Orlando 80% 136 vélemény

Kedvelem V.W-t, kedvelem és mindig elképzelem, ahogy az ajtófélfának félvállal neki dőlve eltűnődik, vagy az íróasztalánál, megbillentve székét, hátradőlve elmereng azon, hogyan mondja el nekünk a gondolatait.
Ő, aki önmagát sem látta igazán, ő akar nekem-nekünk valamit adni magából. Vannak emberek, írók akikkel szívesen hallgatnék együtt. Ő is ilyen. Ülnék vele szemben és úgy érzem kölcsönösen fürkésznénk egymást. Mire jönnénk rá? Nem tudom. Nem tudom, s mivel e találkozás csak a képzeletben lehetséges, ezért olvasom őt. Orlandóval V.W. szárnyal az időtlenségben. 400 év (k)ám(b)ulatban. Száműzött életkeresés és az emlékezet bágyadt vágya. Mert mire is emlékezünk a régmúltból igazán? Mi marad meg bennünk? Mindig az, amit kaptunk attól a valakitől vagy valamitől. Orlandó is mosolyokra, vágyakra, tájakra,színekre emlékszik. Ezek az ő „sajátjai”, s ettől lett az élete megfejthetetlen. Azt hiszem, nem arra kell törekedni olvasás közben, hogy őt megértsük vagy megfejtsük, hanem arra, hogy úgy ahogy ő, elfogadjuk mindazt amit a sorsa őelébe hoz. Írják róla, „olyan mint Mona Lisa mosolya”. Van akinek az nem is mosoly. És azt is kérdezik, „mit akar mondani az író?” – s a válasz tökéletes: „ mindazt, amit senki se mondott őelőtte”. Woolf mély, megrendítően költői műve megosztja az olvasókat. Van aki a legfontosabb regényének tartja és van aki szóra sem méltatja.
De el kell olvasni.

áll az ember kövekkel a zsebében, amik húzzák lefelé, talpát a földhöz szorítják, miközben az élet körbecsapongja, nem találom erre a szót, de olyannak képzelem, mint az a pici forgószél, ami ősszel megpörgeti a lehullott leveleket. ha valaki gyorsan halad, az alig veszi észre, de aki egyhelyben áll, annak muszáj hunyorognia, úgy szúrnak azok a kis porszemek, amiket felkavar.
szóval állsz, mint egy fa, és közben jön-megy, hozzád vág ezt-azt az élet.
és mintha tudnád előre – végül egy fa alá temetnek a kertben.
*
gyönyörű mondataiért és a jól időzített pimaszságaiért megérte elolvasni, nagyon tetszik a humora, és az utolsó oldalakon valami fény gyúlt bennem, ami miatt újra kellene olvasnom, ezt mondom magamnak,miközben tudom,hogy jó ideig nem szeretném újra elővenni, az első két oldal többször visszariasztott már, és ez nem múlik el attól a sok csodálatosságtól, ami benne van.

Az emberiség örök gondja, az élet értelmének, az életutunk céljának keresése és megtalálása – ezt teszi Orlando is, de hogy a regény végéig odaért-e a keresés végére? Örök dilemma marad.
Ez nem egy könnyű könyv – ha nem tudsz elmerülni, nyugtalan rezgéseidet, zizegéseidet leállítani, akkor ne is kezdj neki ennek a könyvnek. Ha viszont megpróbálod, és sikerül, ideges rezgéseid leállnak, plusz még egy nagy adag nyugalom is rád száll… mintha egy tenger, vagy tó közepén ringatóznál egy hajón a napsütésben. Ilyen hullámzó érzést keltettek bennem a regény szavai. Olvasás kezdetekor kellemes élmény volt a szép szavakkal megírt szöveg hullámain ringatózni, nagyon jól éreztem magam a szövegben, akárcsak egy ladikban ringva élveztem a szöveget, tini korom gondtalan strandélményei, önfeledt heverészés a napon jutottak eszembe. Aztán valami történt, megmaradt a hullámzás; de másféle: az unalom és az élvezet hangulatai hullámoztak, amelyet a néhol szentimentális vonásokkal tűzdelt romantikus regény néhány „kötelező” összetevője (kalandornő, kalóz, lányszöktetés éjjel, szakadó esőben; csalódás, visszavonulás, sebek örökös nyalogatása a kastélyban, hajókalandok, vihar a tengeren stb.) tarkított. (Maga a könyv sok helyütt lett unalmas, talán Orlando öregedő férfiként hasonlóan unalmas személlyé válhatott volna?…)
A regény férfi Orlandóról szóló részét olyan volt olvasni, mint egy jellegzetes romantikus regényt. Útkeresése férfiként nem volt sikeres. Semmiben nem talált örömet, és amiben igen, annak csalódás lett a vége. Ezen az „életmódváltás” sem segített. Hirtelen új válasz / helyzet áll elő: nőként ébred fel. Kezdetben mókásnak tartja a testi változások felfedezését (férfiként a lábszára volt legfőbb vonzereje, míg a kecses láb női tulajdonosaként, annak felvillantásával majdnem egy matróz halálát okozza), de végül nem is sikerül megbarátkozni női testével, nőként férfiruhát öltve néha megnyugszik. Megkezdi ezt az újfajta létet, de ez a lét nem napfürdőzés, kényelem, sokáig várat magára az önfeledt gondtalanság. Belülről örökös üldözés-üldözöttség, zavar, kapkodás, örökös próbálkozás, menekülés a régiből egy újabb ötlet, egy újabb mentsvár-lehetőség felé. Testi átalakulása igazi próbatétel számára, mert lelkileg nem kíséri ezt ezzel párhuzamosan lelki átalakulás. Lélekben kis fáziskéséssel még mindig férfi – a női lét útkeresési-felfedezési-életmegismerési jelenségei jelentenek számára újat, kalandos felfedezéseket, de szabadságot nem, hanem épp az ellenkezőjét: inkább hasonlított egy kalickába zárt madárka helyzetére, aki nem tudja, mi is van vele hirtelen a kalitkába kerülve. Vergődik, mert nő képében, még nem ébredt fel Csipkerózsika álmából, férfi öntudata még mindig lelkében él. Más nézőpontból gondolva pedig lehet akár az ellentéte is – ha az élet kudarc volt férfiként, talán nem lesz az nőként…
Milyen szerencsés helyzet – akartam párszor mondani, de valahányszor ki akartam mondani, visszavontam. Az orlandoi-létnek talán egyetlen pozitívuma lehet: a halhatatlanság, hiszen évszázadokon keresztül lehet tanúja környezete: emberek, táj, fejlődés, felfedezések (pl. lovon jár, majd kocsin végül már autót vezet), öltözködés, társadalmi szokások, irodalmi stílusok változásainak. Emellett klassz dolog, hogy létfenntartási gondjai nincsenek, hétköznapi problémák nem foglalkoztatják: hiszen ő kortalan és halhatatlan és kétnemű lényként ezeken felül tud emelkedni…
Nagyon pozitív meglepetés volt számomra a sziporkázó humor, irónia, enyhe gúnyos csipkelődés. Igen tetszettek Virginia Woolf ironikus kiszólásai. Nagyon is humoros nő lehetett. A könyvben kedvenc részem az elején a szerelmes férfi-Orlando, az útját kereső nővé vált-Orlando és az utolsó fejezet. Ez a legjobb rész.

A könyvet Virginia Woolf emlékére c. kihívás keretében olvastam el.

Bécsy Ágnes szavaival élve ez a regény „írói vakáció” lehetett Woolf-nak a Mrs. Dalloway és A világítótorony után. Nem csak írói de olvasói vakáció is, ha az ember egymás után olvassa el ezeket a regényeket. Stílusa könnyed, humoros, ironikus és sokkal befogadhatóbb, mint az említett két regényé. Érdekes mód, sokkal jobban tetszett az a „korszak”, mikor még férfi volt, mint mikor már nő, a női Orlando-nál megjelenik a nemek viszonya, különbsége, amit én egy kicsit soknak is éreztem, aztán ez eltűnik.
Bécsy Ágnes írja szintén, hogy egyén és történelem, idő és pillanat kapcsolatáról is szól a regény, én hozzátenném az író és irodalom kapcsolatát is. Orlando alkotói vénája, mindig az adott korhoz idomul (ír-nem ír stb.), az irodalommal való kapcsolata és az írókkal stb. való kapcsolata is a korszakot tükrözi. Ebbe szerintem belecsepegtet némi irodalomtörténeti kritikát is (itt konkrétan gondolok Greene személyére, hogy ki-hogy-miként marad fenn az utókorban, azt nehéz eldönteni).
Egy szó, mint száz: jobban tetszett, mondanivalóját tekintve is ez a regény, mint, amit eddig olvastam az írónőtől. A vége számomra már eléggé követhetetlen volt, de összességeben élveztem.

Olyanfajta érzettem volt,mintha egy képgalériában bolyonganék.Vannak képek,amelyekre ránézel és azonnal tudod,hogy igen,ez hozzám szól,megérint.Szinte már nyúlnál feléje,ha tehetnéd haza vinnéd,hogy mindig szem előtt legyen.Ezekhez a képekhez újból és újból visszatérsz. Vannak képek,amelyek viszont semmilyen fajta hatást nem váltanak ki belőled.Amelyek idővel elhalványulnak.Valahogy így voltam az Orlandóval is.Első könyv amit Woolftól olvastam.Van benne egy olyan fajta játékosság,játék a szavakkal,amely miatt csak apránként tudtam haladni.Néha már azt vettem észre,hogy bizonyos részeket hangosan olvasok,mert olyan ritmusos az egész,bárhogy is próbáltam visszatartani,egyszerűen nem lehetett csak hangosan,szinte szavalva. Nem mondom,hogy nem kalandoztam el olykor,de olyankor mindig letettem,mert oda akartam rá figyelni.Olvasni fogok még tőle,abban biztos vagyok.

Woolf az Woolf, ez már valahogy az első könyv olvasásakor kiderült. Gyönyörű, belesüppedős mondatok, a sorok mögött folyton ott bujkál egy kis nevetés, de csak éppen, amennyire kell. A történet pedig meseszerű, nem veszem valóságosnak, de valótlannak se – a képzelet és a valóság tökéletes egybefonódásának határán táncol.
Szép, igazán jó olvasmányélmény. Lehet, hogy nem fogom egymás után falni a könyveit, de mindenképp akarok még, még, még.

Annyira csodálatosan és szépen ír, imádok a világában élni… Orlando nagy szerelmem lett, nemétől függetlenül állandóan odavoltam érte.

Megvallom nem igazán ismerem Virgina Woolf munkásságát, így ebből az egy regényből nem akarok messzemenő következtetéseket levonni. Az utószóban olvastam, hogy egyes irodalmárok az Orlandót a legfontosabb művének tartják, míg mások inkább elfelejtenék. Az én véleményem: nem lesz a kedvencem a könyv, viszont nagyon sokat gondolkodtam Orlando életén. Nagyon furcsa a történet, hiszen Orlando férfi is nő is, örök fiatal évszázadokon át. Az ő szemén keresztül nézve figyelhettük meg az őt körülvevő világot, és ez tetszik a könyvben a legjobban. Szerintem már mindenki volt így vele, hogy telnek a napjaink a megszokott kerékvágásban és egyszer csak megállunk és feltesszük a kérdést: hogy tényleg ez az élet? Mi az értelme? Számomra ez volt a legfontosabb mondanivaló: Orlando útkeresése, ami valljuk be nem egyszerű egyikőnk számára sem. És még egy nagy igazságot tár fel az írónő, hogy mindenkiben nagyon sok 'én' lakozik, és egy élet során nagyon sok előtör belőlünk.

Nehéz olvasmány. Túlburjánzó, dagályos mondatok, jelzők és hasonlatok áradata, érzelmek végeláthatatlan hömpölygése. Néhol kifejezetten bosszantott, hogy az írónő nem fogja a kezem, és elveszetten bolyongok a világában, még ha gyönyörűségesen megfestett világban bolyongok is. Aztán rájöttem a titokra. Nem tudatosan kell olvasni, hanem szinte azt mondhatni, a szemünk sarkából; nézni, ahogy a sorok átfolynak az ujjaink között, és erősen megragadni azt, ami a kezünkben marad: a hangulatokat.

Orlando férfiként is, nőként is magával ragadó, érzékeny, világra reflektáló személyiség. Nagyon megszerettem, könyvben és filmben is tökéletes.