Johnny Silverhand szerepében…. William Gibson.
Olvasva a teljes trilógiát – bár elveikeben van egy novelláskötet is, mely ehhez kapcsolódik – arra kellett jutnom, hogy mire a Mona Lisa Overdrive a kiadóhoz került, Gibson maga volt a cyberpunk rocker atyaúristene, maga Johnny Silverhand.
Ám nem az amit a Cyberpunk 2020 teremtett, aki végül, ha ehhez meg is kellett halnia, de felnőtt és azzá a vezérré vált, akire a világnak szüksége volt. Nem, az a Keanu Reeves által megformált kiégett, arrogáns, egoista p@cs…
Az a fickó, aki annyira meghatározó figura lett a saját maga teremtette „univerzumban”, hogy nem volt a világon szerkesztő, aki azt mert volna mondani neki, hogy öregem, van egy trilógiád, egy erősen értelmetlen főszállal, nincsenek főszereplőid – úgy igaziak – cserébe van egy halom igencsak közepes, vagy a közepest is csak alulról súroló mellékszereplőd, akiknek így nem jut igazi, saját „erős” mellékszál és még mindig vesztésre álló küzdelmet folytatsz a dramaturgiával, a történetvezetéssel és az érdeklődés fenntartása elnevezésű mágikus jelenséggel – nem volt, mert akkor Gibson másik kiadóhoz vitte volna könyvét, ami kiadta volna úgy ahogy volt, a szerkesztőt pedig a saját munkaadója tűnteti el, mint a maffia J. Hoffát.
A Sprawl trilógia végletesen azt a benyomást keltette bennem, hogy valójában hat könyv, de Gibson csak hármat írt meg közülük, s ennek okán rengeteg fontos esemény, cselekmény legfeljebb kurta félbekezdések formájában kerül megemlítésre – már ha megemlítésre kerül bármilyen módon. Ennek okán a három köteten át vonszolt „főszál” teljesen érdektelenné válik, főszereplők hiányában nincs akihez igazán kapcsolódni tudnánk és mivel Gibson csak azért sem elégszik meg egy „sima egyszerű cyberpunkkal”, ezért az amit végig megpróbál elmondani, amivé kiakarja futtatni a történet, feláldozva ennek oltárán minden karaktert, mellékszállat és bármit, ami értékes lehet a műben, az csak annyira volt jó, hogy a Cyberpunk 2077 utcai prófétája egy félmondatban elmondhassa és aztán el is engedjük, mert éppen annyit is ért.
A Mona Lisa Overdrive-nek egyszerűen nincs sodrása, nincsenek karakterei, és nincs egyéni értelmes története. A vége bekövetkezik ugyan, ám emögött sokkal inkább az író megmásíthatatlan akarata állt, se nem a regény logikusan abba az irányba mutató történetszálainak végeredménye. Több olyan karakter is akad benne, akiket lényegében ki is lehetett volna hagyni, mert igazából semmit sem tettek hozzá, sem személyükkel, sem történetszálukkal, az egészhez, viszont lendületesen elveszik a helyet a fontosabb történet szálakról – már ha van ilyen egyáltalán – attól, hogy egyes érdekesebb karakterek kibontakozhassanak végre, hogy legyen értelme annak, amit és ahogy tesznek.
Biztos vagyok benne, hogy Gibson hitte, hogy a „nagy elképzelés” a végső ötlet, majd elviszi a hátán az egészet és annak ereje által a helyére kerülnek majd a dolgok, ám e cél hajszolása közben elfeledkezett róla, hogy a regény nem egy program kezelőfelülete, melynél mélyebbre csak nagyon kevesen látnak és így a többségnek éppen elég, ha azt tudják, hogy a kezelőfelület működik, ergo a program is működik. Nem, a regény olvasása közben magunk is programozókká, vagy ha úgy tetszik konzolcowboyokká válunk, és meglátjuk a kódokat, a mátrixot, a hatalmas művet, mely a csillogó kezelőfelület alatt megbújik. És ez egy igencsak hanyagul lekódolt program.