The ​Farthest Shore (The Earthsea Cycle 3.) 6 csillagozás

A The Farthest Shore azt jelenti a varázslókkal foglalkozó történetek számára, mint amit a Nincs bocsánat jelentett a western zsánernek, és a Logan a képregényfilmeknek.

Már többen is próbálkoztak felépíteni egy olyan fantasyvilágot, mely igyekszik rátapintani a zsáner elemeinek komolytalan pontjaira, vagy csak szimplán igyekszik lekenni egy nagy adag szarkazmussal, iróniával vagy naturalizmussal. A legtávolibb part esete azonban különleges. Itt magának a világnak a megalkotója döntött úgy, hogy a feje tetejére állítja azt, és lekever a történeteit szimpla kalandregényként kezelő olvasónak néhány lucskos pontyos taslit. Az első kötetben még egy, a korábbiaktól messze kidolgozottabb mágiarendszert, és az átlagtól eltérő történetvezetést kaphattunk. Le Guin anyó pedig fogta magát, és saját regényének ellentétes változatát írta meg.

A történet középpontjában a mágia eltűnése áll, melyet épp annak felelőtlen használata idéz elő. Ged, az első könyv főhőse (és a második másodszereplője) immáron öreg, sokat megélt főmágusként, csoportja legkiemelkedőbb tagjaként vág bele a rejtély megoldásába, és útra kél. Segédje lesz Arren herceg, a fiatal nemes, aki saját akaratából szegődik Karvaly társául, annak ellenére, hogy ő maga nem rendelkezik semmiféle mágiával. Útjuk során pedig maguk is megtapasztalják, hogy mennyiben más a világ a mágia nélkül. Sokkal veszélyesebb, erőszakosabb lett, és ha ez még nem lenne elég, a kötetet végig áthatja egy fura atmoszféra, mely számomra pont az ellenkezőjét sugározta az első résznek. Annak ellenére, hogy ez is egy tengeren és szigeteken átívelő kalandregény, jóval baljósabb és sötétebb (szinte már apokaliptikus) hangulatot áraszt magából, épp amiatt nem is volt olyan élvezetes olvasni, mint az Atuan sírjait vagy a Földtenger varázslóját. Úgyhogy ezúton is köszönöm a Penguin Booksnak, hogy képesek voltak beosztani a gyermekkönyvrészlegükbe, a Puffinba. Anyátokat.

A könyv komolyabb hangvétele egyrészt annak köszönhető, hogy sokkal filozofikusabb a korábbiaknál. Ged rengeteget elmélkedik a világ működéséről, és folyamatosan próbálja okítani Arrent is, ha már mágiára nem tudja őt tanítani. Avagy, Gandalf szeretne lenni. De még a könyv is megfogalmazza, hogy nem az. Ged hiába öreg, bölcs mágus, ha egyszer a kor valamennyi negatívumát is magával hozta. Könnyebben elgyengül, egyáltalán nem tévedhetetlen, és bizony többször is szüksége lesz Arrenre, hogy kimentse őt a pácból. Apropó Arren. A fiatal herceg megpróbál mindenben próféciát keresni, hogy saját, hirtelen döntésének érvényt szerezzen. Hinni akar benne, hogy ő benne van mágia, azért kísérte el Gedet, illetve hogy ő afféle kiválasztott egy próféciában. De persze rá kell döbbennie, hogy nem erről van szó. Ő csak egy szerencsétlen fiatal, aki rosszkor volt rossz helyen, és elkísér egy olyan öregembert, aki azt sem tudja, hol a cél. Már ha van úti cél egyáltalán, és nem csak saját végezük felé menetelnek…

A The Farthest Shore igazából olyan érzetet kelt, mint egy lezáró történet, és nem is vagyok meglepődve, amiért Le Guin Earthsea könyveire trilógiaként hivatkoznak bizonyos helyeken. A Tehanu csak jóval később látott napvilágot, nem is beszélve az utána megjelent kötetekről. Ha a Tehanut már nem akarod elolvasni, akkor célszerű ennél a könyvnél megállni, mivel értelmezhető a már megkezdett sztori lezárásaként is. Gondolati síkon érettebb, mint a korábbi részek, kicsit nehezebben olvasható és sötétebb hangulatú.

Apró adalékként megjegyzem, hogy a Studio Ghibli rajzfilmje, a Földtenger varázslója ezen a könyvön és a Tehanun alapul. Én mindenképpen el fogom még olvasni azt a könyvet is, de hogy utána kikapcsolóbb olvasmány után fogok nézni, az fix. A legtávolibb part hangulata még rajtam is nyomot hagyott. Most jelenleg úgy érzem, hogy ez a regény a legvégső varázslós fantasy valaha, mely lerántja a leplet a merlini bölcs mágus archetípusról, a mágiahasználatról és a varázslók mítoszáról. Rowling elbújhat Le Guin mögött (ahogy azt szofisztikáltabban, de maga Ursula is megfogalmazta a Harry Potter kapcsán.*)

*"Nem érzem, hogy lopott volna tőlem úgy, ahogy mások tették. Azonban lehetett volna hálásabb az elődei felé. Döbbenetemre, a kritikusok csodájára jártak az első könyve egyediségének. Sok erénnyel büszkélkedhet, de az egyediség nem tartozik közéjük. Ez pedig fáj." -https://www.theguardian.com/books/2005/dec/17/booksforc…