A ​legtávolibb part (Szigetvilág 3.) 86% 99 csillagozás

Folytattam az ismerkedést Le Guin fantasy-jával, amerikai mesevilágával. Ez is egy szórakoztató, jó történet volt, de több is annál. A szerzőt a sikeres mű létrehozásán túl, láthatóan, ill. olvasásból érzékelhetően befolyásolta a kulturális antropológia, a taoizmus és más pszichológiai írások is. Munkáiban a varázslók hatalma, ereje részben egyensúlyra való törekvésükből, így az egyensúlyról szóló taoista elképzelésből eredeztethető. Persze a misztikus erő is szerepet játszik. Ugyanakkor Le Guin gyakran felborította a spekulatív fikcióra jellemző típusokat, például a Szigetvilág sötét bőrű szereplőinek használatával, és időnként szokatlan stílus- vagy szerkezeti eszközöket is alkalmazott. A társadalmi és politikai témák, és az életkor előrehaladása szintén kiemelkedő szerepet játszottak az írásaiban. Ezeket az általánosító megállapításokat már négy könyve olvasása után merem tenni, érzékelve, hogy az üzenetek mögöttes vonulata – a szórakoztató irodalmi kirakat mellett – mennyire pozitív, példaadó, oktató jellegű. Méltán érdemelte a többszörös magas-szintű elismeréseket. Ajánlom!

Amikor először olvastam, nem fogott meg ez a rész: túl elvontnak és misztikusnak találtam. Nagyon különbözik azoktól a „tápos” fantasy regényektől, amelyek a mágia coolságát helyezik a középpontba és általában afelé irányítják hőseiket, hogy éljenek a hatalmukkal (nem mintha bármi baj lenne ezzel :D). A legtávolibb part kulcsmondata azonban a következő: „azt tedd csak, ami szükséges!”

Egy mágikus világban a mágia eltűnése a legnyomasztóbb fordulat, ami csak elképzelhető. Egy varázsló számára olyan ez, mintha valami alapvető természeti törvény szűnne meg működni – és itt hálálja meg magát, hogy le Guin már az első részben úgy mutatta be a varázslatot, mint a világ természetes részét – míg a közönséges embereknek valami megfoghatatlan módon válik értelmetlenné az élete, bár látszólag számukra semmi sem változott. Egyesek elcserélnék az evilági életüket valami megfoghatatlan, túlvilági halhatatlanságra, amit a regény az én olvasatomban a legrosszabb fausti alkuval tesz egyenlővé. De ha valaki személyesebb témákat kedveli, az olvashatja a történetet Arren herceg felnőtté válására összpontosítva, amelyet eléggé szokatlan módon közelít meg a könyv. Egyszóval terjedelméhez képest a regény rengeteg morfond-anyagot rejt magában.

Sok évvel azután, hogy Kóbor megszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét, és beköszöntött egy békésebb, szebb kor, hirtelen egy minden korábbinál nagyobb ellenség üti fel a fejét, aminek hatására a mágia elkezd elszivárogni a világból, az emberek megőrülnek. Ez a titokzatos ellenség valami csábítót kínál az embereknek, és a világ változni kell. Ebben a szörnyű, hanyatló időszakban az időközben főmágussá lett Kóbornak és útitársának, Rosszán fiatal hercegének, Arrennek kell rájönnie, hogy ki is az ellenség, és megállítania, hogy a világ visszatérhessen a sötétség útjáról.

Ebben a kötetben több sárkány is felbukkan, Szigetvilág eddig nem látott helyeire jutunk el, a legtávolibb partra és még annál is messzebb.
Ezzel együtt több problémám is volt ezzel a regénnyel. Az ok, amiért a varázslók elveszítették hatalmukat, teljesen mellőzte a logikát. Ilyen csak úgy történhetett volna, ha az emberek teljesen elszigetelten élnek egymástól és nincs közöttük semmiféle kommunikáció. Az indok, amiért Kóbor nem veszítette el, nem volt valami kreatív. A végső csatáról ne is beszéljünk. Valamint az is nagyon kiszámítható volt, hogy milyen sorsot szánt Kóbor Arrennek, ami nem baj, csak fárasztó volt, hogy Arrennek még a vége felé sem esett le. S az sem tetszik, hogy a sorozat mellékszereplőinek sorsával semmit nem foglalkozik az író. Az első két regény szereplői teljesen eltűntek, semmit nem lehet róluk tudni (Tenar még szerepel majd gondolom).

Egy varázsló legnagyobb réme a mágia elvesztése. Itt pedig ez fenyeget. Természetesen Kobor megy rendet rakni. Itt már öreg és ő az iskola vezetője, teli tapasztalattal és bölcsességgel. Ahogy halad a történet, újabb rész ismerünk meg a szigetvilágból, amelynek a bemutatása rendkívül jó. Ami zavaró az pont Kóbor jelleme. Komor, magányos, mintha távol állnának tőle az örömök és az élvezetek. Ettől függően jó történet.

El Camino. Az első pillanattól kezdve ez járt a fejemben miközben olvastam. És bár fantasy, mert vannak benne sárkányok meg varázslók, meg mindenféle műfajgyöngye, de nagyon nem ez a lényege, hanem az útkeresés. Szinte leckénként tanítja az életet, hogyan válj felelősségteljes, bölcs emberré.

Azt hiszem ebből a sorozatból ennyi elég is volt. Egyszerűen ez a történet sem tudta visszaadni azt a varázst, ami az első részben megfogott. Ennyi, felesleges rá több szót pazarolnom.

Ez a könyv abszolút maximális értékelést érdemel, ugyanis kiváló munka. A központban ezúttal (is) a mágia áll, ám az írónő egy teljesen más megközelítést használ, mint korábban a Szigetvilág varázslójában és az Atuan sírjaiban. Ezúttal is találkozhatunk az immár idősödő Kóborral, aki mellett főszerepet kap Arren, egy nemes ifjú is. A nagy kérdés megválaszolásáért és megoldásáért kemény utazás vár rájuk. Útjuk számtalan vidéken keresztül vezet, eddig ebben a regényben kapjuk a legteljesebb képet Szigetvilág földrajzáról. Maga a kulcskérdés (melyet itt nem akarok leírni, meghagyom másnak is a lehetőséget h olvassa el a regényt) igen elgondolkodtató, és Le Guin remek cselekményt épít fel a központi gondolat köré. Ráadásul a párbeszédek tartalma rendkívül elgondolkodtató, és sok az örökérvényű gondolat a könyvben. A szereplők jellemfejlődésen is keresztül mennek, méghozzá viszonylag nagyon a regény terjedelméhez képest. A vége pedig zseniális és izgalmas. Nagyszerű olvasmány, minden fantasy kedvelőnek ajánlom!

A mindennapi (felnőtt) világban az egyszeri ember gondolkodik, cselekszik, mérlegel, felelős döntéseket hoz, küzd, hajt, megold, és a sok komolykodásban valahol félúton elveszik valami fontos. A gyermeki szemlélet. Hogy az ég kék, a fű zöld, hogy fúj a szél, és sárkányt formálnak a bárányfelhők…
Szeretném hinni, hogy bennem valahol megőrződött valami a gyermeki fantáziavilágomból, és hogy ezt soha nem fogom elveszíteni. Amikor ezt a könyvet befejeztem, kicsit még a mellkasomon pihentettem, néztem a plafont a kislámpa fényénél, és elém kúszott az ég és a tenger, és a horizonton hatalmas sárkányok repkedtek. És megnyugodtam. Nevetséges vagyok? Vállalom.
Egy félmosollyal az arcomon mondom nekem ez ötcsillagot ér.

A trilógiából ez a könyv lett a kedvencem. A szereplők itt a legszerethetőbbek, és a történet is összetettebb, mint az előző két kötetben.
Tetszik, hogy Karvaly/Kóbor láthatóan változott és fejlődött a történetek folyamán. Az első könyvben megismert büszke, hebrencs és meggondolatlan kölyökből a harmadik könyv végére egy bölcs és alázatos férfi lett, aki sok kaland és a világ megmentése után már csak magányra és nyugalomra vágyik.

Ha trilógia lenne, tökéletes befejezés lenne.

Amit viszont kicsit nehézkesnek találtam a kezdését, az az én szubjektivitásom miatt volt. Még előtte beleolvastam az értékelésekbe és megakadt a szemem @krlany megfogalmazásán, miszerint El Camino. Én meg mostanában több önző ember itt-hagyok-mindent-mindenkire-tojok El Caminojáról hallottam, így ez a képzelettársítás nagyon negatív volt, de szerencsére úgy a 30%-nál sikerült leráznom. :)

Kíváncsi vagyok, mit ad majd a negyedik rész, mert eddig nagyon-nagyon tetszik, nem is értem, hogy hagyhattam ki Le Guint. (Jó, úgy, hogy hangoskönyvként próbáltam a Sötétség balkezét, és beletört a bicskám.)