William Somerset Maugham: Örök szolgaság 4.54 / 18

Ez tipikusan az a klasszikus, amit hosszú téli estéken, a kandalló mellett, hintaszékben ülve, lábunkat pokrócba burkolva, kezünkben vörösboros pohárral szokás olvasni. Nem utolsó sorban a vaskos kötet jól mutat a könyvespolcon.

Már harminc éve – ha kedvenc írót, vagy kedvenc könyvet kell megjelölnöm – az első ötben biztosan felbukkan Maugham neve és ez a könyv. Nemrég ismét elővettem, a státusza nem változott.

(Az első könyv, amit teljes egészében e-könyvként olvastam.)
Maugham stílusa már a korábban olvasott könyveiben is tetszett, s most sem volt ez másképp, de a főhőssel kapcsolatban gyakran az jutott eszembe, hogy "jaj, ugye nem minden ember ilyen"?? Biztos, hogy van a tulajdonságaiból mindenkiben, de ugye ennyire nem…? … aztán azzal a jól ismert mondással vigasztaltam magam, hogy "természetesen minden ember más és más", és mindenki másképp él meg dolgokat…
Meg valahogy nekem olyan hirtelennek tűnt a befejezés…
Ez azt jelentette, hogy a főhős "révbe ért"…? Nem feltétlenül azt mondom, hogy még boncolgatni kellett volna a végkifejletet, hanem csak azt, hogy a viszonylag hosszan tartó olvasás miatt – ami valami olyasmit jelent, hogy szinte együtt él az olvasóval a főhős, amíg véget nem ér a könyv – váratlannak tűnik, hogy befejeződik…

Viszonylag lassan olvastam, mivel vastag könyvről is van szó…lényegében tetszett, Maugham stílusa bejött.

Annyira szerettem volna a főhősre ordítani néha, hogy legyen már benne büszkeség, menjen tovább, de aztán mindig be kellett vallanom magamnak, hogy van ez a pusztító érzés, amikor az ember a józan ész ellenére cselekszik, nem ura tetteinek, és kívülről rendkívül szánalmas. Szerintem az emberek nagy többsége megtapasztalja ezt kisebb-nagyobb mértékben, és utólag maga előtt is szégyelli magát. Tökéletesen adja vissza ezt az állapotot Maugham, és pont emiatt néha kinyílt a könyv olvasása közben a bicska a zsebemben. Rám nagy hatással volt.