Könyörtelenül 87% 41 csillagozás

Fiatalkorom egyik kedvence volt, úgy emlékszem, hogy annak idején a filmet láttam először, majd olvasás után újra megnéztem.
Megdöbbentett minden alkalommal – olvasás és film közben is –, hogy ez valóság volt, nem egy kitalált krimi.
A helyszín megdöbbentően hasonlított az é kollégiumi szobámhoz, de szerintem abban az időben minden kisvárosban ugyanolyanok voltak a kolik.
Akkor még nem értettem, hogy két, katonacsaládból származó fiú hogyan vetemedhet ilyesmire.
Ma már értem.
Abban a világban, jó 30 évvel ezelőtt természetes volt Magyarországon, hogy az is horror, ahol nem folyik vér, csak be vagyunk zárva, és nem kapunk enni, miközben ordítanak velünk.
A mai világban ez a történet már nem igazán állná meg a helyét, nem véletlen, hogy nem nagyon olvassa senki.
Egyébként sajnáltam – már akkor is – a két fiút, úgy éreztem, és érzem ma is, hogy értő, szeretetteljes családban erre nem került volna sor.
Talán a fiatalok útkeresése, kilátástalannak ítélt élete az, ami ma is hajtja a világukat.
Persze ezért nem kell feltétlenül fegyvert fogni a kézbe.

Nagyon régen olvastam már, de most újra elővettem, mert megjelent egy új könyv is a témáról, és szerettem volna összehasonlítani ezzel, hogy mennyiben egyezik, illetve tér el a kettő egymástól.
Végh Antal könyve lényegében ponyvaregény, másként ki sem adhatta volna abban az időben. Krimiszerűen tálalja az eseményeket, pörgős, izgalmas stílusban. Mármint az 1986-os kiadási évet nézve, az akkori regényeket tekintve. Egy mai fiatal lehet, hogy unalmasnak találja. Én nem találtam annak, mert végül is a szülővárosomban történtek ezek a megrázó események, és még ma is feldúlják az itt élő embert.
Nem tudhatom, hogy annak mennyire élvezhető a nevek nélküli, az időben ide-oda ugráló történet, aki nem ismeri az eseményeket, de nekem tetszett. Izgalmas volt, még úgy is, hogy tudtam a sztori végét.
Érezhető, hogy nagyon sok adatot és információt összegyűjtött az üggyel kapcsolatban Végh Antal, és hogy nagyon sokakkal beszélt ez ügyben. Sajnos csak név nélkül, mert hírzárlat volt, és sok szereplőt titoktartásra köteleztek abban az időben még, amikor a regény készült. De sok szereplőre ráismerek, még így is, és úgy gondolom, hogy a város életét és lakóit, a sztori hátterét bemutató részek egyáltalán nem légből kapottak, és látszik az alapos kutatómunka rajtuk. A hiányzó részleteket fantáziával pótolta, de így is egy kerek egész történet lett belőle.

Hogy lehet az, hogy erről az eseményrél én még nem hallottam? Valószínűleg titokban tartották, hiszen hírzárlatot rendeltek el. Másodsorban pedig 1973-ban még meg sem születtem, a könyv megjelenésekor is csak 10 éves voltam.
Nagyon jól megírt könyvről van szó. Nem említ helyszínt, nem említ neveket az író. Ez természetes, hiszen akkor meg sem jelenhetett volna a könyv. Végh Antal hitelesen szemléltette, mi zajlott le az emberekben. Hitelesen adja át a hangulatot, ami a kollégiumi szobában, ami a városban uralkodott. Hitelesen szemlélteti a hatalmon lévő emberek életét.

Rég olvastam, de lekötött és utána utána is olvastam a valóságnak. Jó könyv.

Szerintem jobb, mint Truman Capote… és nem azért, mert Végh Antal hazánkfia, hanem mert sokkal izgalmasabb, feszültséggel teljesebb atmoszférát, összetett jellemeket teremt/ábrázol, mint Capote. Utóbbit végig sem bírtam olvasni, annyira unalmasnak találtam.

Megtörtént esetet dolgoz fel, ami a nyolcvanas években történt Balassagyarmaton a karácsonyi szünet alatt: két fiatal fiú – egy testvérpár – felfegyverkezve behatol egy lánykollégiumba, s ott napokon keresztül egy szobában összezárva fogságban tartanak néhány diáklányt. Élelmük szinte semmi, kínjukban már a radiátor fűtővízét isszák… De beengedni semmit nem engednek be a zárt ajtókon keresztül, míg meg nem kapják az irreális, teljesíthetetlen követelésüket…

A könyv nem említ meg egyetlen nevet, évszámot, helyszínt sem… Minden fejezet más más időben és térben játszódik, de mindig visszatér a kollégiumba, ahol már az őrület határán vannak a lányok… De mégis kiteljesedik egy kerek történet: mi késztette erre a tettre a jómódban élő fiukat, milyen hátterük, gyermekkoruk volt; mi játszódott le a kollégiumban, ott bent a szobában, illetve kint a folyóson; és mi történt azután, miután vége lett…

A „könyörtelenül” itt nem akcióra asszociál; a Könyörtelenül egy mélylélektani folyamatot ír le, melyben az áldozat és üldöző határai összemosódnak… Szinte egy kriminál-pszichológiai esettanulmány.

Letehetetlen…

Hatala Csenge könyve előtt olvastam el és szinte faltam az oldalakat. Ismertem a történetet régről, de teljesen újszerűleg hatott rám. Végig fenntartja a feszültséget. Persze nem teljesen így volt valójában, de dicsérendő, hogy a hírzárlat ellenére mennyi információt helyesen írt le. Ami különösen tetszett, hogy miképpen érzékeltette az akkori hatalom működését. Egyeseknek mindent lehetett, mindent elrendeztek, aztán amikor már kiszabadult a szellem a palackból, akkor mindez hirtelen az ellenkezőjére változott, mintha azelőtt sohasem ismerték volna egymást. Ez az urambátyám rendszer kezd visszaszivárogni ma is.

Megrázó. Ez a könyv elég részletesen belemegy mindenbe. Alaposnak mondanám. Mintha minden egyes papírfecnit megvizsgált volna a szerző és abból gyúrt volna egy regényt. Szerintem ez a normál kutatómunkát is felülmúlja. Viszont a stílusa nem igazán tetszett. Gondolom azért, mert régies ez nekem, de nem annyira, hogy értékeljem ezt benne, csak annyira, hogy untasson egy kicsit. Lassan haladtam vele, szenvedős volt olvasni, pedig a történet és a felépítés is tetszett. Néha hatásvadásznak is találtam. Persze tekintsünk el attól, hogy ez egy valós tragédia, mert különben nem írhatnék olyanokat, hogy „untam, amkor a lányokat ért megráákódtatásról volt szó, meg arról, hogy egész életükre rányomja ez az eset a bélyegét”. Egyébként értem, hogy megrázó egy hétig fegyveresekkel bezárva lenni, de a mai embereknek, olvasóknak ez nem üli meg a lelkét annyira, szerintem. Mármint, ha végignézünk egy híradót, már abban több a szörnyűség. De a 30 évvel ezelőtti Magyarországon el tudom képzelni, hogy valaki a körmeit rágva olvasta ezt a könyvet és szörnyülködött már a fiúk fiatalkorán is.
Nem minden könyv örökzöld.

A Beszélnünk kell Kevinről játék kapcsán jutott anyukám eszébe ez a könyv, mert ebben is van iskolai mészárlás. Hát nem volt. Nagyon érződik, hogy nem mostanában írták a könyvet, mert ma ha ilyesmi történne, akkor a fiúk gond nélkül lelőnének mindenkit, aki csak a kollégiumban van, nem elégednének meg, hogy csak pár napig éheztetik a lányokat. És olyan gyerekes követelések voltak, hogy ők is gondolhatták, hogy ezt nem fogják teljesíteni. Annyira vártam, hogy mikor történik már valami, lőjenek már le valakit és induljon be a könyv, de ez nem következett be. Ez végülis szerencse, mivel a könyv igaz történeten alapszik.
Nem tetszett, hogy a szerző ugrált az időben. Egyik részben még fogva tartották a lányokat, a következőben a lányok a kórházban lábadoztak, utána újra a kollégium került előtérbe, aztán a fiúk gyerekkoráról mesélt. És nagyon hiányoztak a nevek. Senkinek nem írta le a nevét, csak a fiúk, a lányok, a mama, a papa, a rendőrfőnök, a főorvos, stb.

Egy kihívás kapcsán találkoztam a történettel először. Kifejezetten egyedi hangulata van a könyvne azzal, hogy mindenre csak utal és egyetlen nevet sem említ. Persze anélkül, hogy sokat éltem volna benne, a családi beszélgetésekből és a történelem iránti rajongásom okán tudtam, miért van ez. De még így is igényelt utánolvasást egyik-másik utalás megértése. De talán pont emiatt tökéletes látlelete ez a kornak. Kimondani nyiltan semmit. Csak utalni rá. Aki kicsit nyitott az újra/szokatlanra annak ajánlom mindenképp. Persze tervezem még hozzá olvasni Hatala Csenge könyvét is, hogy teljesebb legyen a kép, már nevekkel.