Anya csak egy van 90% 199 csillagozás

Amikor kézbe vettem a könyvet, sokáig gondolkodtam, hogy miért ilyen alakúra, miért ekkorára és miért ilyen rövid sorokkal lett elkészítve. Szóval, tele voltam miértekkel, pedig még egy sort sem olvastam belőle. Miért kékkel van az író neve írva és a címe rózsaszínnel vagy valami hasonlóval. Aztán azt is néztem, hogy a „csak” szóból egy tűhegyes vonal, mintegy apró dárda, arra utalhat, hogy olvasás közben, majd el fognak találni a szavak. Elkezdtem és ezt a 219 oldalt hamar elolvastam. Meg lett a dárda hegye, el is talált, a rövid sorok feszültséggel teli lendületet adtak és bár nem vastag, de mégis „súlya” van és nem egy retikül könyv, sem kívül sem belül. Közben mégis mindent egyensúlyban éreztem. Egyensúlyban volt a humor és a mély gyász, a félelem és az élethez nélkülözhetetlen bátorság. Úgy gondoltam, az író bölcsen ránk – rám, az olvasóra bízza, hogy ha akarom megvisel, ha akarom sírok, ha akarom, olykor mosolygok a regényen. Mosolygok az anyán meg Ladón meg magamon, mert ilyenek vagyunk, mint ők. Szomorú mosolyt csal az arcunkra és néha kissé félrehúzzuk a szánkat, ha eszünkbe jutnak a megélt és az elmulasztott pillanatok. Láttam Vámos Miklós arcát közben, ahogy egy arcizma se rándul, ahogy mesél. Csak sejteni lehet, hogy amit mond, azt ugyan humorosnak szánja, de mögötte mást is elrejtett. Ezt kedvelem benne és ebben a könyvében is. Rám bízza, hogy azon amit mond, én éppen nevetni akarok vagy sírni. Nincs benne előrenevetés, nincs benne hangulatkeltés. Nem mesterkélt, csak az van, amit ő mond. Szemével közben keresi a megértő arcokat. Így olvastam ezt a könyvét is és úgy érzem nem értettem őt félre. S a végén, mikor újra előre lapoztam fedeztem fel, hogy a „A halálnak van humorérzéke” mondat egyre fogyó 12 sorában a 9. sor ezt mondja: „A halálnak van éke.” A ék szó kettős jelentését gondoltam végig és azt, hogy mindkettő el van rejtve a sorok között. Az ék, mint a fejsze vagy balta, amivel a fák törzsét kettéhasítják, kivágják. És az ék, mint dísz, mint méltósággal leélt élet és tisztelet az elmenő felé. Lehet, ezek csak az én gondolataim, nem baj, elmondtam nektek.

Ez a fajta vetület a mániás depresszió elszenvedőiről , – úgy mint a betegséggel küzdő anya, és az anyával küzdő család, gyerekek, fiú- irodalmilag feldolgozva, emberileg és tapasztalatilag nagyon tanulságos, olvasóilag szórakoztatva élvezhető.(hm ez is kicsit groteszk azért) Vámos Miklós nagyon jól adagolja a félelmeket, érzéseket, tudatokat és tudat nélküliséget, jellemzéseket a szituációkkal és a váltogatott belső monológokkal. Kicsit az anya is és kicsit a fiú is lehet az olvasó. Kicsit szeretheti, kicsit utálhatja is mindkettőt, attól függően, éppen kinek a fejéből, lelkéből beszél ki a könyv oldalain keresztül. Nem is igazán tudom eldönteni kinek nehezebb.
Van az a groteszk élethelyzet, ami annyira szomorú, hogy annak a nevetséges mivoltát még a halál sem tudja felülírni. Azon túl, hogy kiválóan zárja le a végtelenül szomorú történetet VM, kicsit jobban megérthetjük a könyve által a saját dr. Maros Andorné Piroskáinkat is, meg a Viccesladóinkat is. Mert nem mind hülye, aki hülyeségeket csinál.

Lehet erről mit írni? Lehet ez kitalált történet? Lehet ezen nevetni? Lehet ezen sírni? Évekig várt rám ez a könyv, még tizenévesen vettem meg. Jó, hogy csak most olvastam. De jó, hogy elolvastam!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egyszer régen, nagyon régen, sűrű erdő közepében a nővérem azt mondta olvassam el ezt a könyvet, szeretni fogom. És szokás szerint igaza volt…

Egy agyabeteg, bipoláris anya őszinte és gyakran humoros vallomása öregségről, halálvágyról, betegségről, életről. Mert amikor mániás, akkor sokakkal ellentétben tényleg él. És egy agyament humorista, anyjánál halvérűbb fiú kevésbé humoros vallomása beteg anyjáról, kapuzárásos szerelméről. Naon jó. Anya csak egy van. És azt senki nem akarja elveszíteni, pláne nem így, a gödör mellett állva meg már késő. Legyen az akármilyen anya. Mert akkor is csak anya. És abból tényleg csak egy van. Egyetlenegy. Aztán anya csak egy nincs.

Az Apák könyve után olvasva – az ismétlődő epizódok miatt – még inkább az a benyomása az embernek, hogy ez igaz, ez nem fikció, így még közelebb kerültem a történethez. Átéltem Ladó anyja iránti érzéseit, utáltam, sajnáltam végül megkedveltem özv. Dr. Maros Andorné Kozinkay Piroskát. Későn.
Sokszor elgondolkodtam mit tennék én, megértőbb, kedvesebb, okosabb lennék -e, mint sárikám és lacikám. És mit tennék, ha én ülnék abban a rohadt hullámvasútban? Hát nem tudom… (addig jó, hehe.) Nem tudtam elítélni egyikőjüket sem, na jó, azért Lacpac feldühített a hülye reménytelen szerelmével (tisztára mint Buzzati Antonio Dorigója).

Letehetetlen, magával ragadó könyv volt számomra, a 2012-es év eddigi legjobbja. Azért kezdtem el olvasni, mert jövő héten a szombathelyi Weöres Sándor Színház Kötelező olvasmányok-sorozatában, amely kortárs írókat hoz el nekünk ide, a nyugati végekre, Vámos Miklós lesz a vendég. A találkozásra való hangolódás szándékától, és egy hirtelen, rögtönzésszerű választástól igazi – számomra – ajándék-regényt kaptam. Valami nagyon jót, keserédest, mégis szívmelengetőt.
Ladó anyukájának lélegzetelállító, a felocsúdásra lélegzetvételnyi időt sem hagyó, „fent”-i tirádái úthengerként döngöltek laposra. Nem volt menekvés. Ahogy Lacpacnak sem, akiben kezdetben idegesített bénult teszetoszasága, a Vera-féle szerelemcsétlenkedés.
Aztán ráéreztem Vámos hol ironikus, hol groteszk humorára, és a magyar nyelv ízének, zamatának élvezetét maximálisan nyújtó szóhasználatára, fogalmazásmódjára.
Átfordult bennem valami. Feloldódtak az anyával és fiával kapcsolatban kialakított felszínes és igaztalan előítéleteim. Tanultam – anélkül, hogy ehhez bármiféle körmönfont, burkolt didaktikát vetett volna be csaliként Vámos – gyengeségeikkel együtt elfogadni a párost, akik szenvedéseikben, egymással és önmagukkal, no meg az anya a betegségeivel való viaskodásban hasonló utat járnak be.
Nagyon mi: a hétköznapiak, az esendők, a küszködők, az ellentmondásos érzelmeik hálójába gabalyodottak, a szeretetben tökéletlenek vagyunk ott ebben a regényben. Meg a kétségeink, az önmarcangolásunk, a – megkésett – felismeréseink, a csakazértis megátalkodottságában makacs mulasztásaink, az utólag jóvátehetetlennek bizonyuló, magunk előtt is elkent vétkeink. A szemlesütéseink, félrenézéseink, eloldalgásaink. Emellett ugyanakkor a mégis-legyőzhetetlenségünk, mert a görbe tükörből a vicces Ladó mamája kacsint ránk cinkosan és biztatóan: pajzán, bátor életörömével.
Valódi empátia, valódi tolerancia; tényleges odafordulás és figyelem egymásra. Vagy legalábbis a törekvés ezekre. Amíg lehet. Kegyetlenül nehéz – sugallja Vámos, tapasztaljuk nap mint nap mindannyian.

Szabad-e ezt az értékelést megosztanom?

az élet lepereg így is
úgy is
akkor meg miért ne

jó
hát tetszett
tényleg
igen
nevettem
aztán meg
elborzadtam
valami belement a szemembe
aaztán
aaa

e
ee
elgondolkodtam
lelket nyitottam
magamba néztem
aztán
csak
bólogattam
sajnos
nem sajnos

Hogyan gyűlölhet az ember valakit, akinek már csak hónapjai vannak… aki hamarosan nem is lesz?!
Nem csak anya, apa is egy van, és lehet, hogy tudtam, éreztem, hogy nincs sok hátra, de nem foglalkoztam vele, így haragudtam, lázadtam, nem gondoltam, hogy megtörténhet, aztán pedig de, és lehet, hogy szörnyű dolog a szülőnek eltemetni a gyerekét, azt se kívánja az ember az ellenségének sem, hogy ott álljon a szülő mellett és lássa eltávozni belőle az életet. A gyűlölet és a szeretet kéretlenül jön, megy, ahogy kedve tartja, mi pedig csak remélhetjük, hogy nem okoznak nagy károkat. Tudhatjuk, amit kell, vannak erősebb dolgok. Aztán bánkódhatunk, de hát ez is hozzátartozik, ha akarjuk, ha nem. Nem gondoljuk, hogy velünk is megtörténhet. Boldogok, akik időben felismerik az életet, és nem engednek az apró haláloknak (=bosszúságoknak). Anya csak egy van. Még van. Egyszer nem lesz. Tudom. De ettől nem könnyebb, nem másabb, ugyanolyan nehéz. Utálom magam, de el is fogadom, és igyekszem. Nap, mint nap. Ennél többet nem tudok tenni. Nem csak rajtam múlik. És csak remélem, hogy nem lesz semmi mégis meg kellett volna.

Így is mindent későn kapunk. Legalább akkor adni ne felejtsünk el időben.

és
iii
igen
engem más is
megfogott
most
mert
ééé
érzékeny vagyok

aki soha nem csinált
magából hülyét, az lényegében nem is élt
El is csesztem jó pár évet, most pedig meg akarom élni az elmúlt éveket hónapok alatt, és nem egy pakli cigarettáért, de egy megértő lélekért én is lehúznám újra a bugyimat, de csak nem látja, hogy nekem nem a cigi kell, és soha nem is az kellett, és ha "föl is tűzöm a fehér kórházi hálóinget", azt mindig csak miatta egy emberért, nem az összesért, és ha támaszkodtam is már a kőkerítésnek, annak is talán más oka volt, mint hitte s hiszi, vagy tudja, de nem érdekli, és csak én csinálom magamból a hülyét, de legalább lényegében élek, kösz, nem vigasztal, mégis jobb, mint a semmi, ki érti ezt, oda se, talán egyszer végre megérti, rájön, hogy engem… velem…, vagy csak én sem tudom, mit akarok de, ha szól hozzám, az a baj, ha nem, az a baj, mert gyűlölöm, hogy megbánt, de szeretem, ha piszkál, utálom, hogy bunkó, szeretem, hogy velem osztja meg a mindent, utálom, hogy könnyen sértődöm, ő meg nem vigasztal, és gyűlölöm őt is, magamat is, amiért mindezek ellenére szeretem, és néha fent, néha lent, és már unom, hogy napi szinten hullámzok, de legalább nekem itt vannak a gyógyszerek barátok, és ez már tényleg több, mint a semmi, ez már valami. De van, amiben az ember senkire se számíthat, csak saját magára! így van ez, nem baj, egyet se búsulj, majd megoldom, eddig is mindig mindent megoldottam! felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam! sztornó az egész, oké? kezet rá!

Anya csak egy van – Jó, hogy még itt vagy, érezzek, viselkedjek bárhogy is
Apa csak egy volt van – Fáj, hogy már nem vagy, éreztem, viselkedtem bárhogy is
Pasi sok van – Valaki mindig fáj, de most már lehetne jó is, legyen bárhogy is
De szív az csak egy van – Jó is, fáj is, de az enyém, s őt is szeretem, bármi van, bárhogy is

Lehet megvetendő, mert tudtam, kb mi lesz a vége – a VÉG!!, de akkor is nagyon sokat nevettem, sőt röhögtem az első harmadán.Többször volt, én ezt már átéreztem érzésem, főleg a végén, amikor rájön az ember, mennyire jófej is volt/lehetett volna az életünkből eltávozott, mennyire sok minden kimaradt az életben.Ilyen kevés oldalba sűrítve nagyon sokat kaptam, megismertem egy iszonyat betegséget, családtagokat, kórházakat,hangulatokat, kapcsolatokat.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megható, olykor megmosolyogtatóan emberi történet egy öregasszony, dr. Maros Andorné utolsó napjairól, a gyermekeihez, unokáihoz (a családjához) való kapcsolatáról. Maximálisan megértettem, hogy még idősebb korban is szeretne Ladó anyja élni, és szexuális vágyai is vannak, ill. csencsel külföldről behozott árukkal (biciklilánc). Ladót aggasztja, hogy anyja felelőtlen tetteit neki kell/kellene rendbe raknia. Gyakorta megszólal a lelkiismerete, de nem csak az anyjával, hanem szerelmével Verával kapcsolatosan is. Mit kellene? Hogyan kellett volna másképpen? Legbelül egy hang elítéli az anyja hóbortos, átgondolatlan cselekedeteit, mivel a mániákus depresszió hatása alatt áll, aztán hol fent, hol meg éppen negatív periódusban van az anyja. Egy egész sor szerencsétlenül végződő párkapcsolatot is felsorakoztat Vámos, de úgy tűnik, Ladó anyja semmiből sem tanul. Nyilvánvaló a középpontban egy haldokló, tüdőrákos anya és fia érzelmi kapcsolata áll. A végkimenetel nem kétséges. Humoros Ladó akkor érti meg mit is jelentett anyja életében, amikor a néni örökre eltávozott az élők világából. Anya csak egy nincs. (Addig jó, amíg van!)

Ez a könyv nem nekem való. Alapjába véve túl sok betegséget, halált láttam már túl fiatal korom óta, így kínosan rettegek nem csak az öregségtől, de a betegségektől is.
Nem elég, hogy nagyon könnyen átérzem a látott, hallott történeteket, még a saját mumusaimat is felébresztette ez a könyv.
Egyszerre nevettem és sírtam míg olvastam, még szerencse, hogy itthon, gépen olvastam, mert tuti elvittek volna a hosszú ujjas kabátban, ha ezt bárki is meglátja.
Anya csak egy van. Meg Apa is, és testvér is, és minden emberből csak egy van. Remekül fogja meg Vámos azt a szálat, hogy az ember mennyire a saját kis hülyeségével van folyton elfoglalva, miközben körülöttünk a világ jön….és ami jön, az megy is. És ha elmegy, nagyon hiányzik. És van úgy, hogy nem jön vissza soha többé, marad belőle egy emlék. Ami fáj, és szép, mert az ember mindig mindent szépít. Most nem tudok írni.
Nekem nem való ez a könyv, de egyszer mindenkinek el kell ezt olvasnia. És mindenki ölelje meg az Anyukáját, aki teheti, és mindenki mást is, akit csak egy kicsit is kedvel, mert mindenkiből csak egy van…