Bár a pelevini regényművészet számos visszatérő, így szinte kalkulálható – lassacskán azért önnön köreit járó – erényével bír (pl. minőségi olvasmányosság, képi és/vagy nyelvi szubkulturális játszadozás, metafizikai eszmefuttatások kifordított – gyakran keleti – köntösben, stb.), összességében nem igazán jó.
Valójában két könyv ez – nehéz nem észre venni, mivelhogy épp a két címmel jelölt fejezet –, nem pedig egy; még ha a kettő egységesen fel is van fűzve egyetlen – a groteszk számos stíluselemével azért erősen kikent, így amolyan tuti módon rögvest ki is kacsintgató, így önmaga szándékainak komolyságát suttyomban rögvest kétségbe is vonó – mitikus-fantasztikus történeti szálra.
Az első könyv célzottan egy (szerelmi szállal lezüllesztett, illetve az említett történeti egységbe persze szervesen beleírt) Tolkien-parafrázis, amelynek szándékolt kulminációja a vonatkozó „világok csatája” lenne – jelentem, még önnön fantasztikuma szerint is túlzó karneváli jellegének köszönhetően elképesztően életlenre és humortalanra sikeredett, szó szerint (és rossz értelemben): szétírt.
A második könyv a Pelevintől amúgy kötelező jelleggel várható „fotelregény”, összességében tulajdonképpen szellemes és tartalmas – még úgy is, hogy azért „nem túlságosan mély” – metafizikai eszmefuttatásokkal elsősorban az emberi személyiség mibenlétéről és a szerelemről egy szinte popkulturálisba hajló ötlet (puparaszta identitás) apropóján. Szórakoztatóan könnyed rutinszerűség.
Aztán van még itt egy a két könyv már említett történeti felfűzése miatti obligát epilógus – jelentem: ujjgyakorlat –, meg az ezen felfűzés szerinti egyéb írástechnikai elemek, jelesül filozófiai, ál-filozófiai és ál-etimológiai gondolatmenetek, szó-és névgyártások nyelvi játéka, az egyébként ponyvaegyszerűségű és –szándékű* gerinctörténetre felhordott kiegészítő cselekménymozzanatok, satöbbi. Az összkép: erősen vegyes; és igazság szerint ez a vegyesség az, ami szerintem ciki. Valahogy a megmunkáltság és az stiláris igényesség hiánya tükröződik vissza benne, igen, az alkotás félszívűsége, amely minden kis lapos félötletet a szövegbe emel. Kifejezetten kínosak, nem jópofák, hanem jópofiskodók például a névadások (ld. Madonna de Auschwitz), ráadásul teljesen öncélúak, funkciójuk egy-egy kivételtől eltekintve (ld. Montaigne-Montesquieu) semmi; de – más: – például a szerelmi főszál cselekményi sodorán sem igazán sikerült értékelhetően jelest húzni. Ha úgy tetszik: a lábjegyzetben magyarázott tudatos, induló laposság szándék szerinti kicsavarásával mintha nem sikerülne kimozdulni éppen ezen laposságból. (Vannak persze jobban eltalált elemek is, pl. az ’ork’ szó eredetének levezetése tulajdonképpen szórakoztató, a ’puparasztáé’ meg egyenesen bravúros; vagy pl. a pelevini műről műre visszatérő, médiákra reflektáló perspektíva cselekménye (ld. kamera és operatőr viszonya) még mindig jó; de az összképen ez semmit sem változtat.)
Olvasható, de akkor is: tizenkettő egy tucat. Ami az igazi baj, hogy lassan Pelevin maga írja meg azt a tucatot, amiből ez lesz majd: egy. Lassíts, Viktor, hogy a jövőben is mindig komolyan vehesselek!
*Ha valakinek nem lenne világos, ez nem devalváló: a posztmodern eszményébe simán belefér, irodalmi természetébe igen könnyen simul. Ilyenkor a cél mindig ennek (ti. a ponyvaalapnak) a kicsavarása: mettől jobban, annál jobb. Nem pelevini a spanyol viasz, kismiljóan alkalmazták ezt már az izmus hőskorától fogva, határozott célzatossággal (lásd még: „az alapsztori mindegy, az az érdekes, amit rá lehet hordani”). Csakhogy egy minden ízében extrém példát mondjak: a Súlyszivárvány látszólagos gerinctörténete is egy kémsztori.