Kivándoroltak 90% 53 csillagozás

Négy emigránsportré, kapocs köztük az elbeszélő, aki rekonstruálni igyekszik sorsukat, megtölteni a születésük és haláluk közötti űrt valamivel, ami történetnek nevezhető – helyenként már-már a rögeszmébe hajló elhivatottsággal, mintha elégtételt akarna adni nekik azzal, hogy a hajuknál fogva kiráncigálja őket a feledésből. Ami a lenyűgöző, az a szöveg pontossága. Nincs túlírtság, nabokovi* tökéletességig kicsiszolt mondatok teremtik meg a teret az emlékezésnek – Sebald pontossága éppúgy képes élesen érzékeltetni egy táj szépségét vagy magányát, mint a lélek ürességét. Mit is lehetne még mondani egy ennyire sallangmentes regényről? Talán annyit, hogy kölcsön tudom adni.

* Nyilván az sem véletlen, hogy Nabokov, az emigráns írók doyenje utalás szintjén mind a négy portréban felbukkan.

Sebald az év nagy találkozása nálam. Ennek lett most vége, mert a magyarul megjelent 4 könyvét, néhány hét alatt olvastam el. Most már, ha bármikor is elém kerülne tőle akár néhány sor , akkor is felismerném a szavait. Négy csodálatos könyv, négy utazás és számtalan felhalmozódott ismeret. Alig bírom raktározni, hogy ne felejtsem el az általa megismert embereket, fotókat, utazásokat. Nem tudnék csillagos sorrendet tenni a könyvek között, mert nekem mindegyik sokat ért. Viszont azoknak, akik most akarnak vele megismerkedni, csak javaslatképpen egy olvasási sorrendet írnék.
Kivándoroltak
Szédület. Érzés.
A Szaturnusz gyűrűi
Austerlitz
Még olvasnék tőle és ha hisztek nekem (már pedig hisztek :) ) akkor keresni fogjátok a könyveit.

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék.
Rút pusztulás.
Szép pusztulás.

A Kaliforniai fürj után kezdtem bele ebbe a könyvbe, mondván folytassuk ezt az emigrációs vonalat. Nos, ez egy egészen más könyv.
Sebald nagyon tud írni, és ezt meg is csillogtatja, nem úgy, mint Oravecz, aki egy lecsupaszított nyelvet használ. Abban viszont hasonlóak, hogy a tényeket és a fikciót keverik, mondhatnám ebből keverik ki az igazságot. Csakhogy míg Oravecz az általános történelmi ismereteket gyúrja egybe és beszéli el egy család életébe beleszőve, addig Sebald konkrét emberek történetét tárja fel, nyomozza le és írja meg a maga szemszögéből. Olyannyira, hogy – mint a recenziókból kiderül – erősen keveri a fiktív elemeket a valósakkal. A gyanútlan olvasó ezt nem is veheti észre, végül is minden a helyén van. Talán pont ez a lényeg, ez a helyén levés, Sebald el akar valamit mondani magáról, a történelemről, és ehhez valós történeteket használ fel. Hogy mindehhez joga van, kétségtelen. Végül is nem történelemkönyvet írt, hanem szépirodalmat. Ezt jól példázza Adelwarth bácsi notesza, aminek nem sok köze van az előtte leírt élettörténethez, inkább csak annak színezése, illusztrálása.
Nálam egy helyen bukott meg ez a fikció, amikor Cosmo révületben megálmodja a rulett számokat, és mindig nyer. Talán pont azért építette Sebald a szövegbe ezt az elemet, hogy lebuktassa magát, orientálja az olvasót, hogy nem feltétlenül a valóságot olvassa.

Csodálatosan ír Sebald, ezért csak félve lehet megszólalni utána. Annak ellenére, hogy ő maga azt vallotta magáról, hogy nehezen ír, „csak ül a papír fölött”, olyan könnyen olvasható és befogadható, hogy el sem hiszem, hogy ilyen szomorúságokról lehet így írni. Megszerettem.

Olvasás közben volt benne valami álomszerű. Mintha álmomban bolyonganék levéltárakban, könyvtárakban, városok utcáin, régi házakban. Emberek bukkannak fel és tűnnek el. Találomra ütök fel régi iratokat. Könyvek nyílnak ki valahol, régi fotók és képeslapok esnek ki a lapok közül. Aztán mikor felébredek, nem emlékszem pontosan a részletekre, csak az álombéli utazás hangulatára. És valami homályos, nosztalgikus szomorúságra.

Sebald a múlt megtalálásának reménytelen lehetetlenségéről ír, halkan, szépen, és nagyon pontosan. Számomra ez a legjobb könyve, sokszor elolvastam, még sokszor el fogom.

Sebald: Kivándoroltak (4 történet)
A Kivándoroltak 1992-es. A Remains of the Day (1989) főkomornyikja első olvasásra a rokonnak mondott inas, Ambros Adelwarth miatt idéződött fel bennem. Az élet átadásának/eltűnésének története; Ambros Adelwarth belebolondul az emlékeibe; nincs szájba rágva az ok. De egyedül élte le az életét, bármilyen kalandos volt is. Az gondolom, nem a gyerekkorának elvesztésébe bolondul bele. Nem is a Mata Hariként megidézett nővel való kapcsolatának semmivé válásába, ami csupán egy félmondatnyi említés erejéig létezik. Sem a japán ház otthagyásába – valószínű szintén egy talált fotó elsütésének kényszere szülte momentum, ami kevéssé szervesül a történetbe. Tán az a kép is az, melyen a férfi keleti ruhában ül. Amiről Sebald úgy döntött, jelmez. Megágyaz neki azzal, hogy az érzékeny lelkű és pszichéjű, általa kísért ura, Cosmo kéri meg rá Ambrost, csináltasson magáról egy felvételt utazásuk során, mikor megkapja ezt a ruhát.)
A Ghostwritten (1999) egyetlen ok miatt, a Procol Harum Whiter Shade of Pale című számának referenciális használata miatt. És az álomszerűség miatt, talán.
Nabokov – minden történetben van egy lepkés ember. Nem csak a valóban Nabokovról készített kép az első történetben. Ambros Adelwarth azt állítja, a lepkés ember látásába feledkezik bele a szanatórium ablakában, s rá vár, amikor először elfelejt lemenni a kezelésre. Saját, szabad akaratából csináltat magából agyhalottat, mert elveszíti létalapját az élete. Nincs kit, minek szolgáljon, a megürült díszletek között pedig nem ismer más szerepmintákat – legalábbis, ahogyan én képzelem ezt a történetet. Élére állított bútorok, terítők, dísztárgyak között porolgat egy múzeumot, amihez ráadásul a kiszolgáló-személyzeti minőségen kívül nem sok köze volt életében. Bár felmerül(t bennem) egy esetleges érzelmi szál, de ez pusztán a fantáziám szüleménye. Nabokov, avagy a lepkés ember ugyanakkor a többi történetben is ott van valahol.
Jó lenne látni, valóban, melyik kép hol volt az eredeti kiadásban. Ha módosítottak rajta – és Bán Zsófi szerint igen – akkor hogyan néztek ki eredetiben. És miért van Ambros Adelwarth történetében is egy rajz, egy éjszakai város látképe, amit valamiért tengerpartként is hajlottam értelmezni, s ami nem tartozhat oda, vagyis hát nincs róla említés. Nem látszik, hogy a jegyzetek közé kerültek volna rajzok is. Ha az utolsó történetből származott előre, az meglepő szerkesztési fogás. Éjszaki égbolt alatt kb. kivehetetlen városi látkép, a várost városfal veszi körül. Nagyon keskeny holdsarló és rengeteg csillag az égen. A város – kősivatag, épített város, vagy durva tengeri táj is lehetne, annyira raszteres. De város. Ha keleti is, minaretek nem látszanak. Jeruzsálem, valószínűleg.
Attól némiképp hányingerem van, ahogy a kritikusok megkerülik a magyarázat kötelezettségét, s beérik a puszta megjegyzésével: sok mindenre utal, nyomoztatna Sebald, ez mekkora játék, biztosan jót mosolygott közben magában, s valóban, mennyi mindenre rájöhetünk, ha utánamegyünk, bár anélkül is teljes az élmény, csak nem azon a szinten. Szerintem a kritikusnak kötelessége lenne hozzásegíteni a könyv és a kritika olvasóját ezekhez a meglátásokhoz, vagy nem elfedni, ha maga sem járt utána az utalásoknak, mert ez így tisztességtelennek tűnik. Én nem ismerem ezeket az utalásokat. Nem is megyek utánuk. Ha felismerek valamit, örvendezek felette. De ha hozzáadnak az értelmezéshez, akkor ezeket a hozzáadott értékeket egy kritikának tán mégiscsak fel kéne tárnia, nem?
Valójában jó ez az eldöntetlenség. Hogy nem tudod, akkor az elbeszélő az író-e. Hogy hol fiktív, hol valós a meséje. Ott van ez a kis zabszem mindig, hogy ez a részlet esetleg nem igaz, az alapvető tényekben nem kételkedsz. Élt, meghalt. Így vagy úgy, de megölte magát. Az okokért folytatott nyomozások sokszor nem egészen szorosan következnek a történetből magából. Minek visszamenni a szülőhelyre, ha azért lett elhagyva, mert akkor sem volt már ott semmi? Mert épp ezt a semmit kell megmutatni, a múlt tökéletes semmivé változtatásának és elhallgatásának szándékát. Ez a felmutatási kötelezettség azonban radikális élességgel inkább csak az utolsó történetben kap szerepet, ott is a Manchesterbe költözött festő, Max Ferber anyai feljegyzéseinek átadásával és azok meg/leírásával. Máshol inkább a bolyongás a tét. A térből és időből kikeveredettség, a visszavezethetetlenség. Hogy a visszavezethetetlenség és a visszavezethetőség is rossz döntés, mert azt a helyzetet feldolgozhatatlannak, beláthatatlannak, józan ésszel felfoghatatlannak kell minősíteni – az őrület helyett választott hallgatás azonban éppúgy valamiféle őrületbe torkoll – így talán csak a hit van, a felejtésbe vetett hit, ami aztán ideig-óráig békességet teremt. Akkor kell tudni hálásnak lenni az ideig-óráigért.
Az elmesélt történetek hősei: Henry Selwyn, Paul Bereyter, Ambros Adelwart és Max Ferber. Mindannyian kivándoroltak életük egy pontján, vagy saját szándékból, vagy szülői szándék szerint. Van, aki családostól, van, aki egyedül. Henry Selwyn annakidején családostól indult el, és emlékszik a kivándorlásra, a hajóútra, hogy Amerikumba készültek, de Londonban tette ki őket a hajó. Paul Bereyter, az elbeszélő volt elemi iskolai tanítója, akinek sorsáról sok év után öngyilkossága kapcsán értesül megint, s akiről sosem tudta, hogy háromnegyed-árja volta miatt annakidején eltiltották a tanítástól, s Franciaországba ment magántanítónak, de a háború előtt visszajött a feszült helyzetre való tekintettel, s ugyan negyed-zsidóként nem tartottak igényt a szellemi erőforrásaira, azért katonának még kell a német birodalomba. Itt jelenik meg először, egy Bereyterről készült képként a szövegbe illesztett portré alatt, az elveszettség mondata, mely visszatér majd a következő történetekben is kicsit másképp. A „légvonalban mindig körülbelül 2000 km távolságra – de honnan?”. A hazavesztés és sorsvesztés metaforája visszatér az amerikai nagybácsi, Ambros Adelwarth utáni nyomozás során is, ahol más rokonok, Fini néni és Kasimir bácsi mesélnek a kivándorlásról, sorsukról. Kasimir bácsi elviszi a tengerpartra az elbeszélőt, itt mondja az alkonyi, esős-szeles időben látogatott vízparton: „I often come out here, mondta Kasimir bácsi, it makes me feel that I am a long long way away, though I never quite know from where”.
Az árja-törvényeknek leginkább a növénynemesítési táblákéra emlékeztető leszármazási ábrája, melyet akkor főoldalon hoztak a német lapok, s amit a Wannsee melletti kastélyban a konferencia kapcsán berendezett kiállításon láttam először eredetiben, sok más újságoldal között, itt nyer először emberekre vonatkoztatott értelmet. Ahogy arról a tényről is itt alkothat jobban fogalmat az olvasó, hogy ami nekünk itt a háború ideje alatt kiteljesedő zsidóüldözés volt, Németországban már jóval a háború előtt kezdődött és vágott húsba. Itt a nyilas hatalomátvétel után teljesedik ki a terror és a megsemmisítési kísérlet – a hatalmas áldozat ellenére szerencsére talán kevésbé tökéletesen, mint ott. Sebald könyve a felejtés ellen dolgozik, de nem csak ennyi – a valós, de esetleg máshonnan származó dokumentumok, a történetek eldöntetlen fiktivitás- és valóságaránya, az időrend szétcincálása, ugrándozása, a valóban álomszerűvé alakított történet egyúttal a saját eszmélés lenyomata is. Sebald egy Maya Jagginak adott interjújában (talán élete utolsó interjúja) mesél a maga múltfeldolgozásának folyamatáról. 1944. május 18-án Wertach am Allgauban születik; nagyszülők nevelik, apja 1947-ben jön vissza hadifogságból, máshova jár dolgozni. Alsó-középosztály, „ahol a legjobban érvényesült a hallgatás összeesküvése”. Bergen-Belsenről először 17 évesen hall – nem érti, amit lát egy filmfelvételen, utána pedig kiküldik őket focizni. Később kezdi érteni. „évekbe telt kideríteni, mi is történt. A 60-as évek közepén képtelen voltam felfogni, hogy mindez csak néhány évvel korábban történt.
Csak tovább foglalkoztatott, amikor idejöttem (Angliába, 1966-ban), mert Manchesterben láttam be először, hogy ezek a történelmi események valódi emberekkel történtek. (Az 1933-as Emigránsok egyik szereplőjét Sebald manchesteri főbérlőjéről, egy zsidó menekültről mintázta.) Fel lehetett úgy nőni Németországban a háború után, hogy valaki egyáltalán nem találkozott senki zsidó emberrel. Voltak kisebb zsidó közösségek Frankfurtban vagy Berlinben, de egy vidéki kisvárosban, Dél-Németországban nem éltek zsidók. A következő felismerés az volt, hogy valamikor éltek zsidók mindezeken a helyeken, mint orvosok, mint jegyszedők a moziban, garázstulajdonosok – de eltűntek vagy eltűntették őket. Tehát a felismerés folyamatának megvoltak az egymást követő szakaszai.”
Egy idézet a könyvből: „Amikor aztán az egyre terhesebbé váló levelezés 1941 novemberében megszakadt, először – a magam számára is bűnösnek tetsző módon – megkönnyebbülést éreztem. És hogy ezt a levelezést soha nem kezdhetem újra, az csak később vált egyre nyilvánvalóbbá, és őszintén szólva még abban sem vagyok biztos, hogy mára teljes mértékben felfogtam-e. Ennek ellenére úgy látom, hogy egész életemet, annak legapróbb részleteire is kiterjedően, nem pusztán szüleim elhurcolása határozta meg, hanem az a késedelem és halasztás is, amellyel a kezdetben hihetetlennek tűnő halálhírük megérkezett hozzám és annak abszurd jelentése lassanként tudatosult bennem. Bárhogy igyekeztem is, tudatosan vagy öntudatlanul, távol tartani magamtól szüleim szenvedését és a sajátomat, és bármennyire sikerült is visszavonultságomban megőrizni lelki egyensúlyomat, ifjúkori novíciátusom boldogtalansága olyan mély gyökeret vert bennem, hogy később megint képes volt kihajtani, gonosz leveleket hozni és fölém teríteni mérges lombozatát amely utolsó éveimet annyira beárnyékolta és elsötétítette.
1942 elején, fejezte be elbeszélését Ferber az elutazásom előtti este, Leo bácsi Sputhamptonban hajóra szállt és New Yorkba ment. Előtte még egyszer eljött Margate-be, és megbeszéltük, hogy nyáron, az utolsó iskolai évem befejezése után követem őt. Amikor azonban elérkezett az idő, akkor, mivel nem akartam, hogy bárki vagy bármi származásomra emlékeztessen, úgy döntöttem, hogy nem New Yorkba megyek a nagybátyám védőszárnyai alá, hanem Machesterbe, egyedül. Naiv módon azt képzeltem, hogy Manchesterben új, a múltamtól teljes mértékben függetleníthető életet kezdhetek, de épp Manchester juttatott aztán eszembe mindent, amit el akartam felejteni, ugyanis Manchester a bevándorlók városa, és a bevándorlók, ha most eltekintünk a szegény írektől, másfél évszázadon keresztül javarészt németek és zsidók voltak, kézművesek, kereskedők, szabadfoglalkozásúak, kis- és nagyvállalkozók, órások, kalaposok, ládakészítők, esernyőkészítők, szabók, könyvkötők, betűszedők, ezüstművesek, fényképészek, szűcsök, prémkereskedők, ószeresek, házalók, zálogkölcsönzők, árverési bizományosok, ékszerészek, ingatlan- és tőzsdeügynökök, biztosítási ügynökök, gyógyszerészek és orvosok. A szefárdokat, akik már régóta éltek Manchesterben, Bessónak, Raphalenek, Cattunnak, Calderonnak, Farachénak, Negriunak, Messulamnak vagy di Morónak hívták, a németkenek és más zsidóknak pedig, akik között a szefárdok nem nagyon tettek különbséget, olyan nevük volt, mint például Leibrand, Wohlgemuth, Herzmann, Gottschalk, Adler, Engels, LAndeshut, Frank, Zirndorf, Wallerstein, Aronsberg, Haarbleicher, Crailscheimer, Danziger, Lipmann és Lazarus. A múlt századi Manchesterben minden más európai városnál nagyobb volt a német és zsidó befolyás, így hát én, bár épp az ellenkező irányba indultam el, Manchesterbe megérkezve bizonyos értelemben hazajöttem, és minden évvel, amelyet a modern nagyipar bölcsőjének e fekete homlokzatai között töltöttem, egyre világosabbá vált számomra, that I am here, as they used to say, to serve under the chimney.” (213-215. o.)

Szinte égetően aktuális kérdés manapság a kivándorlás témája. Sebald mániákus pontossággal jegyzi le a részben zsidó származású kivándoroltak történetének minden apró mozzanatát, mígnem a különböző történetfoszlányokból, elhallgatott információkból és megfakult fényképekből, emlékekből egyszer csak kirajzolódik az otthontalanul leélt életek fájdalma, s megmenekülnek azok az emlékek, amelyektől olyan kétségbeesetten, akár tudatuk vagy életük kioltása árán is szerettek volna megszabadulni a kivándoroltak.
És valóban így lenne, ahogy Sebald taglalja, hogy „mindazoknak, akiknek nincs emléke, sokkal nagyobb esélyük van a boldog életre"? Meg lehet-e szabadulni az emlékektől ki lehet-e törölni mindent ami a múltat jelenti? Jelen történetekben pont az emlékezéstől és az emlékektől való szabadulás létfeladata képezi a közös nevezőt. Hárman elbuktak ebben a küzdelemben, számukra a végső megoldás az öngyilkosság. Egyikük azonban négyük közül kidolgoz egy sajátos festési technikát, aminek lényege a rajzolással együtt járó folyamatos törlés. Az mindenképp megemlítendő még, hogy felfogható még ez a könyv a Holocaust megszüntető-megőrző traumájának sajátos feldolgozásaként is a különböző életutakon, egyéni sorsokon keresztül.

A fülszövegből nem derült ki, s eltartott egy ideig olvasás közben, míg rájöttem, hogy ez egy holokausztkönyv. Na nem magukról a haláltáborokról szól, de tulajdonképpen annak a traumának az utóéletéről, amit a holokauszt jelentett. Még akkor is, ha az a szomorúság és létkudarc, ami a négy „főhőst” sújtja, bizonyos elemeiben talán túlmutat magán a holokauszton. A gyökereit azonban benne kell keresni. Ami egyedülálló a könyvben, az a gördülékeny stílus, a rokonszenves közvetlenség és a kötetlen dokumenarizmus. Sebald mintha rátalált volna egy biztos (sic!) módszerre, ahogy a nagy fájdalmakról írni lehet – tulajdonképpen, ahogy körül lehet őket írni. Van valami meghatározó titokzatosság ugyanis a szövegekben, amely annál erőteljesebb, minél tárgyilagosabb, pontosabb, részletezőbb a leírás. Izgalmas lenne tudni, mennyi a fikció a történetekből, s mennyi a valós tény. Bár ez valószínűleg kimutathatatlan.