I. kötet
„Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméketlen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány…és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve… szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges… kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád… gyűlöleted vért és tüzet teremt, s csókod nyomán kinyílik a halál… megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred… megcsalt leányok átkát váltod valóra…eredj…megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed aminek illata sincs, mert még meg sem született az időben.”
/Részlet a… (tovább)
A funtineli boszorkány 473 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1959
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencnek jelölte 227
Most olvassa 38
Várólistán 225
Kívánságlistán 91
Kölcsönkérné 4
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Ha szeretnéd
– hogy érződjön bőrödön a dermesztő tél, ugyan sosem éltél a havasokban,
– hogy szárnyaljon a lelked, de hajnali 5-kor sírva tedd le a könyvet,
– hogy érezd a tiszta lelket és az őszinte szeretet, de tudd meg, mi is az a kegyetlenség….
ez a könyv nem Neked, hanem Érted íródott.
Nem egyszerű bármit is írni, főleg így, hogy bármit nem is akarok. Bármit nem is tudnék. Bármit nem is lehet. Írhatnék arról, hogy számomra Erdély mit jelent, de nem tudom még mit is jelent, nem jártam ott. Csak érzem, hogy mennem kell, mert bennem van, valahol, valahogyan. Nem felszínesen, de mélyen, szemmel nem láthatóan. Írhatnék arról, mit gondolok a világról, és az emberekről. Nincs túl rózsás véleményem. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne gondolnám, az élet szép. Gyakran járok a múló idő nyomán, mert valami nem tetszik ebben a fene nagy modernségben. Nem az enyém. Kényelmes lehet a lábnak, de nem a léleknek, nem szép a szemnek. A fene megette azt a rengeteg szót, a zajba kevert ürességet. Nem fogok mobiltelefont szorongatni, mert a folyó partján, egy kidőlt vén nyárfa törzsén üldögélve nem lehet sms-t küldeni. Érted? Vadak csapáján járva nem fogok azon gondolkodni, van-e térerő?
Van, aki kivágja a fákat, van, aki köszön nekik. És ha majd egy nap egy manó elém toppan, nem fogok meglepődni. Megtisztelő lesz.
Hiszem, hogy járj bármerre, nyomot hagysz az időben. Bizony, vannak helyek, amelyek őrzik minden ott járt élő nyomát. Szemmel nem láthatóan. Néha érzem, néha nagyon. Valami van ott belül, amit kés nem boncol, ember nem láthat, és leírni sem lehet. Legfeljebb megközelíteni, ahogy Wass Albert tette. Ennyire közel még nem jártam, mint ő. De fogok! És nem leszek egyedül.
Ennyi emberséget és alázatot még soha életemben nem tanultam, mint ebből a könyvből! Alázatot a természet és az emberi természet iránt; a sors iránt; maga Az Élet iránt, ami halad a saját medrében, hiába tapossuk, tépjük, tereljük foggal-körömmel… Mindössze egyetlen dolgot tehetünk: beleállhatunk, és hagyhatjuk, hogy magával sodorjon, ragadjon. Arra azonban figyeljünk, hogy a szemünket mindig csak addig hunyjuk le, amíg feltétlenül muszáj.
Aki csupán azért olvassa Wass Albert szavait, mert egy jó kis misztikus, szórakoztató boszorkánytörténetre vágyik, az csalódni fog! Helyette azonban olyan ajándékot kap, amit ha képes felismerni, akkor meghatározó élmény lehet. Nekem az volt! És az is marad örökre! Hogy miért? Mert annyira ősi, hogy lüktet az ember vére miközben olvassa. A történet közben pedig – ha csupán ideig-óráig is, de – megszűnik a hiszek/ nem hiszek örök kérdése. Csak az így van marad. És az így van jól! Mert máshogy nem is lehetne! Soha nem is lehetett!
Szerelmes lettem Erdélybe és Az Életbe! Az Ősi, Tiszta, Velőtrázó Életbe! Hát ezért…
Azt hiszem ez egyike azon könyveknek, melyek nem maradhatnak ki egy ember életéből sem.
Sok-sok év múlva elő fogom venni, és rászánok pár napot, hogy újraéljem a csodát, az egészen biztos!
http://miamonakonyveldeje.blogspot.com/2011/11/wass-albert-funtineli-boszorkany.html
Ennek a regénynek lehetne az is a címe, hogy az Elveszett Paradicsom, ha nem lenne ez már foglalt. :)
Isten – vagy nevezzük akárminek – lepottyantotta a megtestesült tiszta, őszinte, természetes ártatlanságot, azt, akit ő teremtett. Fokozatosan űzetik ki ebből a paradicsomi állapotból, elsőnek gyermeki, emberi, női ártatlanságát veszik el, „civilizált”, társadalmi korlátokat akarnak ráerőltetni, majd megmutatják neki „istent” és azt is elveszik. A keresztény civilizációnak és az egyháznak semmi köze Istenhez. Istenhez Nucának van köze, aki azt sem tudja, hogy kicsoda-micsoda, de sokkal inkább magában hordozza és ismeri, mint bárki, aki a templomban prédikál vagy térdepel. Az emberek, a társadalom, a férfiak, a vallás űzette ki a paradicsomából.
Olyan időszakot vázol elénk Wass, amikor a hegyeket átfúrja a fekete ördög, és a fűrész visító szava pusztítja az erdőt. Elveszett a paradicsom, elveszett a szabadság, elveszett az ártatlanság, és elveszett a boldogság is. A regény végére mindenki meghal, akinek valaha köze volt Nucához, a funtineli boszorkány is a régi, paradicsomi állapot szülötte, ahogy körülötte mindenki, és ennek az isteni állapotnak leáldozott, el kell tűnnie, a gyermekeivel együtt.
Mi a XXI. században már nagyon távol vagyunk istentől (ez alatt nem a keresztény egyház istenét értem). Szabályainkkal, korlátainkkal taszítjuk el magunktól. Ha felnéznénk az égre közelebb kerülnénk hozzá, mint azzal, hogy a sötét, hideg épületben mormolják a meghatározott, betanult, automatikus szövegeket. Mért távolodtunk el annyira attól, amiből lettünk? Mért pusztítjuk azt, ami lényeges? Mert intelligensnek és civilizáltnak képzeljük magunkat? Ostobák vagyunk és barbárok.
Vannak könyvek, amelyek ott motoszkálnak évekig az ember bakancslistáján, és történik valami, amiért végül rászánja magát. És rájön, hogy nem a bakancslistára kellett volna tenni a könyvet, hanem az első gondolat pillanatában a kezébe venni, és elolvasni.
Így jártam én is a Funtinel Boszorkányával. Boldog vagyok, hogy végigkövethettem a sorsát.
Fejet hajtok Wass Albert előtt. Beleborzongtam mindig egyes szavába, ahogyan az élő természetet még előbbé teszi, egyszerűen elvarázsolt. A nyelvezet, a világ, a sorsok, a tragédia. A történet gyönyörű, kegyetlen, maga az élet…
Most nincsenek más szavak. Csak csend.
Én ehhez foghatót még nem olvastam.
Egyszerre varázslatos és mégis nagyon valóságos, gyönyörű és mégis nagyon kegyetlen.
Jó volt olvasni ezt a könyvet. Még úgy is, hogy közben szinte fojtogatott a négy fal és az összkomfort, mert cserébe könnyebbekké váltak a lépések, ha avaron léptem, csengőbb lett a madárcsicsergés és a hideg is másként csípte a kezemet.
Arányos és kiegyensúlyozott a történet. Mindenből csak annyi van itt megírva, amitől az egyik bekezdésbe olyan világi természetességgel belefolyik a következő. Aki olvassa, azt érzi, hogy szép és tiszta.
Egy kicsit büszke vagyok most arra, hogy majdnem olyan kevés szavú vagyok, mint a havasi emberek. Mert a csendben laknak az igazi dolgok.
Kár, hogy vége.
Én ennek a könyvnek adnék még öt csillagot. Gyönyörű, megható, szépséges, festményként látod magad előtt az erdőt, Nucát, az öreget, a pisztrángokat…. Egy szuszra kiolvastam.Emlékszem karácsony este kezdtem el olvasni, egyszerűen nem tudtam letenni.
Népszerű idézetek
"…a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek.
A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen.
Mert az élet értelme a szép."
– Ne mondjon semmit. Mikor már mondani kell valamit, akkor jobb, ha az ember nem mond semmit.
– Tudod. Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyermekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, tudod, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.
178. oldal, II. Kunyhó a Komárnyikon (Malomfalvi Kiadó, 1990.)
– Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert.
183. oldal - Kunyhó a Komárnyikon (Kráter Műhely Egyesület, 2001)
Ott volt a tavasz. Minden fa látta már. Minden fűszál. A kövek. A vizek. A bükkök alatt egy hóvirág óvatosan elődugta a fejét. Körülnézett. Aztán egészen halkan elkezdett csilingelni.
– A láda… – bólintott halkan az asszony.
– Miféle láda?
– Nem vetted észre? Az emberek ott lent nem tudnak a láda nélkül meglenni. Először csinálnak egy kicsit, és úgy hívják, hogy bölcső. Aztán csinálnak egy nagyot, és úgy hívják, hogy ház. És benne élnek. És benne élnek a szokásokban és a törvényekben, és nem tudnak mozogni a ládától. És az utolsót úgy hívják, hogy koporsó. És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek. Ládából ládába. Mindég egyik ládából a másik ládába. És a végin a földbe, és ott is csak ládába. Ennyi az egész életük. Azért olyan keserűek, és azért tesznek annyi gonoszat, mert keserűek. A láda sohasem engedi mozogni őket úgy, ahogy szeretnének. Nem tudnak mozogni,jól…Érted?
Harmadik kötet, 119. oldal
Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.
6-7. oldal - Kunyhó a Komárnyikon (Kráter Műhely Egyesület, 2001)
Idehallgass – mondotta azután komolyan –, idehallgass, mert ezt tudnod kell, ha gyermeket akarsz fölnevelni. Ésszel. Embernek. Nemcsak olyan hányd-ide, vesd-odának, hanem embernek. – Ujját magyarázólag emelte föl. – Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szív, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal és az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember.
Tóderik ült a tönkön. Hallotta távolodnia lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad. És amikor minden elment már: az idő, és az élet és az emberek, akkor vége van. Akkor az ember rendbe teszi a dolgait, és elkészül magával, és elmegy a másik irányba. De mielőtt elmegy, még rendbe teszi a dolgait, igen.
228. oldal (Kráter Műhely Egyesület, 2003.)
