A viskó 72% 395 csillagozás

„Hát ez meg már micsoda? Gőzmalom vagy mosoda?” – kérdeztem volt Karinthy mesterrel többször is A viskó kapcsán. A regény ugyan az a magát szépen és könnyen olvastatós fajta, ám néhol igencsak esetlen megfogalmazású mondatokba, nyelvhelyességi és helyesírási hibákba, zavaros gondolatfutamokba botlottam. Szépirodalomnak nem szépirodalom…

Tartottam tőle, hogy mire a mű végére érek, emberke és istenke közös tragikomédiája kerekedik A viskóból, a viskóban, bennem. (Bocs, Mac, Papa, Jézus, Sarayu illetve minden égi és földi szentek.) Nem számítottam katartikus hatásra; a bestsellerként beharangozott könyvekhez amúgy is jobb, ha némi fenntartással közelít az örökké naiv és lelki (sz)épülésre szomjas olvasó.

Megrendülés ezúttal elnapolva. Kaptam viszont ehelyett negédes keresztényi bölcsesség-cukorkákat (lassan szopogatva tovább megmarad az ízük), továbbá rájöttem, hogy Isten társaságában két dolgot lehet tökélyre fejleszteni: az evést, illetve a nevetést. (Amennyit Mackenzie kacag, kuncog, hahotázik, miközben könnyei és érzései gyakori szökőárjával küszködik, néhol alaposan próbára tette a türelmem.) Csöppet émelyítőnek találtam azt is, ahogyan az Úr szegény, amúgy is meggyötört hősünket rendre emígyen szólongatja: „édesem”, drágám", sőt: „picinyem”.
Egy igazán kreatív alapötletet nem a legszerencsésebben kibontó, bájos, giccses, „tanulságos”, számomra valószínűleg feledhető könyv lesz A viskó.

Ugyanakkor két pozitívumát mégis ki kell emelnem W. P. Young regényének. Ha csak egyetlen olyan szülőnek is vigaszt, lelki támaszt ad, aki a főszereplőhöz hasonló traumán ment keresztül, és segít neki feldolgozni, elfogadni az elfogadhatatlant, minden előbb hangoztatott ellenérzésem félresöpröm. (A bevezetőben idézett olvasói vélemények szerint márpedig akadt erre példa.) Másrészt az utolsó fejezetek egyikében van egy olyan idővel kapcsolatos csavar, ami váratlanul új dimenziót nyit a történtek értelmezésében – ez kifejezetten meglepett és tetszett.

Végeredményben ne legyünk telhetetlenek, hisz ahogy a zárásban olvashatjuk: „ha számít bármi, akkor minden számít.” Egy olvasást talán megér A viskó.

Ahogyan Demi Moore is mondta, egyesek számára valóban sorsfordító lehet ez a regény. Nem pusztán az optimista világnézete miatt. Azok az emberek, akik annak idején pesszimisták, vagy esetleg depressziósak voltak, s egyszer csak elindultak a szebb élet felé, hasonló belső kérdések és megvilágosodások között jutottak el odáig, ahova Mack jut el a kötet végére. Lehet, hogy hasonlóan emelkedett hangulatba is. Valahogyan mindenki egyszer belátja, hogy az élet sokkal szebb, mint amilyennek a sötétségben láttuk/láthatjuk, s olyankor megváltozik a kapcsolatunk mindennel. Egyesek számára lehet ez a regény lesz az, ami kiváltja belőlük a változást. Én már megjártam ezt az utat, így én csak olykor elmosolyodtam, hogy „tényleg”.

Értékelés: 8.5/10
(Később blogban)

Egy mese, amely nagy horderejű. Amikor elkezdtem olvasni, nagyon megfogott ez a könnyed hangvétel, és szerintem ez sokat segített abban, hogy ezt a témát feldolgozzam valamelyest. Ez egy olyan könyv, amelyet nem tudtam, és nem is akartam hamar elolvasni, mert idő kellett, hogy elgondolkodjak az olvasottakon. Nem egy könnyű olvasmány, viszont rengeteg lelki többletet nyújtott nekem!

Még soha nem olvastam ilyesmit és emiatt nem tudom behatárolni. Olvastam teológiai könyveket, szeretek válásfilozófiai könyveket forgatni, de itt valahogy más van. Ez egy thrillerszerű történetbe ágyazott teológiai példabeszéd.
Megindító és provokatív.
Érdekes gondolatokat tartalmaz, amit magunkévá lehet tenni. Több rétegben tapad fel a mondanivaló, és vannak olyan mélységek, amelyekre már nem vagyok fogékony, de ez a szint mindenkinél más és más. Sok emberből szélsőséges érzéseket vált ki, mindkét végletből. Ettől jó. Irodalmilag viszont gyenge, de ez nem is fontos szerintem benne…

Aludtam és vasaltam is rá, de sokat nem változott a véleményem, mint amit olvasás közben gondoltam: kell ez nekem??? A másik csitító gondolatom: megbocsátónak kell lenni, mert ugye ez a könyv üzenete. Mert sokat és sok jót olvasok, megbocsátható ez az egy ilyen kivétel. Régebben egyáltalán nem olvastam krimiket, mostanában kaptam rá, így a könyv első alap-része, a krimi vonal rendben is van, bár mint sokan mások is jelezték, elég trehány a megfogalmazása, nem irodalmi műre vall.
Maga a hely, a kunyhó, azaz a viskó, ahol a tragédia megütközik az örökkévalósággal, na hát ez teljesen abszurd, mese, elképzelhetetlen az én fejemben.
Sőt: az utolsó oldalon az olvasóhoz intézett lista, hogyan is kellene ezt a „művet” terjeszteni, ez annyira szánalmas.

Én is a vegyes érzelmek mellett teszem le a voksom.
+
Sok dolog tetszett benne, pl. egy újfajta megközelítése az Istennel való találkozásnak. Mondhatjuk azt, hogy én nem így képzelem a mindenneket Teremtőt, de, mint próbálkozás, rendben van. Volt benne sok nagyon értékes gondolat pl. Isten végtelen szeretetéről, arról, hogy milyenek vagyunk mi emberek, csalunk, hazudunk, gyilkolunk és Istent okoljuk.
A katolikus tanítás szerint nagyjából rendben volt a dolog, ez is pozitív.
Mindenképp érdeme a könyvnek, hogy új oldalról közelíti meg az emberi élet történéseit.
–
Nekem is vakarózhatnékom támadt a lapok közt újra és újra felbukkanó giccses megfogalmazásoktól.
Az étel körüli örök mizéria biztosítékokat verdesett.
Irodalmilag nem igazán találtam benne szépséget, de természetesen vallom, hogy nem minden könyvnek kell a toppon lenni, pláne, ha az üzeneten van a hangsúly.

Összességében azért nem húzom le, csak sajnos azt érzem, hogy a legtöbb ember erre nem vevő.
Aki csak most akarja olvasni, annak üzenem, hogy legyen nyitott, mert ez a könyv nagyon másként hat az egyénekre.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Na, hát ideje, hogy én is véleményezzem ezt a könyvet. Sokat vacilláltam, hogy elolvassam-e, mert sok jót, de még több rosszat hallottam róla. Végül a kíváncsiság győzött. Alapjában véve nem volt ez rossz könyv, de kiemelkedően jó sem – semmi világrengető, életmegváltoztató cucc, hiába is harangozták be annak. Számomra „langyos víz”.
Megvoltak a jó pillanatai, néha a komorsága ellenére is megnevettetett (pl. Jézusnak voltak igen humoros beszólásai), de zavart, hogy néha annyira filozofikus volt, hogy egy-egy mondatot többször el kellett olvasnom, és párat még többszöri olvasás után sem tudtam értelmezni. Regénynek regény, mégis a filozofálgatás miatt néha inkább éreztem valami féltudományos értekezésnek. Ezzel együtt persze fantasy is – szóval akkor most mi is ennek a műfaja?
Az alapötlete érdekes, elvégre ki ne lenne kíváncsi arra, milyen lenne – még életében – találkozni Istennel és eldumálni vele, az pedig, hogy „Papát” az író egy kövér afroamerikai asszonynak ábrázolta szinte végig, jópofa volt, a Szentlélek (Sarayu) ázsiai nőként szintén. Persze én is – mint a főszereplő, Mack – Jézushoz éreztem legközelebb magamat, Sarayu nekem is megfoghatatlan volt, életem során mindig is az volt, és ez a könyv sem hozta hozzám közelebb Őt, noha megpróbálta.
A megbocsátás fontosságának kihangsúlyozása szépen sikerült, valahogy mégis… nem is tudom… túl hirtelennek tűnt. Az egész Missy-dolog piszkosul zavart, még akkor is, ha ez volt a könyv egyik alaptémája. Olyan kellemetlen érzéseket keltett bennem, amelyek még órákkal a könyv befejezése után is itt motoszkálnak bennem, brr…
A stílust sok helyen erőltetettnek találtam, például ott, amikor Mack a feleségéről mesél új barátainak a táborban: „Teljes neve Nanette, de szinte mindenki csak Nannek szólítja. Jó hírnevet szerzett magának egészségügyi körökben, legalábbis itt Északnyugaton. Ápolónő, az onkológiai osztályon dolgozik menthetetlen állapotban levő rákos betegek mellett. Kemény munka, de nagyon szereti. Emellett írt néhány tanulmányt, és már több konferencián részt vett előadóként”. Hát nem úgy hangzik, mint egy szakmai önéletrajz? És ezt így adja elő baráti körben??? Ne máááár!
Szóval ez az a könyv, amiről nem tudok igazán koherens értékelést írni, mert még az én fejemben sem rendeződött az egész, még nem tudom, mit is gondoljak róla. Fura egy könyv, az biztos. Tetszett, hogy hangsúlyozza az Istennel való kapcsolat fontosságát és azt, hogy Isten minden gyermekét mennyire szereti, ennek ellenére nem tudom, hogy ha egy ateistának a kezébe nyomják, milyen hatással lenne rá. Egy ateista barátnőm lazán úgy nyilatkozott róla, hogy „marhaság, szvsz”. Én, hívő emberként nem ezt mondom, inkább azt, hogy érdekes ötlet, még ha sok helyen kusza és nehezen érthető is. Valahogy felemelőbb élményre vártam azok alapján, ahogy hívő ismerőseim áradoztak róla – talán túl nagyok az elvárásaim?
És végül: kár, hogy Mack karakterét soha, egy pillanatra sem találtam érdekesnek, ha annak találtam volna, talán jobban bejött volna az egész regény… de nem, nem nyűgözött le.

Talán az első olyan könyv, amiben szerepel a Szentháromság , és egy idő után elhallgatott bennem az örökösen beszólongató, fránya narrátor.
Egy darabig vártam, hogy megnyalja a borz Mac orrát, megrázza magát és na neeee szavakkal hazamenjen…
Aztán én magam figyeltem a na jó ezt aztért tán mégsem… jellegű elcsípett pillanatokra… (jelzem volt is, és meglehet több is lehetett volna, de hamar feladtam a szarkasztikusan kritikát kereső szemmel való figyelést)
aztán csak azt akartam, hogy ne legyen béna vége…
Nem lett.
És ezennel beteljesítem a könyv végi kérést : Olvassátok. JÓ.

(megjegyzem, az idézervadászok paradicsoma a könyv, a fejezetek elején található, szélesspektrumú ídézetgyűjteménnyel.)

update!

Na most, hogy jópár értékelést olvastam, ide kell írnom: a fülszövege teljesen pályára állítja a gyanutlan olvasót, és ha valami csodát, megváltást, égi jelet vár , baromi nagyot fog csalódni. Ez nem szentkönyv, Nem hittérítés(sem meg, sem el) Viszont az mindig kiveri a biztosítékot, ha az ember által megfoghatóvá válik a megfoghatatlan. Vigyázat! Emberi elme alkotta emberisten, aki ráadásul nem is egy. És igen giccses, de kérdem én: kell-e a cirkuszba a flitter. (naugye;)
Csak azért nem részletezem, mert nem szeretném elvenni senkitől az olvasás közbeni sajátélmény örömét.

Hopp,most látom, hogy ehhez nem írtam még értékelést.
Először könyvtárból vettem ki a könyvet, mert már nagyon izgatott, hogy mi az, amit ennyien elolvasnak. Sokszor jártam már így egyébként, hogy csak azért nem veszem kézbe a könyvet, mert gyanúsan divatos. Ráadásul a fülszöveg sem írt semmi konkrétumot, csakhogy mennyire megváltoztatta az emberek életét. Nah persze…-gondoltam….aztán végül…az enyémet is megváltoztatta. Teljes katarzis, átalakulás.Azóta nem ugyanaz az ember vagyok.És ezért csak hálás lehetek.Édesapámnak később megvettem a könyvet, és ő is odáig volt érte.Szóval kellett ez a lelkemnek.

Az 5 csillagot nem az irodalmi értékeire és a hittan órán tanultakkal való megfelelés kérdésére adtam, hanem a hatásra, amit kiváltott, amikor letettem. Azzal együtt is, hogy az elején nagyon döcögős volt a megfogalmazás, zavart a külső mesélő, iszonyodom a brutális erőszaktól és más Isten képem van (volt?). De egy olyan új szemléletet, szempontokat mutatott fel, amin érdemes gondolkodni, vitatkozni, figyelni a mindennapokban. És ez néha elég, sőt…