Lolita 83% 379 csillagozás

Valaha régen láttam egy Lolita feldolgozást Jeremy Irons főszereplésével. Ezzel el is intéztem jó sokáig a Lolitát. Aztán nemrég a kedvenc győri könyvesboltom bezárt és a kiárusításon rám ugrott a könyv 200 petákért. Bőven megérte.
Nabokov egy nyelvi zsonglőr. A Lolitát angolul írta, ha jól tudom, az első könyve volt ezen az idegennyelven, ami nem volt idegen számára, szinte anyanyelvi szinten beszélte és írta. Ami felettébb érdekes, hogy lefordította saját maga a Lolitát oroszra. Na abból készült fordítást is szívesen elolvasnám, feltéve, ha létezik.
Nabokov azt csinálja, hogy elkezdi egyszerűen, aztán olyan szavakat tesz egymás mellé, amikről sosem gondoltam, hogy az egyik jelzője lehet a másiknak. Majd visszakapcsol ismét egyesbe. Hosszan elnyújtott előjátékok, apró kielégülések, aztán újra kezdi. A másik az elejtett és elrejtett kis csomagocskák, amire a végén jössz rá, hogy afene, ezért írta bele, ezért tért ki rá, ezért foglalkoztatta. De erről ennyit.
A téma, azt hiszem mindig is aktuális marad, amíg emberek élnek a bolygónkon. Az, hogy kicsoda romlottabb, és tulajdonképpen mi az ártatlanság, ahogy gyermekeinkre szeretünk gondolni, nos, nézőpontfüggő. Az, hogy a nimfácskák léteznek, nem kérdés számomra. Az sem okoz megértési problémát, hogy ezekhez a nimfácskákhoz vonzódnak. A határ átlépése az, amivel nem tudok mit kezdeni.
De ez csak egy írása volt Nabokovnak. Szavainak sűrű erdejében még újra be szeretném szívni a levegőt.

érdekes, hogy humbert elvileg beteg ugye; ellenben lolita dolgainak nincs neve, holott az se véletlen hogy pont lolitát találják meg ezek a csúnya bácsik, és azon se árt elgondolkozni hogy ki ront meg kit. borzongunk a gondolattól hogy humbertek a valóságban is vannak, és itt rohangálnak körülöttünk, esetleg imádott gyerekünk körül is, míg nem vesszük észre, hogy loliták szintúgy, akik várják, hívják, kínozzák a maguk humbereit, és azt se, hogy míg a társadalom büszkén akassza a humbert szerű borzadalmat, addig én úgy látom, hogy közben adja a lovat a loliták alá, hogy még inkább loliták legyenek, márpedig amíg loliták lesznek, addig szerintem lesznek humbertek is, felelősséget ezért persze mindig csak az utóbbiak fognak / kénytelenek vállalni.
gyönyörű nyelvű könyv, nem csak humbert nyelve ér többször a szájpadlásához, miközben kimondja imádottja nevét, hanem az olvasó is gyakran újra és újra olvashat mondatokat, ízlelgetheti, megéri. az írás tudás, mint olyan, vagyis az írás mint mesterség, ebből a könyvből is nagyon tanulható; nabokov mester, mind abban, hogy az olvasó kényelmesen elférjen a világában, nem fogja kézen, nem rágja a szájába hogy most éppen miről mit gondoljon, ezt sok, magukat nagy íróknak tartó bestelleres képtelen megcsinálni; mind abban hogy a regény ne csak szóljon valamiről, hanem ahogy szól, annak dallama legyen, íze, szaga, a lapok párologjanak, mint valami forró ital. és mégsem művészkedi túl, nem esik szét a cselekmény, sőt, az olvasót elemi erővel szegezi a könyvhöz, és az egyszeri olvasót is, nem csak az intelektuel műélvezőt, erre megint csak kevés magát nagy írónak tartó művészkedő alkotó képes. arról nem is beszélve hogy ennyire szelíden szétterített társadalomkritikát öröm böngészni, többszöri olvasásra tűnik csak fel, hogy miközben elítéljük humpertet, vele együtt megítéljük magunkat is.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nabokovot nagyon szeretem. Nabokov regényeit is. A szereplőit viszont már kevésbé.
Úgy látom, a kisebbséghez tartozom azzal, hogy az egész történetben Lolitát találtam a legtermészetesebb, legrokonszenvesebb karakternek. Vagy talán a leginkább sajnálatra méltónak.

A nimfamán H.H. akárhogy igyekezett, nem tudta belopni magát a szívembe, sőt, ahogy haladtam a könyvvel, egyre kevésbé kedveltem. Elhatalmasodott rajta a rajongása, a beteges ragaszkodása Lolitához, és mivel már az elején sem tekinthető ép elméjűnek, ez nem volt meglepő.
Azt nem szerettem benne, ahogy áltatja magát, hazudik magának, ez által nekünk is.
A regény számomra egyáltalán nem Lolitáról szól. Humbertről szól, aki messziről sem szerelmes Lolitába, csak rögeszmésen kapaszkodik belé, akár szó szerint, akár csak az emlékébe, szinte egyre megy. Anyagi dolgok szintjén elkényezteti, de közben lenézi és sanyargatja. Fogalma sincs, mit érezhet egy kislány, de az önzősége miatt nem is igazán érdekli. Az, hogy Lolitának mi lenne jó, mitől lenne boldog, az az ő számára felfoghatatlan, ha nem egy új teniszütőről, ruhákról, vagy moziba járásról van szó. Értem H.H. szenvedéseit (nem nehéz, elég sok időt és energiát fordít rá, hogy érzékletesen részletezze őket), de nem tudom megsajnálni. Valamiért számomra sajnos még a szintén borzasztóan taszító Quilty is szimpatikusabb nála.

Azért hajlok Lolita felé, mert az ő helyzete végtelenül nyomorúságos. Ne feledkezzünk meg róla, hogy egy gyerekről van szó. Magára marad tizenkét évesen egy idegennel, rá van utalva egy elmebetegre, aki fogva tartja. Azért tűnik egy szemtelen, dacos, elkényeztetett kis fruskának, mert kizárólag H.H. szemével látjuk. Kizártnak tartom, hogy H.H. valaha is elfogulatlan, valóságos képet tudott alkotni Lolitáról.
Hiába veszekedett folyamatosan az anyjával, nincs az a tizenkét éves gyerek, akit ne taszítana borzalmas lelki állapotba egyetlen szülőjének elvesztése. És miután eleve neveletlen volt (amiről nem ő tehet), H.H. keze közé került, aki egy elkényeztetett kis rabszolgát csinált belőle. Hogy ezek után Lolita arcátlan, „kegyetlen” nimfácskává válik, szerintem egyáltalán nem túlzás tőle. Először valóban csábítót játszott ostoba, kis felelőtlen csitriként, de fogalma sem lehetett, hogy mit szabadít magára. Hogy őt mennyire szórakoztatta a H.H-val töltött idő, és kettejük „játszadozása”, annak megértéséhez bőven elég tudni, hogy minden éjszaka sír, és kétségbeesetten szökést tervezgetve nem válogat az eszközökben.
Számomra egyértelműen Lolita Humbert áldozata. Humbert a saját elméjének áldozata, nem pedig Lolitáé, hiába érzi ő úgy.

A regény stílusa, nyelvezete, és a millió elejtett kis utalgatás egyébként tényleg fantasztikusak. Borzasztó erős segédletet adnak ezek a történetnek. Minden tiszteletem a fordítóé, nagyon élvezetesre sikerült a magyar változat. Nabokov angol és orosz változatai is érdekelnének, főleg mivel az utószó szerint sok mindenben eltérnek. Izgalmas, ezek szerint több Lolita létezik… hátha valamelyikben megszeretném H.H-t is.

jól oda kell figyelni, hogy rájöjjünk, tkp ki is „rontott” meg kit? :)

Ezt olvasva lett kedvenc Nabokov.

Nagy Tanulság #1
Lolita, Lolita – mindenki tisztában van vele, mire gondolunk, amikor valakit ezzel a jelzővel illetünk, azok is, akik sosem olvasták a könyvet és a filmet sem látták, mint én ezelőtt. Newsflash: TÉVES! Én személy szerint eddig meg voltam győződve róla, hogy a történet egy koraérett 12 évesről szól, aki elcsábít egy amúgy teljesen normális szexuális beállítottságú fiatal férfit. Ide vezet a szóbeszédre alapozott félműveltség.

Nagy Tanulság #2
Nabokov zseni. Sosem olvastam még semmit tőle ezelőtt, de a Lolita irodalmi értékét tekintve messze a legjobbak között van eddigi olvasmányaim közül. Iszonyatosan könnyed stílusban mesél el nagyon is súlyos dolgokat, közben ráadásul még a szóviccei is viccesek. (Életrajzi adat: én amúgy falra mászok a szóviccektől.) Az utószó alapján tök szimpatikus a fickó. A regény alapján meg szereti a kéket. Akarok még Nabokovot olvasni.

Nagy Tanulság #3
Bár igazán kevés fiktív dolog tud elborzasztani, a pedofíliát még mindig nem bírom, főleg ha ennyi átéléssel és szerelemmel van bemutatva. Valahol az én fejemben őrülten, végzetesen szerelmesnek lenni egy gyerekbe és fájdalmasan kívánni szexuálisan az elmebetegség mélyebb bugyrait képviseli, mint egy gyereket „egyszerű” hatalomvágyból és agresszióból bántalmazni. Ennek megfelelően minden egyes alkalommal, amikor egy kislány szexuális szempontból került bemutatásra, összeszorult a gyomrom. Valószínűleg senki sem fog ezek után felhördülni meglepetésében, ha közlöm, mennyire irtózom a főszereplőtől és milyen nevetségesen szánalmas alaknak tartom, ugyanakkor sajnálom. Igazából ezen az sem változtatott volna sokat, ha Lolita nem 12, hanem mondjuk 16-17 lett volna – nem bírom a szerelmükben ilyen végletesen lealacsonyodó férfiakat. De őszintén szólva a kiscsajnak is lekevertem volna egy rohadt nagy pofont, még a „vén” perverzzel való kísérletezgetése előtt. („Ha az anyád volnék…” blablabla).

Nagy Tanulság #4
Nem tudom kikerülni a „Ki csábít el kit?” kérdést. Humbertet nem kellett csábítani, csábult ő magától, feltéve, hogy az illető nem volt több 13 évesnél. Lolita szerintem sosem „csábított” és sosem „csábult”: nekem ő egy elhanyagolt kisgyerek, aki ugyanúgy nem méri fel, hogy nem dugunk velünk egyidősekkel, csak azért, mert unszolnak, hogy kipróbáljam, mint ahogy nem csókolgatunk felnőtt férfiakat, mert csúnyán ráfázhatunk. Pech, hogy a szóban forgó felnőtt férfi történetesen pederaszta, mert innentől kezdve már az esti mozi sincs ingyen, viszont legalább van mozi (és ruhák, és zsebpénz, és bicikli, bármi, a megfelelő árfolyamon); eddig az sem volt, csak egy nő, aki anyagságból még valahol az elején csúfosan megbukott. Ez egy olyan szituáció, ami mindenkinek gyümölcsöző, és mindenkit tönkre tesz.

Végső Nagy Tanulság
nincs. Kíváncsian tekintek Nabokovval való jövőbeli irodalmi kalandjaim felé.

„Híres-hírhedt” regény, régóta készültem elolvasni, mégsem gondoltam, hogy ekkora érzelmeket fog kiváltani. Miközben olvastam, még úgy hittem, hogy nem fogom értékelni a végén, mert nem tudom eldönteni, hogy egyetlen vagy öt csillagot adjak rá. Köztes megoldás eszembe se jutott. Hagyjam-e hogy sokkoljon a tartalom annyira, hogy felülmúlja az esztétikai gyönyört. A szörnyű témától prüszkölt bennem a szülő, akinek leánygyereke van. A nyelvezet viszont szabályosan megbabonázott, rögtön az elejétől. Vissza is lapoztam megnézni, ugyan ki a fantasztikus fordítója: Meglepve és örömmel láttam Békés Pál nevét!
Szóval próbáltam helyretenni magamban az esztelen indulatokat és pusztán irodalmi nyersanyagként kezelni a regényt, hogy mégiscsak megadhassam az öt csillagot, amit Nabokov érdemel. Nagyon olvasnék tőle mást is.

Nabokov stílusa elképesztő. Sokszor humoros, nyers, őszinte és mégis valamiféle önmagáról lefejthetetlen melankóliát ragaszt az ember lelkére az olvasás közben – és sokszor még hosszú órákkal a könyv letétele után is.
Sokszor nem mond, csak sejtet, sokszor pedig többet mond, mint bármilyen másik könyv. A három – számomra – egyik legfontosabb filozófiai tételt fogalmazta át irodalmibbra, egy tökéletesen odaillő szerep köntösébe bújtatva Kierkegaard és Nietzsche szavait (elveit). Amikor pedig sikerült magamat teljesen beletemetnem a cselekménybe magaménak éreztem H. H. szenvedését, amiről, ha először hallok azt hihetném mindennél távolabb áll tőlem. De nem. A legtöbben csupán marionett bábúk vagyunk más emberek kezében, és minden egyes kapálózásunkkal, hogy bebizonyítsuk, hogy van szívünk vagy eszünk vagy, hogy képesek vagyunk saját végtagjainkat önállóan is mozgatni csak saját magunkat alázzuk meg és tesszük nevetségessé. Egy marionett bábú dolga csupán az, hogy üljön a sarokban várva, hogy szólítják, előveszik és játszanak vele, de közben folyamatosan tudatában (vagy éppen, hogy öntudatlanságában) kell lennie annak, hogy bármelyik pillanatban eldobhatják – annak, amire egyébként felkészülni nem lehet. Beérni mindig annyival, amennyit kap az élettől, még, ha ez a kevesebbnél is kevesebb. H. H. elvesztette a játékot – játékosból lett játékszerré – és nem tehetek róla, de én megsirattam a vereségét.

Megértem, hogy Nabokovot miért tartják számon a legjobb írók között, mert nyelvileg valóban tökéletes a könyv. De egyrészt azért, mert arra kényszeríti az olvasót, hogy azonosuljon Humberttel, hiszen ő meséli a történetet, másrészt pedig azért, mert ez afféle téma, amilyenekről a legtöbben nem szívesen hallanak, nem mondanám, hogy ez egy szerethető történet.
Összességében annak ellenére, hogy úgy érzem, a könyv jobb, maradandóbb alkotás, mint a film (az 1997-es változatot néztem meg, Adrian Lyne rendezésében), mégis az utóbbi tetszett és hatott rám jobban, mert a filmben számomra jobban érzékelhető volt, hogy a történet összes szereplője, maga Humbert is milyen szánandó, boldogtalan figura – míg a regényben inkább haragot vált ki a monológjaival.
A könyv utolsó százötven oldalán kínkeservesen szenvedtem végig magam, és jó is, hogy azután írok, hogy megnéztem a filmet, mert nekem így vált a Lolita felejthetetlen, megrázó emlékké. Egyébként felejthető megrázó emlék maradna.

„Lolitám oly módon emelte föl behajlított bal lábát a szervasorozat széles és ruganyos kezdésekor , hogy kibomlott s egy pillanatig ott függött a napfényben az egyensúly eleven szövedéke a spiccelő láb, az ősi hónalj, a barnult kar s a messze hátracsapott ütő között, s ő ragyogó fogakkal felmosolygott a hatalmas és fenséges űr zenitjének magasában függő, apró bolygóra, melyet ő maga teremtett, azon kifejezett szándékkal, hogy tisztán visszhangzó roppanással zuhinthassa le rá aranykorbácsát.”

Gyönyörű. Egy szörnyeteg. Nem csak egy idézet a könyvből, az egész művet így kell elképzelni, így van ez megírva, kérem. Egyet kell értsek a fülszöveggel, Nabokov ezen üdvöskéjét kiolvasni gyakorlatilag lehetetlen, viszont rengeteget lehet róla beszélni, vagy vitázni rajta. Az, hogy egy nem mindennapi pedofil a főhős, nemhogy riasztó lett volna, hanem épp fordítva. Ó, Humber Humbert, hiszen miattad olvastam. Személyiségének összetettsége, nemi identitásával való folytonos belső tusái, az égről a csillagokat is lehorgonyzó magán monológjai és arcpirító humorérzéke a szerzemény biztos pontjává teszik karakterét. A könyv pedig, mint arra előzőleg is utaltam, olyan szépen lett megírva, hogy nyelvi gazdagságán a szakmabeliek is nyugodtan csámcsoghatnak egy életen át. Nekem viszont emiatt esett át a Lolita a ló (vagy Ló???!) túlsó oldalára. Úgy a könyv feléig, ez a szörnyeteg nagyon szépen, megfontoltan emésztget, majd egy idő után az egész sztorit bekebelezte számomra, ami amúgy sem volt sok. Eleinte Marquez Száz év magányához hasonlítottam magamban, de tök fölöslegesen, mert Marqueznél annyira összenőtt a történet a sajátos megfogalmazással, természetes volt és faltam a sorokat. A Lolitában viszont koncentrálnom kellett egy idő után, hogy egyáltalán felfogjak egy-egy mondatot, és csigatempóban haladtam vele, számos más könyvet olvasva el mellette. Ez pedig nem jó, nagyon nem jó. A végosztályzatom ennek ellenére, jó. Valóban megkerülhetetlen mű, ami méltán osztja meg a kedves publikumot. Nem hiszem, hogy közömbös reakciót képes lenne kiváltani emberi lényből.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem perverz-e azt mondani, hogy szerettem a Lolitát minden betűjével és szörnyűségével együtt? Maga az író ad a végén rá választ: nem. Ez a regény szinte teljesen tökéletes. Csodásan műveli az angol nyelvet Nabokov, s ez annak tudatában, hogy nem anyanyelvéről van szó, még lenyűgözőbb: nagyszerű, az elmét gondolkodása lobbantó szójátékok, mondatok, futamok vannak végig a regényben, gyönyörű, de nem untató leírások, mindenből megtalálta az épp megfelelő mennyiséget. Elképedtem, hogyan használja a nyelvet. Ez persze csak a technika, de az már önmagában is igen sokat számít. Nem telt sok időbe – sőt, rögtön sikerült ráhangolódnom a stílusára. Ami pedig a történetet illeti. Napjainkban egyre több ilyen témájú regényt találunk a könyvespolcokon, jó párat én is elolvastam, ezek közül a legutóbbi felháborított és undorított annyira sterilen perverz és obszcén volt az egész. Ezt nem éreztem itt, ami nem azt jelenti, hogy nem iszonyodtam vagy borzadtam attól, amit H.H. átél, amitől szenved (mert minden kétséget kizáróan szenvedett a bűnétől), de – ahogyan N. is írja saját utószavában – az irodalmiság és az esztétika ebben az esetben túlmutatott ezen, egy jó ötlet volt, amit érdemes volt megírni. Mindig igazi szereplőknek érzem a könyvek hőseit, így volt ez itt is, bár H. nem volt igazán hős. A kérdés áll: ki rontott meg tulajdonképpen kit, kit kellene jobban sajnálni? Belegondoltam, ahogy elégedetten becsuktam a könyvet, hogy ez a szerencsétlen H. hány oldal erejéig is volt valójában boldog? Az eredmény nem valami sok: aligha tíz oldal boldogsága terjedelme szubjektív számolásom szerint. Emészti a lelkiismeret-furdalás, az önvád, hogy nem tud ellenállni a bűnnek, igyekszik a lány közelébe férkőzni, még áldozatot is hoz a házassággal, és amikor McSors úgy rendezi, hogy jó legyen neki, akkor csupán tíz oldalt kap – és azt gondolom, ezzel nagyjából azonos mennyiségű napot. Utána kétségek, veszekedések, serdülőkor, pofonok, utazás és árulás. Na persze Lolitának még ennyi öröm sem járt, jól mutatják ezt az ürességtől átzokogott éjszakák, a magány, amit valójában átélt. Nagyon jól felépítette Nabokov a kísértés-bűn-bűnhődés menetét, végig ott izzott a feszültség bennem, míg olvastam, és tudtam, ott lapult némán a bizonyság, hpogy tragédia lesz. Megdöbbentett a vége. Számítottam valami ilyesmire, noha azt hittem, Lolitát öli meg az árulásért, végképp uralmát veszítve tébolyult elméje felett. Elgondolkodtató regény, tanulsága nincs, de még most is a legjobb ilyen témában. A végén pedig az író hozzászólását nagy örömmel olvastam, mindig szeretek bepillantást nyerni abba, hogyan készült egy könyv, hogy dolgoznak egyes írók, talán a kíváncsiság végett, talán azért, mert én is írogatok, és jó olykor-olykor magamra lelni egy másik kollégában.

És még valami. Csodálatos Nabokov stílusa, mint azt már írtam, mégis, én elrebegek egy köszönömöt Békés Pál fordítónak, hogy így át tudta adni a játékosságot, szépséget.