A fiatal nő, aki a történetet egyetlen hosszú monológban elbeszéli, egyedül él két kisfiával, az ötéves Kevinnel és a kilencéves Stannel. Életükben először nyaralni viszi őket. Ez a kiruccanás igazi ünnepi esemény, legalábbis annak kellene lennie, és az anya igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy az is legyen.
Késő este szállnak buszra, szakadó esőben. És a gyerekek bizony nyugtalanok, aggasztja őket, hogy ilyen váratlanul, az iskolaév kellős közepén utaznak el, méghozzá a tengerhez, pedig már beállt a tél.
De minderről nem lehet beszélni, sírni sem lehet, sírni főleg nem, sem az anyának, sem nekik. Ruháik szinte mind ott vannak a sporttáskában, kedvenc tárgyaik is – kivéve Kevin otthon felejtett cumiját –, és ez megnyugtatja, meg kell, hogy nyugtassa őket: ne féljenek többé a sötéttől, hiszen holnap új, csodálatos élet virrad rájuk, amelyben nincs több szenvedés. Boldogok lesznek, látni fogják a tengert, és látni fogják a… (tovább)
Tengerpart 45 csillagozás
Kedvencnek jelölte 2
Most olvassa 2
Várólistán 27
Kívánságlistán 10
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Egy jó könyv megíráshoz elég egy zavart elméjű édesanya, két rossz körülmények között felnövő gyermeke, egy esős tengerparti kisváros, egy tűzfalra néző szállodai szoba és egy párna. Olvasás közben kikapcsoltam a melltartómat, mert szorított. A fullasztó érzés nem múlt el, rájöttem a könyv okozza. Hatásos.
Nagyon szörnyű könyv. Nagyon jó könyv. Olvastatja magát, egyre gyorsabban futsz sorról sorra, közben meg tudod, hogy még nem késő, még félre lehet tenni, mert hogy ennek jó vége nem lesz, az biztos…
Van, aki annyira egyedül van, hogy senki nem látja rajta a bélyeget. Vagy csak a hivatalos szervek – szociális gondozó, pszichiáter, tanárok és óvónők látják, hogy valami nincs rendben. Nekik meg egy a sok eset közül. Még a szakember is hajlamos bagatellizálni, meg rászólni, hogy „szedje már össze magát”. Elmondani, mit kell csinálni. Közben meg az a baja szerencsétlennek, hogy nem tudja összeszedni magát, és nem tudja csinálni azt, amit kell.
De ha a családodban van depressziós, pánikbeteg, akkor tudod, hogy hiába szólsz, hiába figyelsz, hiába segítesz. Ha huszonnégy szabad órád és száz kezed meg angyali türelmed lenne, még az is kevés.
Valami megoldás kéne. Valami, hogy ne egy ilyen kirándulás legyen a vége…
Dühöngök.
Kiabálok.
Sírok.
Megölelem minden szerettemet.
Legalább ma nem panaszkodom, hogy kevés van.
Élvezem a szabadságot.
Nem fogok irigykedni, hogy mi idén sem jutunk el tengerpartra.
Szeretek, szeretek, szeretek.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Eleinte kicsit unalmat, az ember azt hiszi, hogy nem történik majd semmi, aztán rájövünk, hogy pont ez a lényege az egésznek. Hogy néhány embernek a semmi is rettenetesen félelmetes. Remekül leírja a pánikbetegség, a szorongás mibenlétét, szinte mi is érezzük, amit a főszereplő érez. Ettől olyan folytogató, nehéz olvasmány ez.
Nem egy kellemes esti olvasmány, mégis ezt választottam tegnap este. Még 60 oldal volt hátra belőle, de tudni akartam, mi az, amit végig sejtet az írónő, de nem mond ki konkrétan…Becsukva a könyvet csak ültem még pár percig, majd odamentem az alvó kisfiam ágyához és megfogtam a forró kezét. Egy pillanatra elképzeltem, vajon lenne-e olyan körülmény, ami miatt képes lennék arra, amire a könyvben szereplő anya. Nem lennék képes. Nem tudom elfogadni, nem tudom megbocsájtani sem. Vannak nők akik alkalmatlanok az anyaságra. Ezt lehet magyarázni akárhogy, lehet depresszió és pánikbetegség mögé bújni, a tény akkor is tény marad.
Érdekelt volna, mi lesz a nő sorsa a továbbiakban. Vagy talán az írónő az olvasóira hagyja az ítéletet? Én kemény bírája lennék…
Kevés ennél nyomasztóbb könyvet olvastam mostanában, és inkább dühöt vált ki belőlem az anya felé. A gyerekekkel lehetne együtt érezni, de az ő szemszögük nem hangsúlyos. Ha nem ez lenne a vége, az anya viselkedése akkor sem lenne rendben, bármennyire is érthető olyan értelemben, ahogy a gondolataiból következik. Nem gondoskodik róluk, elfogadja, hogy Stan vállalja át tőle a szülői szerep egy részét. Teljesen mindegy, mitől vált ilyen szorongóvá, mitől vannak pánikrohamai, már régen kezdenie kellett volna ezzel valamit…
Ez az a könyv, amiről azért nehéz értékelést írni, mert már az elejében benne van a vége. Aki elolvassa pontosan tudja, hogy mire számíthat. Aztán mindenki vérmérséklete szerint ítél vagy reménykedik. Én személy szerint megértem az anyát. Mármint, ha ezekkel a gondolatokkal van folyton bezárva a saját fejébe, és kívülről semmi hatásos segítséget nem kap, akkor várható, hogy azt teszi, amit. Kitűnően hozza egy személyiségzavaros ember belső világát, pszichológusoknak majdhogynem kötelező.
Népszerű idézetek
Vajon hol sírnak az emberek? – ez az a kérdés, amelyet gyakran felteszek magamnak, furcsa, hogy az utcán soha nem látni sírdogáló embereket. Sokan telefonálnak, de síró emberrel sokkal ritkábban találkozom, pedig talán kevésbé utálnánk egymást, ha többször látnánk másokat sírni.
76. oldal
Nem válaszolt. Magába zárkózott, elmenekült valahova, ehhez nagyon ért az én fiam. A tanárnő gyakran ad neki kölcsön könyveket, és amikor Stan olvas, ugyanez történik: egyszerűen itt hagy minket. Néha az az érzésem, hogy még olyankor is ezeket a könyveket olvassa, amikor már rég visszaadta őket, még akkor is ezekre a könyvekre gondol, olvassa őket, még ha nem is látja a szavakat, Stan tényleg nagyon ért ahhoz, hogy máshol legyen.
90. oldal, Ulpius-ház, 2003.
Amíg értjük a dolgokat, addig nincs semmi baj, ilyenkor a dolgok a mi oldalunkon állnak, ám észrevettem, hogy mihelyt összezavarodunk, nem értjük a helyzetet, minden ellenünk fordul, és fájdalmat okoz nekünk.
68. oldal
„…hihetetlen, hogy az emberek szeretete képes egyik pillanatról a másikra gyűlöletbe átcsapni, minden figyelmeztetés nélkül…”
66. oldal
Engem éjjel soha nem várt jutalom, az én álmom egy kés, mely sorban elvagdossa azokat a szálakat, amelyekbe napközben kapaszkodom.
38. oldal
Megszoktam, hogy az ablakom a szemben lévő bérházra néz, és ennek örülök is, szeretem nézni az embereket, ahogy ott mozognak a függönyök mögött, meg a kislámpák fényét, amikor leszáll az est, ez olyan szép, mindannyian együtt vagyunk, sorban, mindenki a saját kis dobozában, ez a dolgok rendje, és ez tetszik nekem.
31. oldal
(…) a pénz értéke sajnos nincs arányban az egyes emberek által neki tulajdonított értékkel.
43. oldal
