Szerb Antal (hadd kezdjem ezt az értékelésemet is az ő nevével) azt írja, Woolfban végső soron az a legmegragadóbb, ami minden nőírónak sajátja: a női báj. Nos, ezt a mondatot én eléggé hímsovinisztának gondolom, de erre a könyre igaz. Hihetetlenül bájos. Woolf játszik, nem szent neki semmi, folyton megnevetteti vagy elgondolkoztatja vagy elvarázsolja az olvasót, se füle se farka a regény, de hát miért kéne egy regénynek fül meg farok? Főleg ha egy nő írja, ugye. Farok egy regénynek? Milyen hímsoviniszta hozzáállás ez? ;)
1586-ban kezdődik a történet, egy néger-fejet vagdosó kisfiúval, Orlandóval, és 1928-ban ér véget, egy harminchat éves, autót vezető férjes és gyermekes asszonnyal, Orlandóval. Amikor Orlando mély álomból felkelve nővé változva találja magát, és Woolf leírja, hogy milyen gondolatok keltek benne első időkben, egy darabig annyira a hatása alatt maradtam, hogy meglepődtem, hogy férfi vagyok. Sosem éreztem magam még nőnek, de Woolfnak ezt is sikerült elérnie. Időn, téren, nemeken és kultúrákon átívelő humoros kalandregény ez, amelyből kiderül, hogy az élet egy nagy kaland, és hogy az irodalmi kritikusok, ha több száz évig élnek, akkor se fognak érteni az irodalomból semmit. Mellesleg megtudjuk, hogy mit is jelent férfinak vagy nőnek lenni, és hogy Woolf milyen gyönyörűen tud írni, senkihez nem hasonlítható mondatokkal. (Más könyveit [Mrs. Dalloway, Hullámok] már az első tíz-húsz oldal után a földhöz csaptam, hogy ennek tényleg se füle, se farka, de még íze vagy bűze sincs, legalább trágyaszagú lenne, ha már rózsaillatú nem tud lenni… És most Orlando elvarázsolt. Igaz, ezt nem Tandori fordította, lehet, hogy eredetiben vagy más fordításban kéne próbálkoznom vele.)
Szeretlek, Virginia. Te tudod, hogy s mint megy az élet ezen a földön, és csodállak, Virginia, mert bár egész életedben küzdöttél azzal a borzalmas betegséggel, amit depressziónak neveznek, és ma már divat a szimpla rosszkedvet is annak hívni, nem csak azt a mélységes sötétséget, amit te is átéltél rengetegszer, és te mégis ilyen csodálatosan könnyed tudtál lenni ebben a könyvben, néha Austen-i módon humoros, és kedvesen, de erőteljesen csipkelődő, és csodállak, mert bár feminista voltál, nem estél át a ló túlsó oldalára, és ugyanazzal az iróniával írtad le a buta nőket, mint a buta férfiakat, és köszönöm Virginia, hogy megerősítetted és minden fensőbbrendűségi érzés nélkülivé tetted a nők iránti tiszteletemet és szeretetemet. Te, aki a légynek sem tudtál volna ártani, és aki végül kövekkel a zsebedben besétáltál a tóba.
Orlando bája időtlen, van benne valami abból, amit női bájnak hívunk, de ami igazából bármilyen nemű emberben meglehet, de nem csak emberben, hanem akárminek, és olyan ritka, mint egy ezüstös fényű éjszaka kettesben a Szerelemmel.
