Vavyan Fable: Jégtánc

…Hozzád képest még egy hóember is parázslik. Igyál egy whiskyt , verj meg egy polgárt, és menj a francba, tetű zsaru.
– Tudsz bánni a férfiakkal – bólintott Bárd, majd székét a pódium felé fordítva, átadta magát a műélvezetnek.

Ezt a követ úgy hívják, mint téged – mondta, s az asztal lapjára koppantott valamit. – Jade. Kemény, konok drágakő, nagyon nehéz megmunkálni.

Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted, gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már összeölelkezik vele. Rideg gyönyörűség, téli mese. Az életed. Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony jég, táncolsz, részegülten, már nem törődve a jeges mélységgel, s egyszercsak felemelkedsz. Felujjongsz, hiszen szárnyalsz, ám ekkor elbotlasz, kékre-zöldre ütöd magad, de felkelsz és kezded elölről, és folytatod, amikor megroppan a jég és térdig merülsz a vízbe, kibotorkálsz és táncolsz, mígnem merevre fagynak a csontjaid, táncolsz lassulón, hanyatlón, s ha kibírod, felébred a Nap és megmelenget.

A lány felült az ágyban. Bámulta a szobába szüremlő, porszemcséket rezgető fénynyalábot, az utcai lámpa által az ablak négyszögébe rajzolt platánfa-kísértetet, s hallgatta Tilton fulladt-mély hangján a lelket kérincsélő, sündörgő, komisz Ördög mind dühödtebb követelőzését, a végül már szinte hason csúszó rimánkodást; és elhitte a dalnak, elhitte a hiábavalóan megkísértett Bárd tiszta-mély hangjának, hogy elég a boldogsághoz, ha szereted az életet, még viszonzatlanul is elég, hiszen ez a szeretet megláttatja veled az egyszerű szépségeket, és forrásvíz-üde harmóniával tölt el.

Önmagadhoz képest bármi lehetsz, elég, ha leszámolsz a saját agyaddal. Alighanem a politikusok is így keletkeznek.