bizonyos Thomas szintén Spangler megbízásából védi őket (?) –, hogy a farkasbőrős alakok hol ölik Guinevere ismerőseit, hol oltalmazzák.
Már mi, olvasók is látjuk, hogy Guinevere többet tud annál, mint amit elárul, de a lány hallatlanul makacs, minden fejezet végén kijelenti, hogy majd holnap mindent megmagyaráz, de ebből valahogy sose lesz semmi.
Hőseink eközben végigszáguldják (pofozkodják, verekszik, menekülik, esik-kelik) fél Európát, hogy végül egy pokolból szalajsztott, irgalmatlan méretű vihar közepette Walesben kössenek ki.
Itt aztán mindenki engedelmesen összegyűlik: az összes szereplő, akinek neve az Arthur-mondakörből származik, a Man in Blackek, a Cu Chullain vezette farkasemberek, Arthur Spangler, a szépséges Morgan (la Fay talán), az ármányos Thomas. Szereplőink helikopterre szállnak, hogy eljussanak az újból Avalon II-vé vált toronyra (könyörgök, hol és mikor??), hogy megvívják mitikus harcukat, mely valahol az ír mondavilágban gyökerezik. A tündérek és gonoszok összefeszülnek, és láss csodát, a jók győzedelmeskednek.
Huhh. Jól kicsodálkozhattuk magunkat ezen a majd 600 oldalas eszeveszett rohanáson, beletörhettük nyelvünket a kelta-gael nevekbe, próbáltuk követni a történet bakugrásait, ábrándozhattunk jóság és szépség megtisztító erején, de nem hiszem, hogy egy pillanatra is izgulnunk kellett volna. Már a 10. oldaltól jól látható a végkifejlet, aki már olvasott Benedek Eleket, le tudja kottázni a lépéseket.
Arról nem is beszélve, hogy ez a könyv sok. Nemcsak fizikálisan (megmértem, 76 deka), de mindestől sok. A vihar tomboló, a szél őrjöngő, az áradás tajtékzó, a tenger megveszekedett, a pofonok fülcsengetők, a kések borotvaélesek, a rúgások csontroppantók, a pisztolyok gépfegyverek és mindez percről percre rosszabbodik. Egy olimpiai tízpróbázó az események felénél rogyna össze üres zsákként, mi pedig kegyelemért könyörgünk. Hagyjanak már békét bennünket ezzel a pokoli orkánnal, legyen vége a zavaros menekülésnek, ne süvítsen már el még egy golyó hajszálnyira a fülünk mellett, és az a büdös dög mondja már el végre, hogy mi a fene van. De Hohlbein nem bírja abbahagyni. Már szikrázik a szemünk, de a szereplőket még megmártja egy kiáradt patakban, ezredjére is hozzácsapatja őket a széllel a sziklához, megrugdostatja, eláztatja, kivérezteti, szétfújja, összetöri, megtapossa, eltöri és felkeni. Mindeközben pedig sátáni kacagást hallunk a hátunk mögött, 1.999 Ft-ot adtunk ki ezért a zavaros tündérmeséért.

Nem tagadom, elolvastam, pedig az 50. oldal környékén oda is vághattam volna: a párbeszédek esetlenek, a narráció egysíkú és ötlettelen, az egész sztori ostoba. Nem tetszett, de végigrágtam magam rajta. Nem azért, mert izgatott a vége, nem azért, mert elsodortak az események és nem tudtam letenni. Egyszerűen kíváncsi voltam, lehet-e ebből a felturbózott zagyvalékból valami értelmeset kisütni. Nem lehetett. De egy tanulság azért még nekem is mutatkozik. Lehet, hogy Wolfgang Hohlbein a mai német fantasy kiemelkedő alakja, lehet, hogy arrafelé Stephen Kinghez mérik (istenem, miért?), lehet, hogy most már kis hazánkat is elárasztják művei, de én ezennel befejeztem ismerkedésemet e bravúros szerzővel.