Éjfélre ​kitisztul 90% 146 csillagozás

Sok jót hallottam erről a regényről. Jókat írtak róla azok a molyok is, akiknek adok a véleményére. Én is szeretni akartam ezt a könyvet.
Nem sikerült.
Túl hihetetlen a történet. Persze egy őrült háborúban minden képtelenség megtörténhet. Valamelyik hadviselő fél akár a jetit is besorozhatta álruhás sivatagi felderítőnek. De nekem ez a történet jobban sántított mint egy hivatalos kormányzati közlemény.
A szereplők is valami elmegyógyintézetből szökhettek meg, mert ennyi flúgos fazont egy rakáson még egy őrült háború legbizarrabb alakulatába sem lehet összeválogatni. Még a közismerten elmeháborodott jenki hadseregbe sem. Káromkodásmentes alakulat! Ilyet még a némi fantáziával megáldott Grimm fivérek sem mertek meséikbe szőni!
Sajnálom.
Nem olyan vészesen rossz ez a könyv, mint azt mindezek után egyesek gondolnák. Sőt! Még jónak is nevezhető, csak ez a tömjénezés érthetetlen. Lényegesen jobb háborús és háborúellenes regények születtek a második világháborúról is. Kapásból tucatnyit tudnék ajánlani. Ettől Wharton regénye még olvasásra érdemes. De engem meglehetősen taszított.

A férjem a múlt héten olvasta el, és azzal adta vissza, kicsit lenéző fintorral az arcán: „Mese!” És bizonygatta, hogy ami itt le van írva, ilyen nincs, nem lehetett, és ezt valaki az íróasztal mellett találta ki.
A felénél tartottam az olvasásnak, mikor újra beszéltünk a könyvről, és mondtam neki, hogy Wharton bizony nem az íróasztal mellett találta ezt ki, mert hogy ott volt fiatal fiúként a háborúban és harcolt. De a férjem kötötte az ebet a karóhoz, azzal, hogy aki valaha is volt katona, az tudja, ez így nem történhetett meg. Arra a halk érvre, hogy ő viszont még csak katona se volt sose, csak legyintett: „Akkor is.” És mivel ez olyan, mint a nőknél a „csak”, annyiban hagytam a dolgot…
Az biztos, hogy ez a rövidke regény teli van hihetetlen és abszolút őrült részletekkel. Ennek ellenére én mégis inkább Whartonnak hiszek. Mert a háború biztos nem ilyen vagy olyan, lehet ilyen is meg olyan is egyszerre, de legfőképpen hihetetlen és abszolút őrült dolog. Hány elképesztő történetet hallottam és olvastam már a háborúról, szerencsés és vicces véletlenekről, meg persze szerencsétlen és tragikus esetekről is.
Egyébként meg nem is az a lényeg az egészben, vajon minden egyes részlet pontosan úgy történt-e meg. Az egész át lett már szűrve az emlékezés évtizedein.
Számomra az jött át legjobban, hogy ezek a fiatal srácok, ezek a zsenipalánták egyszerre voltak kívül és belül a háborúban. Egy percig se élvezték a fegyveresdit, a katonásdit, pláne az öldöklést. Szenvedtek a hidegtől, kosztól, éhségtől, fáradtságtól, az elöljáróik ostobaságaitól, a félelemtől. Attól, hogy ölniük kell, vagy hogy megölhetik őket is. Ott voltak, mert ott kellett lenniük, tették, amit muszáj volt, de igyekeztek annyira kívül maradni, amennyire csak lehetett, és alig várták, hogy visszatérhessenek a saját életükbe. Próbáljunk csak beleképzelni a történetbe néhány mai okostojás, de kajla tizennyolc-húsz éves fiút, mindjárt jobban átérezzük és megértjük az egészet.
Ezt az olvasást @Aurore ajánlásának és értékelésének köszönhetem. :)

W.W ezen könyve nem jött be annyira mint az eddig olvasottak: Srapnel, Apa, Madárka, Szerelem… de a 4 csillagos értékelésem ellenére is majdnem kedvenc a témájában.
Háborús könyv, mégis pacifista; többször jutott eszembe Remarque: …és azután című könyve: vajon mi lesz háborút túlélő fiatal férfiak sorsa:
„Talán csak azért van mindig újra meg újra háború, mert egyik ember sohasem tudja egészen átérezni azt, amit a másik szenved.” (Remarque)
„…A háború sosem győzelem dolga, Charlie. Állandóan csak veszítesz, és aki utoljára veszít, az teljesíti a feltételeket. Nem emlékszem másra, mint jó sok vereségre, szomorúságra, és semmi jóra azonkívül, amikor vége lett. A vége önmagában győzelem volt, Charlie, az, hogy letehettük a puskát…” (Ray Bradbury)

Wharton regényében 6 amerikai fiatal zseninek kell az iskolapadból hirtelen a II. világháború poklában helytállni, túlélni. Felderítő szakaszként egy német területen lévő chateau-t kell elfoglalniuk. A felderítés során egy német szakasszal is „kapcsolatba kerülnek” … háborús idők ellenére ők sem támadnak az ellenfélre. 1944 decemberére, már mindkét oldalon elege van mindenkinek a háborúból, és a körülményekhez képest abszolút irracionális, hibbant dolgokat cselekszenek: hóembert építenek, karácsonyi ajándékot adnak egymásnak…az olvasása is hasonlóan szürreális élmény volt: tudom, mert tanultam, hogy volt a II. világháború, hogy fiatalok ezrei éltek át katonaként mindenféle élményt, mégis a leírtak, kissé meseszerűvé, olykor hihetetlenné váltak…egészen jól sikerült ábrázolni, érzékeltetni a hosszú háborús idők során elért szellemi, lelki hibbantságot, szinte már magam is éreztem a lassú bedilizést…
Méltó helye lesz ennek a könyvnek is a Wharton könyveim között – csak kicsit sajnálom, hogy nem illik borítóilag a sorozatba :)

Ez egy újabb Wharton féle fikció, ami egy valószínűleg megtörtént esemény köré épül, spoiler. Nem lehet sokat mondani róla. A háború értelmetlen és undorító, a parancsnokok dilettánsak, seggfejek, más pöcsével verik a csalánt, de a kitüntetés nekik jár. A háború, ahol még a jóindulat is visszafelé sülhet el.
Utálom a háborút, valamint mindent és mindenkit, aki háborúra uszít.

Kész őrület, téboly! Nem csak ez a történet, hanem az egész háború úgy ahogy van!

Ez egy nagyon jó könyv! Tetszett a történet és a stílus is, a karakterek is a szívemhez nőttek.
Biztos, hogy fogok még Whartontól olvasni, mert úgy látom, a többi magyarul megjelent könyvei is hasonló jó értékeléseket kaptak.

Szinte nem is értem, miért nem ismertebb és népszerűbb ez a könyv nálunk. Nekem egy volt iskolatársam nyomta a kezembe még gimi alatt az aulában akkor található nagy fotelben, amin mindig tehénkedtünk a szünetek és a lyukasóráink ideje alatt, hogy olvassam el. Mindig csak tologattam, hogy „majd” (a régi európás kiadásnak számomra eléggé nem bizalomgerjesztő a borítója), így aztán nálam felejtődött. Pontosan négyszer válogattam be a várólista-csökkentős könyvek közé, 2012 óta minden évben, és most sikerült. Írtam a volt iskolatársamnak is, hogy visszaadnám, mert már van saját; láttam, hogy az üzenetemet elolvasta (de legalábbis megnyitotta), de nem válaszolt. Biztos elfelejtette. Vagy ő nem ragaszkodik úgy a (jó) könyveihez úgy, mint én.

A borítót leszámítva még azért ódzkodtam tőle, mert háborús történet, ugye. Ölnek benne, meg olyan sötét. Mondjuk mind a kettő igaz, főleg mert mi történjen egy háborúban, azon kívül télen, karácsony idején játszódik és sok jelenet éjszaka. De ez ne tartson tőle vissza senkit! Ez egy háborúellenes háborús könyv. Mondhatni, ha valakinek bejött a 22-es vagy a Kékszakáll, akkor annak bátran és meleg szívvel. Jócskán van benne a háborút és általában mindenféle vezetést és ostobaságot kifigurázó kitétel.

A stílusában az az érdekes, hogy ha valaki még nem olvasta, és nem tudja, merre tart a cselekmény, el lehet veszni az egyes lépések között (mi történik az őrségben, mit telefonálnak a vezetőséggel és mikor stb.), hogy most mi van és mi merre hány méter. Nekem ezért a fél csillag levonás, ugyanis meglehetősen gyakorlatiatlan agyam van, ezeket nem tudtam követni, emiatt untam is. Aztán lehet, hogy év végén mégis ott fog szerepelni a TOP 12+1-es polcomon, mert annyira megállja a helyét.

Van benne egy passzus a sakkról. Hogy azt legtöbben úgy játsszák, mintha csata (háború) lenne, és ezzel félreértelmezik, mert az valójában a csábításról szól. Ez nagyon szimbolikus, ha belegondolsz, mert még a játék szintjén is azt üzeni: „make love – not war”.

Furcsa karácsonyi történet, tele ellentmondásokkal. A szereplők össze vannak zárva, de mégis mindenki egyedül van. Nagyon okosak, de mégis bután viselkednek. A háború kellős közepén a saját kis lelki életüket élik, mintha nem akarnának tudomást venni arról, ami körülöttük történik. Mintha nem a cselekmény lenne a fontos, hanem az érzések, a helyzetek belső megélése.
Eddig a Madárka-t olvastam az írótól, az nagy kedvencem (a film is). Most várólistára teszem a többi könyvét is.

Vannak írók, akiknek a könyveit egyszerűen nem tudod letenni, a lapok csak úgy pörögnek , annyira beránt a sztori, ha pedig ez több regényénél is így van, jön a villámcsapás: ó, ő a kedvenc íróm.
Majd kézbe veszel egy könyvet, ami a te szavaiddal a te gondolataidat mondja el, de úgy ahogy sosem tudnád, a te érzéseid köszönnek vissza a sorokból és rádöbbensz, hogy úgy szólítottak meg, mindha önmagadhoz szólnál. Nekem ez Wharton.
A harcok során a fiúk a Nyugaton a helyzet változatlant olvassák- mindamellett, hogy az Éjfélre kitisztulnak is ott a helye minden könyvespolcon Remarque mellett, nagyon remélem, hogy ezt a könyvet soha senkinek nem kell egy lövészárokba húzódva olvasna, de ha mégis, legalább dúdolni kezd, ha meghallja a túloldalról az Ó, zöld fenyőt.

Fiatal amerikai katonákat járőrözni küldenek 1944 végén, az Ardennekben. Az erdőben egy üresen álló kastélyba szállásolják be magukat, ahol végre élvezhetik a meleg víz, az ágyban alvás luxusát. De természetesen ez egy háborús regény – én mindig rájövök, hogy nem szeretem a háborús regényeket –, tehát nem számíthatunk szerencsés, vidám befejezésre. Wharton tökéletesen elképzelteti az irracionális helyzeteket az ellenséggel való találkozásban, érzelmeik, gondolataik megjelenítésében. Az író talán személyes élményeit is megírta ebben a regényében, hiszen ő is az Ardennekben volt katona a II. világháborúban.