Alma ​utca 22. (Alma utca 22. 1.) 89% 79 csillagozás

Nagyon kedves volt számomra ez a kis könyv, több emléket is felidézett bennem. A társasházi élményeimet, ahol már fiatal anyukaként történt velem a dolog, amikoris mondtam a játszótéren tébláboló gyerekeimnek, hogy most már menjünk fel (haza), hogy igyanak-egyenek valamit, ám amikor a lépcsőház ajtót kinyitottam, az én kettőmön kívül még hat másik gyerek masírozott utánunk felfelé, csendben, a világ legtermészetesebb módján a lépcsőn, egy kis evésre ivásra. Így hát mit volt mit tenni, megitattam őket málnaszörppel, kaptak egy-egy lekváros kenyeret, és miután az enyémeket lefektettem egy kis délutáni szunyókálásra, a többiek egy „csókolom” után lenyargaltak a lépcsőn, és még egy jó ideig hallottam a játszótéri vidám kiáltozásaikat. Éhesek, szomjasak már nem voltak…:D

Gyerekkoromból pedig azt, hogy nekünk az öccsémmel is volt egy Gazsi nénink, akit ijedtükben neveztünk el így, talán mert a kertjükből átlógó gyümölcsfát dézsmáltuk, amikor – azt hiszem – a tesóm elkiáltotta magát: Vigyázz, jön Gazsi néni!! Természetesen a férje volt Gazsi bácsi, de az adrenalinnal fűtött helyzetben ez jutott a kisöcsém eszébe, és ez a név aztán rajta is maradt. Legalábbis kettőnk között így neveztük. :)

Az Alma utca 22-ben is laknak nagyon édes, leleményes, találékony gyerekek, akiket Misi szemén keresztül ismerhetünk meg. Nagyon tetszett mindenki egytől-egyig, Misi családja, a bohókás nagyival és az egymással időnként vitatkozó szülőkkel, Elek bácsi és kutyája Lajos, különösen az, hogyan lett a kutya neve Lajos :D, és Lajos másik élete is szívet melengető volt. A Csúnya néni és a liften leadott uzsonna idézte fel bennem a fenti emlékeket, mosolyogtam rajta sokat. Kedves, aranyos, bájos könyv volt, az illusztrációk is kedvemre valók voltak.
Még más mesék:http://konyvutca.blogspot.co.ke/2016/08/mesevalogatas_20.html

Ebben a könyvben annyi jó dolog van! Vicc, humor, kaland, gyerekcsíny, gondoskodás, barátság, szeretet és szeretet és szeretet.
Kedvesek a szereplők, összetartóak a gyerekek, a szülők segítőkészek, és nem másznak bele a gyerekek dolgaiba, csak pont annyira, amennyire szükséges. A nagyszülő-korban lévők pedig pont olyanok, mint a nagyszülők, mégha nem is azok valójában, de beillenek annak (pl. Elek bácsi).
Nekem a 70-es 80-as évek gyerekkönyveit idézte. Olvasás közben végig Szeleburdicsalád-Vakációahalottutcában-Égigérőfű-fílingem volt Coffi-Pocak-Paprikával vegyítve.
Jó, hogy egy lakóközösség gyerekeinek életét láthatjuk, együtt. Ez felidézte bennem a gyerekkoromat, amikor falun nyaranta egymáshoz mentünk társasozni, indiánost vagy bújócskát játszani, a réten szaladozni, kiserdőben számháborúzni, vagy éppen csak ibolyázni. De mindig négyen-hatan, néha többen is együtt, fiúk lányok vegyesen, és észre sem vettük, hogy eltelt a nyár.
Misi édes, humoros kisgyerek, nincs tesója, és neki ez a ház, a lakóival épp kapóra jön. Egy nagy család formálódik neki észrevétlenül: kap fiúbátyokat Marosiék személyében, akikre felnézhet vagy akiktől tanulhat; egy lánytesót: Kamillát, akivel együtt játszhat, kap kishúgot, Pirost, akin/akit segíthet. És kap egyúttal egy bandát, akikkel együtt lóghat, játszhat, csínyeket követhet el, akikkel közösen töltheti a napokat és közben élményeket szerezhet. Nani nagyi mellett kap egy nagypapát is Elek bácsit, aki végtelen türelemmel fordul feléjük, és ott segít nekik, ahol kell.
Nem akarok minden szereplőt és részt részletezni, de egy vmi biztos, már most hiányzik a könyv humora, olyan jókat nevetgéltünk a gyerekekkel az ágyban, olvasás közben. (A kakasos sztori vagy a postásbácsi és a képeslap, de akár Elek bácsi és a bicaj története haláli!)

És még az a legjobb, hogy merem ajánlani, minden korosztálynak.
5-8 éveseknek ajánlják a könyv hátulján, de bizonyítja, hogy viszonylag széles korosztályban népszerű lesz a könyv, az, hogy a lassan 12 éves fiamnak és a 7 éves fiamnak együtt kellett felolvasnom, beosztással, hogy minél tovább tartson. Örültem, mert nagyon ritka az olyan könyv, ami egyszerre mindkét gyereket leköti.
Jókat nevettünk és kacagtunk – ezek a helyzetek nagyon életszagúak, bármelyikünkkel manapság is megeshetnek.

Mészely Ilka rajzai már ismerősek; jellegzetes arcábrázolásukkal Mészely Ilkával azonosíthatóak – ez nagyon jó! Kedvelem a rajzait, mert amit már korábban is írtam a könyvről: a kaland, szeretet, barátság, gyerekcsíny, kedvesség – mind-mind benne vannak ezekben a szemekben, mosolyokban, odafordulásokban.

Haláli könyv, remélem, sokan felfedezik és megjegyzik maguknak, és úgy megszeretik, mint mi: én és a fiaim.
Mindenképpen saját példányt szeretnék, és feltétlen újraolvasom! Már egyedül, nem a gyerekekkel – bár nagyon fog hiányozni az ő nevetésük, kacagásuk…

@meseanyu Merítés-díj / gyermekirodalom (2015) c. kihívásához.

Most nézem, hogy ez Szegeden játszódik? „Elképzeltem, ahogy állunk a Dugonics téren a zenélő szökőkútnál. Ott, ahol az ovival is voltunk.” És Szegeden van Alma utca…(?)

Aranyos kis mesék a hétköznapokról. Olyan régivágásúak. Mintha az Alma utcában mindenki egy generációval régebbi kiadású lenne a mainál, mármint csak a stílusát és tempóját tekintve, mert ugyanakkor táblagép, sőt, négyes metró is feltűnik a mesékben. A nagymama élő lábasjószágot hoz haza a piacról a kockaköves konyhába, az egyik fiú anyja szakmáját tekintve pultoskisasszony, az óvodás gyereket leküldik reggel a boltba kifliért, képeslapot hoz a postás bácsi, a szomszédok is nevelik a más gyerekét, mindenki egy merő jóindulat és naivitás, viszont, ugye, van benne táblagép és négyes metró. Szóval kellemesen retró hangulatot áraszt az egész, egészen addig, amíg fel nem tűnik valami olyasmi, amit nem írok le még egyszer, de van benne. Úgy tűnik, mintha az írónak lenne egy tök jó hagyományos szemlélete és belassult stílusa, de kötelező penzumként azért csak beleírta volna ezeket a modernságos izéket, miközben igazából úgy van velük, mint a könyvbéli Lajos a várossal. Vagy lehet, hogy csak én vagyok úgy velük, hogy olvasás közben nagyon kilógtak a hangulatból, kb mintha a Hahó, öcsi szereplői kezében egyszer csak megjelent volna egy iphone.

Amit még furcsállottam, azok az antididaktikus témák voltak, egyes szám első személyben kifejtve szerezhetünk tudomást arról, hogy a múzeum milyen unalmas hely, a zöldséges kaja csak arra jó, hogy turkáljuk, és hogy a csúnya szomszéd néni egyben gonosz is, ezért ér szívatni. Mondjuk ha úgy nézzük, üdítő változatosság a javító-nevelő oviskönyvekhez képest, de nem tudom, hogy úgy nézzem-e. Tulajdonképpen nagyon bírom a múzeumokat. Meg a zöldségeket. És a szomszéd nénink sem valami szép, viszont, akárcsak a könyvben, felmossa a lépcsőházat. Helyettem pl. Valószínűleg ezért érintett érzékenyen.

Nagyon helyes kis könyv, az a békebeli hangulat, amikor az egy házban lakó gyerekek együtt bandáznak. Sok mindenből látszik, hogy 2015-ös, van benne négyes metró meg táblagép, de a hangsúlyt arra helyezi, hogy a legjobb még mindig biciklit szerelni meg macskát szelídíteni, és egy igazi jó csapathoz tartozni. Mészely Ilka rajzai is olyan kellemesen egyszerűek, vidámak, kedvesek, mint a könyv egész világa.

Ajánlom, minél többen látogassanak el és térjenek be az Alma utca 22-be! Meghívásom főleg az 5-8 éves korosztálynak szól, de mások is jöhetnek, ők is jól fognak szórakozni az ott lakók kedves történetein.

Alapvetően nagyon elégedett vagyok ezzel könyvvel.
Egyszerű, hétköznapi kis bandázós kalandok egy nagycsoportos hatéves szemszögéből.
A gyerekek különböző korúak, négyévestől a kisiskolásig, így többeket is megszólít (ez egyébként igaz a ház felnőtt lakóira is).
A szülők kapnak egy nagy adag gyermekkori nosztalgiát a történetekből, megspékelve a Frakkot idéző rajzokkal és a körfolyosós szomszédsággal. Nagyon élveztem azokat a mondatokat, amik egyfajta szlogenként megtalálhatóak valamennyiünk életében, ahol az ember azonnal kapcsolja hozzá fejben a rokont, barátot, ismerőst, aki mindig azt mondja egy adott szituációban, hogy (szabadon beilleszthető mondat). Ilyenek voltak pl.: a „beszélek én zöldségeket”, „nem vagyok én cseléd”, "Isten az atyám, én kihajítom (anyós kosarát, ha mégegyszer a konyha közepén találja apa), stb.
Tetszett, ahogy apró kis gondolatébresztőnek bekerült (épp csak megemlítve, de azért hathatósan) a szülői civakodás.
Személyes elmélkedések a problémásnak vélhető dolgokról:
1. 4-es metró, táblagép és társai: ahogy többeket, úgy engem is kizökkentett a retróhangulatomból, DE én a felnőtt vagyok. Azt gondolom, ha gyerek olvassa (/neki olvassák), neki a világ legtermészetesebb dolga. A célközönségnek inkább a bérház lehet kizökkentő, ismeretlen és fura. Kicsit úgy vagyok vele, mint a Belvárosi gyümölcsökkel (bár hozzá kell tegyem, ahoz képest ez sokkal-sokkal vidámabb és gyerekbarát a szövegezés is). Nekem értékes, érthető, látom, hallom, szagolom, érzem. De vajon azok a gyerekek, akiknek semmilyen módon nem képezi a tapasztalatait, emlékeit, élményeit ez a közeg (kevés gyerek lakik manapság ilyenekben, hiszen egyre kevesebb van belőlük), ők vajon mennyire tudják befogadni? És akkor el is érkeztem mindjárt a második ponthoz.
2. Célcsoport: én, a felnőtt élveztem. Kérdezem azokat a szülőket, akiknek az ajánlás és a szereplők életkora szerint épp korban érintett a gyerkőcük: mennyire tudtak lelkesedni a hangulatért, mennyire élvezték, érezték magukénak a hatéves Misi történeteit? Én emlékszem, 7 éves voltam, mikor elöször mehettem lakótelepen az ablakból is látható boltba. Itt Misi hatévesen gyakorlott boltbajáró már. Vagy tudják-e, mi az a házmester. Vagy tudnak-e mit kezdeni az ovis együtt bandázással, az önálló tervekkel, ötleteléssel. Amik működtek falun a nagyszüleimnél az én gyerekkoromban, alsó tagozatosan a lakótelepen is, de az meg már 30 éve volt. Nagyobb szabadság és valahogy több biztonság volt. Azért izgat, mert ugye a történet szerint Misinél csak két idősebb van, Kamilla az éppen elsőt kezdő kislány és nagy Marosi, de a többiek ovisok.
3. A múzeum, mint apa „büntető” eszköze: na ezzel kétféleképp vagyok. Egyfelől dúlok-fúlok, mert neeeee, neee, a múzeum igenis lehet élvezetes az egész családnak is, ha meg a szülők nagyon felnőtt programot akarnak ne vigyék az egy szem gyereket – háromnál már neccesebb a „lepasszolás”, de szerintem eggyel lazán megoldható a múzeomlátogatásokra való gyakoriság számait tekintve. Másfelől meg valahol tényleg üdítő színfolt, hogy a történetek nem csak fehérek és tökéletesek és hűűűű, de megtanítanak minden jóra, és megnevelik a gyereket és megmondja, hogy mi a tuti, hanem tökéletesen valóságszerűek. Mintha az írónő kinézett volna a bérház folyósolyán az ablakon és szépen leírta volna amit látott, hallott. Úgy, ahogy az volt. Az élet meg ilyen.

Ezt a könyvet a húsvét előtti vásárlás közben, a fuvaromra várva, állva, egy szuszra faltam fel egy hipermarketben. (Jó sokat vártam a fuvarra, igen, ugyanis ez a könyv nem a 32, vagy 48 oldalas, gazdagon illusztrált és ritkás szövegezésű mesekönyvek egyike.) Az ajánlás szerint az 5-8 éves korosztálynak készült, én inkább a korosztály tetejét céloznám meg vele, ha önálló olvasókat feltételezünk.

Nagyon élveztem! Belevaló, aranyos, derűs mese az Alma utca 22-ben lakó gyerkőcökről. Játékos, eleven és csintalan. És végre egy olyan mese, amely mindkét nem kis képviselőinek bátran ajánlható – azaz nem kifejezetten csak „lányos”.
Nagyon egyetértek @meseanyu-val, aki megfogalmazta helyettem is, hogy hiába a mai fiatalokat (és nem csak fiatalokat jellemző) túlzott elektronikus kütyühasználat és befelé fordulás, „a legjobb még mindig biciklit szerelni meg macskát szelídíteni, és egy igazi jó csapathoz tartozni”.* Ez így van! :)

* http://moly.hu/ertekelesek/1947731

Nagyon szórakoztató könyv. Ádám szerette a történeteket, tetszettek neki a gyerekek mókái, csínytevései.
Kedvesek a szereplők, mindenki rokonszenves volt. A gyerekek barátságosak, nem ellenségeskednek egymással. Igazi összetartás van köztük, gond nélkül tudnak együtt játszani, és rengeteg huncutságot véghez vinni.

Nagyon kedves, nagyon bájos kis könyv óvodáskorú gyermekek és egynéhány, múltba révedni szerető felnőtt részére. Értékeiben időtálló, nyelvezetében, szituációiban modern.
Szeretnék az Alma utca 22-ben lakni.

(Sokáig a kedvencem a Lajos másik élete volt, egészen az utolsó pillanatig, amíg el nem mentek fagyizni. No, de ilyet!)

A Pagony kiadónál jelent meg Vadadi Adrienn ovónő negyedik, Alma utca 22. című kötete. Mi pár napra beköltöztünk ebbe a nagyon barátságos, izgalmakkal teli házba. Azért csak ilyen rövid időre, mert muszáj volt egyfolytában olvasnunk. Bár P az ovis és a sulis lét határán billeg, azonnal hatott rá a varázslat. Ahogy az előző részekben (Ovis történetek, Örökké óvodás maradok), most is az óvodai élet kalandjairól olvashatunk olyan szerethető módon, hogy P már rögtön az első este közölte: „Lehet, hogy az almát utálom, de az Alma utca 22.-t nagyon imádom!” És ez így is maradt. Nem tudom, hogy mennyi köze lehet a könyvhöz, de azóta a gyümölcsöknek notóriusan ellenálló gyerekem megeszi a tízóriaira csomagolt almáját.
Folytatása: http://hintafa.blog.hu/2015/09/09/vadadi_adrienn_alma_u