Ellenséget alkotni és más alkalmi írások 87% 10 csillagozás

Végül a középkor a nagy utazások kora volt, ám a rossz utak, a kiterjedt erdőségek és a révészekbe vetett bizalmon alapuló tengeri átkelések nem tették lehetővé megfelelő térképek készítését. Ezek a korban pusztán jelzésszernek voltak, mint a compostelai zarándokkönyv útmutatásai, és körülbelül ilyesmiket tartalmaztak: „Ha el akarsz jutni Rómából Jeruzsálembe, indulj dél felé, és útközben kérdezősködj.”

Az ellenség nemcsak arra jó, hogy saját identitásunkat meghatározzuk vele szemben, hanem arra is, hogy olyan akadályt képezzen, amellyel szemben felvonultathatjuk saját értékrendszerünket. Amikor tehát épp nincs kéznél ellenség, magunknak kell teremtenünk egyet.

10. oldal

Jómagam mindig azon a véleményen voltam, hogy ha például megtudnám, hogy az újságok holnap valami ballépésemről akarnának tudósítani, ami igen nagy kárt okozna nekem, az lenne az első dolgom, hogy bombát helyezek el a rendőrség vagy az állomás mellett. Holnap az összes újság az első oldalon hozná ezt a hírt, s az én botrányom valahol hátul szerepelne a kisbetűs krónikában. Ki tudja, hány bombát helyeztek már el itt meg ott csak azért, hogy más híreket eltüntessenek velük a címlapokról. A bomba már csak azért is kézenfekvő metafora, mert olyan nagy zajt kelt, ami minden mást elhallgattat.

Van tehát a zaj révén végzett szándékos cenzúra – ezzel találkozunk a tévében, a politikai botrányok kirobbantásakor és így tovább –, és egy akarattalan, de fatális cenzúra, amelynek során az önmagában teljesen legitim, ám túlzásba vitt információ (reklám, eladás stb.) zajjá alakul át. Ez – és itt most a kommunikáció területéről az etikáéra lépek át – életre hívta a zaj pszichológiáját és etikáját. Kik azok az agyalágyultak, akik iPoddal a fülükben mennek az utcán, akik nem bírnak egy órán át csöndben megülni a vonatban az újságjuk fölött vagy a tájat nézve, hanem azonnal be kell kapcsolniuk a telefont, hogy az utazás első felében bejelentsék, elindultak, a második felében pedig, hogy hamarosan megérkeznek? Ezek azok az emberek, akik immár nem tudnak zaj nélkül élni. Ezért van az, hogy az éttermek, amelyeket már amúgy is zajossá tesz a vendégek jövés-menése, még több zajt kínálnak a két bekapcsolt televízióval és a zenével; és ha megkérjük őket, hogy kapcsolják ki, úgy néznek ránk, mintha megbolondultunk volna. A zajnak ez az intenzív igénye immár drogként szolgál, és megakadályozza, hogy arra figyeljünk, ami valóban lényeges volna.

Whorf arra is emlékeztet, hogy az eszkimók az egyetlen „hó” szó helyett különféle terminusokkal jelölik a hó négy különböző állagát, azaz több dolgot látnak ott, ahol mi csak egyet. Eltekintve attól, hogy ezt a megfigyelést vitatják, egy nyugati síelő is képes különbséget tenni a hó többféle fajtája között, és ha egy eszkimó kapcsolatba kerülne velünk, nem kellene sok idő rá, hogy megértse: amikor hóról beszélve az általa négy különböző módon nevezett dologra gondolunk, olyankor úgy viselkedünk, mint a francia, aki egyaránt glace-nak hívja a jeget, a jégcsapot, a fagyit, a tükröt, a kirakatüveget, és mégsem válik annyira foglyává tulajdon nyelvének, hogy reggel a fagyiba tekintve akarjon borotválkozni.

53., Abszolút és relatív

A filozófusok holizmusa hasonló a nyelvi holizmushoz, amely szerint egy adott nyel a maga szemantikus és szintaktikus szerkezete révén egy meghatározott világlátást kényszerít rá a beszélőre, aki ennek úgyszólván foglyává lesz. Benjamin Lee Whorf például felhívta rá figyelmet, hogy a nyugati nyelvek sok eseményt tárgyként analizálnak, s az olyan kifejezés, mint „három nap”, nyelvtanilag egyenértékű azzal, mint „három alma”, míg egyes észak-amerikai indián nyelvek folyamatközpontúak, és eseményeket látnak ott, ahol mi dolgokat – úgyhogy például a hopi nyelv az angolnál alkalmasabb lenne a modern fizika által tanulmányozott jelenségek leírására.

53. oldal

Bízni abban, hogy létezik valami, ami igaz, alapvető fontosságú az emberi túlélés szempontjából. Ha nem gondolnánk, hogy amikor valakivel beszélünk, az illető vagy igazat, vagy hamisat mond, lehetetlenné válna a társas érintkezés. Még abban sem lehetnénk biztosak, hogy ha egy dobozra az van írva: „aszpirin”, akkor kizárhatjuk, hogy sztrichnin van benne.
Az igazságnak egy tükrözésszerű elmélete szerint az igazság nem más, mint adaequatio rei et intellectus (a tárgy és az értelem megfelelése), mintha elménk olyan tükör lenne, amely ha jól működik, s nem torz vagy homályos, úgy hűségesen tükrözi a dolgokat, ahogy azok előtte állnak.

Abszolút és relatív

De miért vesznek el a szigetek?
A tengeijáróknak az ókortól fogva nem volt egyéb tájékozódási pontjuk a csillagoknál. Olyan eszközökkel, mint az asztrolábium vagy szextáns, meg tudták figyelni egy adott csillag magasságát a horizont fölött, és ki tudták számítani a zenittől való távolságát, és ismerve deklinációját, ebből a két adatból többé-kevésbé már meg tudták határozni, melyik szélességi fokon vannak, azaz mennyivel északabbra vagy délebbre egy ismert pontnál. Ahhoz azonban, hogy egy szigetet (vagy bármilyen más helyet) megtaláljanak, nem volt elég a szélességi fok, hanem a hosszúsági fok ismeretére is szükség volt. Köztudott, hogy New York és Nápoly ugyanazon a szélességi fokon vannak, ám éppígy az is, hogy nem ugyanazon a helyen: más hosszúsági fokon, azaz a meridián eltérő pontján fekszenek.
Ez az a probléma, amely szinte a XVIII. század végéig a legtöbb fejtörést okozta a tengerészeknek. Nem létezett olyan biztos eszköz, amellyel meg lehetett volna határozni a hosszúsági fokot, azaz hogy a hajó mennyivel van keletebbre vagy nyugatabbra egy adott pontnál.

…ha valaki, hát a nem hívő tudja, hogy ha nincs pokol és paradicsom, akkor kénytelen vagyunk itt a földön eljutni az üdvösségre a jóakarat, megértés, és morális törvények megszilárdításával.

62. oldal

Egy elsős gimnazista is könnyen beláthatja, hogy ha Dante a Föld egy pontján leereszkedik a pokol bugyraiba, majd a másik oldalon a purgatórium hegyének tövében kijut az ismeretlen csillagokhoz, akkor nagyon is tudatában volt, hogy a Föld gömb alakú. Ugyanezen a véleményen volt Origenész és Szent Ambrus, Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás, Roger Bacon és Giovanni di Sacrobosco, hogy csak néhány nagy nevet említsek. Kolumbusz idejében az volt a vita tárgya, hogy a salamancai tudósok pontosabb számításokat végeztek az övéinél, és úgy tartották, hogy a nagyon is gömbölyű Föld sokkal nagyobb, mint amekkorának a genovai hiszi, s ezért értelmetlen megpróbálkozni a körülhajózásával. Kolumbusz viszont, aki jó navigátor volt, ám csapnivaló csillagász, sokkal kisebbnek hitte a Földet a tényleges méreteinél. Természetesen sem ő, sem a salamancai tudósok nem sejtették, hogy Európa és Ázsia között egy további kontinens fekszik. A salamancaiak, minthogy igazuk volt, tévedtek; és Kolumbuszt, akinek nem volt igaza, de makacsul kitartott saját tévedése mellett, végül győzelemre segítette a vakszerencse.