Hat séta a fikció erdejében 86% 44 csillagozás

Roland Barthes: A szöveg öröme című esszékötete után olvastam. Micsoda különbség. Ez érthető! Itt akár be is fejezhetném az értékelést, hisz a szerző neve és a könyv fülszövege kellő eligazítást ad az olvasóknak. Azért nem állom meg, hogy fel ne idézzek egy régi beszélgetést, amit arról folytattunk, kell-e hogy az író figyeljen az olvasóra (http://moly.hu/karcok/45062)? Eco szerint a szerző igenis egy elképzelt olvasónak ír: "Umberto Eco két olvasótípust különböztet meg egymástól, az empirikus olvasót és a mintaolvasót. Az empirikus olvasó bárki lehet, aki olvas egy szöveget. Egy barát, rokon vagy akár én is lehetek. Az empirikus olvasó számára nincs törvény vagy szabály, hogy hogyan olvasson egy szöveget. Általában a szöveget tárolóként használja érzelmei számára – írja egy helyütt Eco. Nem ilyen olvasót képzel el szövege számára az író. Az empirikus olvasó akkor válik minősített olvasóvá, ha megértette a mintaszerzőt, vagy azt, hogy mit akar tőle.
A mintaolvasó vagy mintanéző olyan személy, akit magának elképzel az író vagy a rendező. Ő a szellemi célközönség, az eszményi típusolvasó. A szöveg számít a mintaolvasó együttműködésére és igyekszik azt megteremteni. A mintaolvasó engedelmes, kész az együttműködésre és szeret játszani, valamint nyitott a sokszempontú megközelítésre. Más mintaolvasót kíván egy esszé és megint mást egy vasúti menetrend. Paola Pugliatti szerint : „Eco mintaolvasója nem csupán kölcsönhatásban áll a szöveggel és közreműködője annak, hanem sokkal inkább együtt születik a szöveggel, lévén ő a szöveg értelmezési stratégiájának mozgatóereje. A Piroska és a farkas című mese példáján megállapíthatjuk, hogy mint empirikus olvasók nagyon jól tudjuk, hogy a farkasok nem beszélnek. Azonban mintaolvasóként bele kell egyeznünk, hogy olyan világba csöppentünk, ahol a farkasok igenis beszélnek. Eco megkülönböztet a mintaolvasón belül első és második szintű mintaolvasót. Az első szintű mintaolvasó az, aki meg akarja tudni, mi lesz a történet vége (pl. sikerül-e az öreg halásznak zsákmányával eljutni a partig). A második szintű mintaolvasó az, aki nem egészen tudja, milyenfajta olvasónak kívánja őt az adott történet, és szeretné kideríteni, milyen vezetőnek bizonyul a mintaszerző az olvasó számára." (Umberto Eco, Paola Pugliatti, Vadas János)
Szóval, ilyesmikről szól ez a könyv, tehát nem egy krimi, amit a villamoson is lehet olvasni, de kellő odafigyeléssel az irodalom elméleti kérdései iránt érdeklődőknek nagyszerű olvasmány.

A kötet hat előadás szövegét tartalmazza, amelyben Eco az irodalomról és az olvasásról beszélve néhány alapfogalmat és jelenséget mutat be, és magyaráz el részletesen. Az első kettő-három előadás nem nyújtott túl sokat, hiszen ezeket már ismertem, de Eco mégis képes ezeket olyan érthető és izgalmas stílussal bemutatni, hogy faltam a sorokat. Na meg azért ez sokkal közérthetőbb, mint egy irodalomtudományba bevezető egyetemi tankönyv.
A központi probléma a valóság és fikció kapcsolata. Ez elsőre nem tűnik túl érdekesnek, mert egyértelműnek tűnik a válasz. Eco azonban újabb és újabb eseteket mutat be, amik rendesen megbonyolítják a helyzetet. Pl. le kell-e írni, hogy X kocsiját lovak húzzák? Vagy hogy mi van, akkor, amikor a mű egyik szereplőjében egy ismerősünket fedezzük fel – akiről a szerzőnek nem biztos, hogy van fogalma? Vagy hogy mennyire kell valósághűnek lennie a műnek? Ha Eco még annak is utánajárt, hogy a művében egy adott napon a szereplő sétájakor látszott-e a Hold, akkor számon lehet-e kérni rajta, hogy a szereplő miért nem láttott egy eseményt, amit megírtak a valós újságok? Vagy pedig, ha Dumas egy tizenhetedik században még nem élt építészről (Servandoni) elnevezett utcáról ír, akkor abba miért nem kell belekötnünk, viszont ha ugyanabban a műben egy másik utcát Bonaparte-nak nevezne el Dumas, abba már miért igen? Vagy hogyan válhatott egy regény egyik jelenete sok lépés után egy (állítólagos) titkos szervezet lebuktatásának bizonyítékává?
Ezek után el lehet gondolkodni a történelmi regényekről, az igaznak vélt történetek alapján írt könyvekről (amelyekről kiderülhet, hogy nem teljesen úgy voltak – erről egy csomó példát tudok), meg azokról a könyvekről, amik valóság és fikció határát mossák össze spekulatívan (pl. a Dan Brown regények).

Eco megírt mindent, amit csak lehetett, a többi csak illusztráció.
Ő mindig ilyen velem, páratlanul sok könyvhöz csinál kedvet, no persze leginkább a sajátjaihoz, hogy az aztán még újabbakat szüljön. Úgy ír, ahogy senki, pedig erről más is írt, de az nem írás, csak nyögés. Élmény lehet hallgatni, ismerni ezt az embert. Zseniális. Lebilincselő. Meg azok az örvös tatuk…
Minden bekezdés egy ütőkártya, de mint egy varázskönyvet, jókor és jól kell tudni használni. Minden bekezdés kincs, kivirágzik az elme tőle.

Érdekes volt. Ez az a mélység, amiben még érdekel az irodalomelmélet, meg még értem is.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hát, szerintem mostanában kicsit el vagyok rontva, válogatós lettem, akár mint empirikus olvasó, akár mint mintaolvasó. (Ez a „mintaolvasó” szó (szerintem!) annyira nem szerencsés kreálmány, az emberből kihozza az ellenkezést, pedig definíció szerint igenis mintaolvasó lennék legtöbbször, de ez meg milyen kínos gondolat már, így kiszakítva a megfelelő kontextusból…) Itt most sajnos úgy éreztem, hogy ezeknek a dolgoknak egy része teljesen magától értetődő, egy másik részét pedig biztos, hogy hallottam már, – máshol, másképp, más triviákkal, anekdotákkal, irodalmi példákkal fűszerezve – ráadásul szerintem az egészet sokkal rövidebben is el lehetett volna mondani. Például szegény d'Artagnan történetének hosszas és visszatérő élveboncolása időnként szinte fájt már, így nem tudtam utólag sem megbocsátani, hogy miért kellett ennyit vacakolni azzal, ki milyen utcában lakik. Ó, igen, értem én, hogy az empirikus író is téved, lásd Dan Brown és a művészettörténet, de az olvasó ettől Dumasnál nem esik kétségbe, mert valószínűleg nem ismeri a korabeli Párizst, sőt, én mondjuk a Vatikánt sem, vagy Rómát sem ismerem behatóan, ergo tőlem azt ír rosszul Dawn Brown, amit csak akar, nem fogok emiatt három órát álmatlanul forgolódni (viszont ha a neten találok egy ilyen listát, azt szívesen megmosolygom, és még csak nem is ellenőrzőm, hogy ez nem valami beugratás-e esetleg). Ez a gondolat kábé egy teljes előadás anyaga, igaz, Dan Brown nélkül. Egy másik esszéből/előadásból megtudjuk azt is, hogy nem baj, ha nézed az Isaurát, csak ne küldj neki pénzt, hogy felszabadítsák (ez is alapigazság, de így ezekkel a szavakkal épp a minap olvastam, és már nem is emlékszem, hogy hol, míg Eco persze más szavakkal, és más példákon keresztül írja le ugyanezt, jóval hosszaban részletezve (következésképp, ha szereted a stílusát, sokkal élvezetesebben). Ha érdekel, hogyan, olvasd el.:). A Sylvie-t meg a Jegyeseket viszont biztosan el fogom olvasni majd, bár sajnos nem lesz már módom kideríteni, hogy észrevenném-e, mi a pontos célja az írónak az időben való ugrándozással, mert most már biztosan tudni fogom. Spillane-t is kell majd olvasnom legalább egyet: lépten-nyomon hivatkoznak rá, és már egészen kialakult elképzeléseim vannak a könyveiről, holott csak pár idézetet olvastam tőle, és ez így nem fair, kénytelen leszek előrevenni (csak tudnám mikor).
Szóval nem is tudom, ha ezt a könyvet ’95-ben adták ki először magyarul, szerintem egyáltalán nem lehet csodálkozni, ha így vagy úgy, mindenféle kerülő utakon beépül az ember gondolkodásába a legtöbb mondanivalója. Főleg talán a posztmodern kedvelői nem fognak túlságosan meglepődni az olvasottakon (bár szerintem a klasszikus horror kedvelőinek is a könyökén jön már ki, hogy minden egyes krimi elején le kell inteniük valakit: nem, az hogy „igaz történet alapján készült”, nem jelenti azt, hogy tényleg igaz történet alapján készült. Ez csak egy írói/alkotói fogás. Olvass több M.R. James-t vagy nemtom. Kapd össze magadat, a fikció csak fikció. Igen, még a Bel Air Witch* is az – erre büszke vagyok, hogy rögtön vágtam, mert nálam okosabbak is elhitték anno, hogy igaz…:)
A humora, hát nem is tudom, nekem még mindig idegen. Olyan gyerekes. (Ami nem baj, csak a narrátor öniróniájához szoktatott belső fülem keresi ilyenkor az ismerős ingereket és kap helyette valami teljesen mást. Szokni kell még.)
Összességében több tartalmat és kevesebb rizsát vártam, de ez tényleg nem az író hibája, ez teljesen az enyém. Valamelyik későbbi kötete talán nekem is jobban fog tetszeni. Ha nem, akkor így jártam. Eco biztosan könnyebben kiheveri ezt nálam.:)
(Mielőtt kövezne bárki, csak mondom, hogy ez csak egy semmi kis vélemény a sok közül, séta a saját kertemben, egyetlen empírikus olvasó jelentéktelen sétája, még ha telve is érzelmekkel, vagyis hát pont azért.)

* Hoppá, javítom: The Blair Witch Project

Ez jó. (Intertextuáltam @msrados-ra.)

Életem első irodalomelméleti olvasmánya. Kiváló magyar fordítás.
Eco ismeretelméleti fejtegetései a legizgalmasabbak, de érdekes az is, ahogyan a filmes technikákat a epikusok eszköztárával összehasonlítja.

irodalomtörténeten kötelező volt (!), nem véletlenül… :-D

Első kalandozásom az irodalomtudományok területén. Érdekes volt, de első olvasatra nem tudtam mindent megjegyezni. Mindenesetre fejet hajtok Eco mester tudása előtt.

U.I.: Nem hittem, hogy Eco-tól fogom megtudni, hogyan lehetek 100%-ig biztos abban, hogy pornófilmet nézek. Az élet meglepetések sorozata.

Kötelező. De tényleg. Alapvető bevezetés a narratológiába (és Ecóba).