Baudolino 163 csillagozás

Umberto Eco: Baudolino Umberto Eco: Baudolino Umberto Eco: Baudolino

„Hát ​ez meg mi?” – bök Nikétasz úr, a bizánci birodalom legfőbb bírája és történetírója az orra elé tolt, nehezen kisilabizálható irományra – Baudolino maga alkotta nyelven írt, kamaszkori naplójára – az Úr 1204. esztendejének eleje táján. És Baudolino mesélni kezd. Bizáncot keresztes martalócok fosztogatják, a város lángokban áll, menekülniük kell, de Baudolino közben is mesél és mesél. A meséje nyomán kibontakozó kópéregénynek – a világhírű író-filozófus legújabb, immár negyedik, diadalútját járó regényének- a hőse ő maga, Baudolino, Rőtszakállú Frigyes paraszti származású fogadott fia. Méghozzá felettébb tevékeny hőse: Baudolino képzelő- és tettereje nem ismer határokat. Legfőbb ötlete egyenesen a Német-római Császárság egészének sorsát igyekszik új útra terelni… Ötlet és valóság viszonya azonban – a korábbi Eco-regényekből ismerős módon – igencsak összekuszálódik. Létező személy-e a távol-keleti „János pap”, és írt-e levelet Barbarossának (a pápának, a bizánci uralkodónak)? Mi… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2000

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2022
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635044054 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2013
542 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630796866 · Fordította: Barna Imre
>!
Európa, Budapest, 2009
544 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630787055 · Fordította: Barna Imre

2 további kiadás


Enciklopédia 8


Kedvencelte 24

Most olvassa 18

Várólistára tette 104

Kívánságlistára tette 42

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

mandris>!
Umberto Eco: Baudolino

Eco ezzel a regénnyel is kitett magáért, amelyben megvan minden, amit a szerzőtől szerethetünk (vagy utálhatunk – megfelelő aláhúzandó). Ahhoz képest, mennyire szeretem Eco eddig olvasott regényeit, erről vajmi keveset tudtam, amikor belevágtam. Nagyjából annyit, hogy ez is hasonlóan jó, mint A rózsa neve vagy A Foucault-inga.
A korszak ismételten a középkor (ezt mondjuk szintén tudtam), amelyet (ceterum censeo) csak azok képesek sötétnek nevezni, akik nem ismerik, vagy irracionálisan elfogultak vele szemben. A könyv lapjain feltáruló középkorban ugyan nem feltétlenül kellemes élni, és nincs is maradéktalanul pozitív színben feltüntetve, de színes, mozgalmas, és sok szempontból varázslatos. Nyilván azt, amire a regény főszereplői vállalkoznak (egy egzotikus ország felkeresése, ismeretlen országok bebarangolása) nem mindenki tehette meg, sőt, valójában igen kevesen, de maga az, hogy még 1-2 birodalommal arrébb is potenciálisan soha nem látott veszedelmek és csodák várnak az emberre, ebben van valami irigylésre méltó. Nem véletlen, hogy népszerűek a sci-fi regények és filmek. A bolygónktól már nem is várjuk, hogy elkápráztasson, kénytelenek vagyunk a fényévekre lévő bolygókban bízni.
A regény az elején többé-kevésbé hagyományos történelmi regényként indul, amelyben a főhős Baudolino a bizánci történésznek, Nikétasz Khóniatésznek meséli el élettörténetét, fiatalságát a német-római császár udvarának környékén és ifjúkori párizsi dorbézolásait, háttérben Konstantinápoly kifosztásával. Persze, Econál jó kezekben vannak a történelmi tények, és valójában valami egészen mást (is) kapunk, mint egy egyszerű történelmi regényt. Ráadásul aztán a második felében erőteljesen belecsúszunk a fantasy zsánerébe, mindenféle válogatott humanoid lényekkel, unikornisokkal és szatírivadék lányokkal, de nyomokban krimit is felfedezhetünk (egy zártajtós gyilkosság formájában), amelyben a bűnügy megoldása Ecora jellemző módon tartogat néhány csavart.
De igazság és hazugság, vagy ha úgy tetszik fikció viszonya végig bonyolult a regényben, amely tele van álereklyékkel, hamisítvány levelekkel, végig egymásnak feszül a hivatalos történetírás és ahogy „valóban” történtek az események. De Eco még ezen felül is végig bizonytalanságban tartja az olvasót, hiszen az elbeszélő maga jelenti ki magáról, hogy hazudik.
Sokféleképpen olvasható a regény, és, mint azt Econál megszoktam, az is teljesen legitim lehet, ha valaki kalandregényként szeretné olvasni (ahogy A rózsa nevét krimiként), de valószínűleg ők előbb-utóbb úgy érzik, hogy ezért kár megküzdeni az összehordott tényanyaggal, amelyet Eco a vonatkozó korszak kapcsán prezentál. Eco pedig e tekintetben is elemében van ezúttal is. Ráadásul a szöveget olvasva végig úgy éreztem, hogy Eco nagyon jól szórakozhatott, amikor mindezt megírta, és bár minden bizonnyal elmulasztottam felismerni az utalások 99%-át, de a felismert 1%-on is nagyon jókat mulattam, mint ahogy úgy általában Eco humorán. Igen, tudom, hogy nem rövid a könyv, és tudom, hogy egy Eco-regény nem egy könnyed olvasmány (bár ez azért szerintem sokkal könnyedebb volt, mint A rózsa neve – cserébe az azért még mindig jobban tetszik egy hangyahajszálnyival), de ha valami megérte idén a ráfordított időt, ez a regény határozottan ilyen volt.

Gedi>!
Umberto Eco: Baudolino

Történetünk elején az Úr 1204. évében járunk Bizáncban. A „jámbor zarándokok” a kereszt szent nevében a római császárok keleti fővárosát gyújtják fel, fosztogatják a dúsgazdag templomokat, megölik a tehetős polgárokat. Ebben a zűrzavarban találkozik hősünk, Baudolino Nikétasz Khoniatész bizánci történetíróval, hogy saját történetét elregélje neki…
Mindenekelőtt ismét ez az érdekes történelmi korszak az, ami Eco könyvét izgalmassá teszi. Már A rózsa neve olvasásakor is az egyik fő vonzerőt számomra a középkori létezés és mindennapok testközelbe hozása jelentette. Ez a történet ráadásul majd’ 200 évvel korábban is játszódik, a keresztes háborúk idején, a nagy nyugati egyházszakadás visszafordíthatatlan folyamatai, császári és pápai hatalom összeütközése idején, egyszersmind ez a kor a hős lovagoké, korhely diákoké, dúsgazdag papoké, világszép hölgyeké és persze legendáké, ábrándoké, a Szent Grálé, János papé és a történetíróké…

Baudolino személyében pedig Eco ismét a történetek írásának lehetőségeit veszi górcső alá. Ő írja a történelmet vagy a történelem írja őt? A legelején leszögezi, hogy hazudós, hogy gyerekkorától kezdve kitalál történeteket, és azokban annyira hisz, hogy rögtön valósággá lesznek. Mi a valóság, mi a képzelet egy történetben? Hol kezdődik a történelem és hol a mítosz? Át- és átjárja ez a kérdéskör a mesét, ami olyan zseniálisan követi a korabeli világról alkotott felfogást és az ismeretlen, mesés Keletről szőtt paradicsomi ábrándokat, hogy a Baudolino által felvázolt cirka 50 év, mely Barbarossa Frigyes német-római császár udvarába, az itáliai hadjáratokba, a városállamok életébe és a párizsi diákéletbe is betekintést nyújt, szóval ez a krónika szinte észrevétlen megy át mesébe, természetszerűleg lépünk át a történelemkönyvből egy középkori regébe, keresztény legendáriumba, ezeréves mítoszba. Olyan nagy a különbség? – teszi fel Baudolino és Eco a kérdést.

Jóval könnyebben olvasható, mint A rózsa neve, feltéve ha valakit érdekel a történelem (vagy épp ez a kevéssé ismert szakasza; imádtam volna, ha minden kort Eco tanított volna meg egy ilyen könyvvel), a mitológia, netán mindkettő – mint engem :). Csak a Baudolino gyerekkori kéziratából származó első 15 oldaltól nem szabad megijedni, ami az eredetiben középkori olasz-latin-kitalált hablaty nyelven íródott, de egyrészt a zseniális fordításnak köszönhetően rendkívül szórakoztató, másrészt a könyv többi része tényleg viszonylag könnyed stílusú. A történetíráson kívül leginkább kaland- és pikareszk regényekre hajaz (főleg a második fele), sokszor mulatságos a humora, és hát végül itt is van egy rejtélyes haláleset, amit természetesen az olvasó (és az utókor) ítélhet meg ki-ki szájíze szerint.

17 hozzászólás
WolfEinstein>!
Umberto Eco: Baudolino

Sokáig nem értettem, hogy miről szól. Ahogy azt sem, hogy mi a könyv műfaja. Úgy vágtam bele, hogy semmit nem tudtam a könyvről, hogy mire számítsak, hogy miről fog szólni, csak évek óta kacsingatott rám a könyvespolcomról. Először azt hittem, történelmi regény, aztán azt, hogy filozofikus-teológiai eszmefuttatás. Aztán kalandregénynek, komédiának és fantasynak hittem. A végén derült ki, hogy egy mesterien megírt krimi, ami kétségek között hagyja az olvasót, hogy mi igaz az elmeséltekből, tekintve, hogy a keresztes háborúk korának Münchausenje az elbeszélő. Kellemes izgalmak és Eco sajátos humora miatt kacarászásokkal telt mintegy 520 oldal, hogy az utolsó 20 oldalban az egész értelmet kapjon, minden a helyére kerüljön, és ez alatt a 20 oldal alatt három olyan csavart csináljon, hogy majd' leforduljak a fotelről. A hideg ráz tőle. Hihetetlen olvasmányélmény lett!

1 hozzászólás
porcellan>!
Umberto Eco: Baudolino

Igazából nem is tudtam miről fog szólni ez a könyv és az első fejezet borzasztóan megizzasztott ;)
Aztán ahogy haladtam Baudolino történetében kezdett testet ölteni a kor, a szereplők és a ravaszság minden aspektusa. Volt itt minden : politikai játszma, ravaszkodás, csűrés- csavarás, bármiből történetépítés.
Nagyon sokat nevettem, ahogy alakították a kitalált történetüket, a Szent Grál keresést, ahogy végig járták a földet és ahogy ezekből mit meséltek el. Umberto Eco-hoz mérten alaposan végig járta a könyv a 12. század eseményeit, számos történelmi vonatkozást beolvasztva a regénybe
(A történet remek alapja az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag résznek)

Baudolino remek szereplő, olyan akinek az érméi mindig a fényes oldalára esnek ( ha véletlenül nem akkor egy szempillantás alatt valami figyelemeltereléssel odafordítja és tádááám :D
Szörnyű, hogy több mint egy évtizede a polcomon pihent ez a könyv és nem nyúltam hozzá. Egyszerre vettem A rózsa nevével és úgy érzem azt is újra fogom olvasni, mert nagyon jó volt ebbe a történetbe is belekerülni.

vicomte P>!
Umberto Eco: Baudolino

A kedvenc Eco könyvem a valóságról és annak a fonákjáról.
Baundolino nem hazug, csupán nem hagyja, hogy a valóság a képzelete útjába álljon.
Az elsődleges értelmezési szinten a könyv pikareszk, kalandos utazásokkal és (főleg a könyv elején) meglehetősen jó történelmi hűséggel.
Viszont ahogy a cselekmény kezd áthelyeződni az egzotikusabb helyszínekre úgy csúszik át a történet egy másfajta realitásba – abban, amit az adott kor embere minden komolyabb kétely nélkül annak tekintett.

2 hozzászólás
LuPuS_007>!
Umberto Eco: Baudolino

A regény egy HOAX, amennyiben ECO-szűzként kezdesz hozzá.

Ellenben aki már szép vagy csúnya esetlegesen be van tépve annak könnyebb dolga van ezzel a művel.
Baudolino a közékor hazug, képmutató, puha_öcsű Forrest Gumpja, aki komoly munkával építi fel a komplett hazugságok hálóját, az egyházi kegytárgyak online forgalmazásának kisebb ALZA központját.
Ezek mellett folyamatos történelmi tájékoztatás, és tények megmásítása mellett haladunk az IDŐ megállíthatatlan folyamában.
Csak már középhaladó ECO olvasóknak .

Véda P>!
Umberto Eco: Baudolino

Óh én balga! Miért is nem olvastam én Eco-t eddig??

1 hozzászólás
A_Shara>!
Umberto Eco: Baudolino

Eco fantasztikus mesélő, hatalmas képzelettel, élet és ember szeretettel. És a humora is nagyon jó. (Már a második oldalon hangosan felnevettem.)
A történetről már mindent leírtak az eddigi olvasók, ezért én csak azt emelem ki, hogy az olvasási élményhez kellett egy ilyen minőségű fordítás.

LRn>!
Umberto Eco: Baudolino

„Más világokról képzelegni pedig azért jó – folytatta –, hogy elfelejthessük, mennyire keserves ez a világ, amelyikben élünk. Akkor legalábbis így gondoltam. Még nem jöttem rá, hogy aki más világokat képzel el, az előbb-utóbb emezt is megváltoztatja.” (104. o.)

Baudolino története egyszerre tanulmány és szerelmes levél a történetmondásról: kifinomult, intelligens és szórakoztató kalandregény egy férfiról, akinek a kitalációi valósággá válnak. A fantáziáját megtermékenyítő mítoszok lényei megelevenednek, a valós lények és események pedig mítosszá, bestiáriummá lényegülnek szavai által. Gyónása – hiszen nem puszta szórakoztató célzattal mesél Nikétasznak – egy seregnyi hazugságon keresztül jut el az igazságig. Azért mesél, hogy benne is összeálljon élete története, hogy értelmezni tudja mindazt, amin keresztülment: „Azt hiszem, mindig jó, ha van, akinek a történetmondó meséljen, mert magának is csak így tud jól mesélni.” (215. o.) Baudolino hazugságai és szélhámossága nagyrészt eszképizmus, de gyakran előfordul, hogy épp ezek a leleményes hazugságok kellenek ahhoz, hogy a dolgok a helyes irányba haladjanak tovább: „Jó, tudom, nem ez az igazság, no de hát egy-egy nagy história kis igazságain bátran változtathatunk, hogy a nagyobb igazság jobban kidomborodjék.” (542. o. – bár ez a rész nem Baudolinótól származik, de önironikus kacsintásként értelmezhető az egész szövegre is.)

Baudolino szeretni való karakter: engem már az első tíz oldalnyi, bogarászósan olvasható kézirattal megvett. Jóhiszemű, vidám és kreatív fickó, örökké lelkes szerencsevadász. Az az első tíz oldal már magával hozta az esszenciális Eco-érzést – annyi műveltség, humor és mesélőkedv van minden mondatában, hogy hihetetlen. Hangosan röhögtem a lekapart foliumok történetein, szívesen olvastam volna tovább is. Persze, a továbbiakban sem kellett csalódni: a mesének van egy időnként előbukkanó kerete, s a múltidéző elbeszélés szerkesztése sem engedi, hogy unatkozzunk (egyes szám első és harmadik személyű részek váltakoznak). Rengeteg érdekességet ismerhetünk meg a korszak kultúrtörténetéből, s ez a rengeteg ismeret sem terhel túl minket a szórakoztató sztori mellett. Arról nem is beszélve, milyen könnyű megtalálni egykori kamasz önmagunkat Baudolino meséi által.

Kallós P>!
Umberto Eco: Baudolino

Mea culpa, mea maxima culpa, de nem ezt vártam. Én valami színes szagos szélesvásznú véres eszméletvesztést szerettem volna Bizánci központtal, erre itt ez a könyv, igazi Televíziós mesék felnőtteknek stílusban, a háttérben egy statikus Bizánc képével. Steven Runciman után ez olyan „Utazás a Föld középpontja felé Münchausen Báró előadásában” történet volt kicsit, nagyon.


Népszerű idézetek

Turms>!

Jó, tudom, nem ez az igazság, no de hát egy-egy nagy história kis igazságain bátran változtathatunk, hogy a nagyobb igazság jobban kidomborodjék.

542. oldal (Európa, 2009)

Citrompor>!

[…] aki tudja mi a cél, az a hozzá vezető utat is ismeri.

221. oldal (Európa, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: cél
Citrompor>!

Az idő olyan, tudod, mintha dadogna az öröklét.

442. oldal (Európa, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: idő
Citrompor>!

Öregedett az én szegény apámuram, a szakálla is fehérré színtelenedett… De vissza-visszatértem Alessandriába is, és látnom kellett, hogy a vér szerinti szüleim még nála is öregebbek. Fakón, szálkásan és törékenyen, mint azok a fehér gombolyagok, amelyeket tavasszal kerget a mezőkön a szél, úgy hajladoztak a tűzhely körül, mint csenevész fák a viharban, és hol egy elkutyult bögre, hol egy földre pottyantott tojás miatt civakodtak naphosszat. Ha pedig meglátogattam őket, mindig nekem estek, hogy miért nem jövök soha.

251-252. oldal (Európa, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: öregség
1 hozzászólás
Citrompor>!

– Boldog, aki eljut a tudatlanság határáig, ahonnan már nincs tovább.

220. oldal (Európa, 2009)

Citrompor>!

– A szóban forgó szerzetesek egyikét Khalkédóni Zószimosznak hívták. Feltűnt nekem csontsovány arca, a minduntalan fel-felszikrázó karbunkulus szeme, a bozontos fekete szakálla, a hosszú-hosszú haja. Ha beszélt, akárha a megfeszített Krisztushoz szólt volna, aki közvetlenül az orra előtt hullajtja vérét.
– Ismerem a fajtáját, tele vannak vele a monostoraink. Fiatalon elpusztulnak, halálra sanyargatják magukat…
– Ő ugyan nem. Hozzá fogható mohó embert még sohasem láttam. Egyik este két velencei kurtizánhoz is elvittem, márpedig talán tudod, hogy azok messze földön híres művelői a világ legősibb mesterségének. Éjjel háromra úgy lerészegedtem, hogy haza kellett mennem, de ő ott maradt, s az egyik lánytól később azt hallottam, hogy ilyen sátánfajzattal még soha életükben nem volt dolguk.
– Ismerem a fajtáját, tele vannak vele a monostoraink. Fiatalon elpusztulnak, halálra sanyargatják magukat…

218-219. oldal (Európa, 2009)

4 hozzászólás
pojDD>!

A legveszedelmesebbnek mindjárt a macska látszott, mely köztudomásúan a Sátán hírnöke és csak boszorkányokkal kezes, már csak azért is, mert bármiféle szörny ellen van védekezés, csak a macska ellen nincs: még mielőtt kardot ránthatna az ember, a macska az arcába ugrik, és a szemébe karmol.

361. oldal - Baudolino Abházia sötétjében

Citrompor>!

Azt hiszem, mindig jó, ha van, akinek a történetmondó meséljen, mert magának is csak így tud jól mesélni.

215. oldal (Európa, 2009)

Kutor>!

– Az arca milyen volt? Szép?
– Azt nem láttam, el volt fátyolozva.
– Akkor hát ki az, akibe beleszerettél?
– Ő, mivelhogy nem láttam.

95. oldal

pojDD>!

Mi sem igazságtalanabb, drága barátaim, mint igaz embert büntetni, ha vétkezett, mert a legmegátalkodottabb bűnösnek mindig megbocsáttatik a legutolsó bűne, de az igaz embernek a legelső sem bocsáttatik meg.

509 - 510. oldal - Baudolino és a számvetés


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Steve Berry: A templomosok öröksége
Trux Béla: A templomos lovag
Bjørn Andreas Bull-Hansen: A dán horda
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Reneszánsz
Luca Di Fulvio: A fiú, aki éjjel meglátta a napot
Urbánszki László: Fegyver csörög
Tiit Aleksejev: A zarándokút
Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa
Csikász Lajos: Haragvó liliomok
Bányai D. Ilona: A vér jogán