Hidegvérrel 519 csillagozás

Truman Capote: Hidegvérrel Truman Capote: Hidegvérrel Truman Capote: Hidegvérrel Truman Capote: Hidegvérrel Truman Capote: Hidegvérrel Truman Capote: Hidegvérrel Truman Capote: Hidegvérrel

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

1959. ​november 15-én a Kansas állambeli Holcomb városkában bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták a közmegbecsülésnek örvendő, feddhetetlen hírű farmert, Herbert Cluttert, feleségét és két gyermekét: a ház különböző helyiségeiben egyenként megkötözték, majd közvetlen közelről puskával fejbe lőtték őket. A gyilkosság indítóoka ismeretlen volt, a tettesek után szinte semmi nyom nem maradt. Öt évvel, négy hónappal és huszonkilenc nappal később, 1965. április 14-én a két gyilkost, a harminchárom éves Richard Eugene Hickockot és a harminchat éves Perry Edward Smitht felakasztották a lansingi fegyházban. Ennek a hat embernek az életével és halálával foglalkozik a nálunk is jól ismert amerikai író, Truman Capote alkotása, melynek műfaját ő maga így határozta meg: tényregény. Ezzel azt akarja az olvasók tudomására hozni, hogy könyvében minden egyes mozzanatnak szigorú valóságalapja van: minden egyes esemény úgy történt, minden egyes szó úgy hangzott el, ahogy az anyagot elrendező, a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1965

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Diákkönyvtár Európa · Európa Zsebkönyvek Európa

>!
Európa, Budapest, 2007
438 oldal · ISBN: 9630756684 · Fordította: Szíjgyártó László
>!
Európa, Budapest, 2006
438 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630780356 · Fordította: Szíjgyártó László
>!
Európa, Budapest, 2006
438 oldal · ISBN: 9630780542 · Fordította: Szíjgyártó László

6 további kiadás


Enciklopédia 10

Helyszínek népszerűség szerint

Kansas · Hartman Kávéház


Kedvencelte 110

Most olvassa 23

Várólistára tette 389

Kívánságlistára tette 197

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

Csilla‿ P>!
Truman Capote: Hidegvérrel

„Nem az a szégyen, ha az embernek piszkos az arca; a szégyen ott kezdődik, ha nem mossa le.”

Capote tényregénye – ahogy az író nevezi – az értelmetlen gyilkolásról, kegyetlenségről szól.
Dick még börtönbüntetését töltötte, amikor elhatározta, hogy szabadulása után Perry nevű „barátjával“ – akivel a börtönben ismerkedett meg – betörnek, kirabolnak egy köztiszteletben álló, gazdag földbirtokost és nem hagynak szemtanúkat maguk mögött. Tehát gyakorlatilag a gyilkosságo(ka)t előre elhatározta. Perry vakon ment társa után. Csak halkan említem meg, hogy úgy tettek meg 7-800 mérföldet (ca.1200 km) és váltották szörnyű valósággá az elhatározást, hogy nem ismerték azokat az emberek, illetve azok soha nem ártottak nekik, még a létezésükről sem tudtak.
A könyv mindjárt úgy kezdődik, hogy az Olvasó számára egyértelmű a tény: a két bűnöző által kiválasztott család utolsó napjainak eseményeibe kap betekintést. Ezután végzi el a szörnyű tettet a két agyamenet.
Aztán megkezdődik a nyomozás és az ügy részleteinek ill. hátterének felgöngyölítése.
A könyv úgy is letehetetlenül izgalmas, hogy Capote már az elején elmondja a lényeget.
Számomra megdöbbentő az, hogy ez a két „ember" a megbánás legkisebb jelét sem mutatta. Sőt!
Kérdéseket vetett fel bennem. Csak néhányat említek: pl. a nehéz gyermekkor lehet- e maradéktalanul elfogadható magyarázata a felnőttkori cselekedeteknek?
Vagy itt a halálbüntetés kérdése és nemcsak arra gondolok, hogy kiérdemelték-e vagy sem ( ez számomra nem kérdés ), hanem annak hatását a többi bűnözőre vagy a társadalomra. Az áldozatok hozzátartozóinak, barátainak elégtételt jelent(het)-e? De felmerűl a kirekesztettség kérdése is. Vagyis hemzsegnek a kérdések bennem is és gondolom mindenkiben, aki elolvasta ennek a borzalmas gyilkosságnak a beszámolóját. … A történet végén nehéz megszólalni, megtalálni a megfelelő szavakat, mondatokat!

“Emberi lény vagy, szabad akaratod van.“
spoiler

1 hozzászólás
mate55>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Capote írásának mágikus vonzereje az, hogy mindenki, aki csak belekezd a könyvébe, tudja, hogyan fog végződni. De bármi is legyen az érdeme, több mint egy könyv: egy kis közösség története, a fikció és az újságírás mesteri módján kombinálva. Úgy gondolom, a könyv megértéséhez kulcsfontosságú az, hogy Capote nem vesz részt a narratívában. Nem kommentálja saját gondolatait, azt, hogy az emberek hogyan reagáltak a kérdéseire, sőt, hogy a bűnözők hogyan fogadták őt, amikor velük beszélt. Elkötelezettsége mellett karaktereinek mélysége, és a tudatos erőfeszítés mozgatja regényét, ami az igaz élet és a valódi bűn fájdalmas valóságára emlékeztet. A bűncselekményre, mint a társadalmi kérdések „termékére” helyezi a hangsúlyt, és hogy az összes kívánsággal ellentétben a múlt eseményein nem változtathatunk. Ami végül megkülönbözteti ezt a regényt a valódi bűnözés fikcióinak többségétől, hogy nemcsak az ügy tényállására összpontosít, hanem mélyen belemerülve az ügyben résztvevőkbe, Capote elmossa a jó és a rossz közötti hagyományos különbséget. Lehet, hogy az életben soha nem történt tökéletes bűncselekmény, de ha valaha is történt tökéletes rekonstrukció, akkor ez az.

6 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Mikor ilyen komoly irodalmi művekről kell írnom, akkor egy kicsit mindig kevésnek érzem magam hozzá, vajon tudok-e én elég komolyan írni róla.

De ezeket a félelmeimet most a Hidegvérrel kapcsolatban félre is teszem, hisz Capote sem csak azért írta meg ezt a könyvét, hogy az emberek csak komoly értekezéseket, kritikákat írhassanak róla.

Sok thrillert és pszichothrillert olvasok, és szerintem ez a könyv egy amolyan őspszichothrillernek is tekinthető, erőteljes pszicho vonallal.
Az utóbbi időben, nagyrészben John Douglas könyvének köszönhetően (amiben szintén felbukkant a Hidegvérrel) nagyon rákattantam a sorozatgyilkosság témájára, a profilozásra, és az egész dolog pszichológiájára.

Capote könyvét valós történések és valós személyek ihlették, a stílus, mint mindig most is kiváló volt, és szerintem a történet is nagyon összetett és jól megírt. Kegyetlen, brutális és valamilyen szinten mégis tárgyilagos.
Ez volt az első regényem az írótól, de biztos hogy nem az utolsó (eddig csak novellákat olvastam tőle).
http://konyvutca.blogspot.hu/2018/04/en-es-az-1001-kony…

5 hozzászólás
dontpanic IP>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Vajon mikor keletkezett az igény a bűnösök megértésére?
Talán mindig is megvolt, csak más és más formában?
Lehet-e egyszerre ítélkezni és megérteni? Hol a határ a megértés és a megbocsájtás között? Van-e határ? Kell-e, hogy legyen?

Ez a könyv korszakalkotó kötet, mert egy valós bűntény elkövetőinek a fejébe helyezkedve meséli el az eseményeket.
Na persze hangsúlyos szerepet kapnak az áldozatok is, a közösség, a társadalmi háttér, a korszellem.
Ezek egymástól el nem választható tényezők.
De a bűnösök nem arctalan, állatias gonosztevők, hanem hús-vér emberek, családi háttérrel, és akár még szimpatikusnak is nevezhető vonásokkal.
Mostanában az összes olvasmányomban Zimbardo kísért, a maga kérdéseivel a gonoszról. Honnan jön a gonosz? Tényleg ott lenne mindannyiunkban és csak a körülményektől függene, mikor és kiből jön elő? Zimbardo állítja, hogy a szituációs körülmények hozzák elő, Capote meg mintha azt állítaná, a származás, a hátrányos helyzet.
De mit kezdjük Dickkel, a könyv egyik gyilkosával, aki bár szerény körülmények közül, de mégis szerető családi háttérből jön? Valóban az agysérülése változtatta volna meg a jellemét, és tette volna empátiára képtelen pszichopatává? És mit kezdjünk Lowell Lee Andrews-zal, aki szintén megjelenik pillanatokra a könyvben, és akinek a története talán még hátborzongatóbb is, mint a főszereplőinké (a mintagyerek, aki egy szép napon, minden ok nélkül és minden zaklatottság nélkül lemészárolja a szüleit és a húgát).

Capote nem ad válaszokat, ő csak arra törekszik, hogy minél teljeskörűbben meséljen el egy majdnem példa nélkül álló esetet, felvonultatva annak minden fontos és kevésbé fontos szereplőjét.

A szöveg (fordítás?) mára már kissé megkopott, érezzük rajta a patinát, és a nyomán szinte beleszunnyadunk az álmos vidéki kisváros poros atmoszférájába. Ettől még maga a tartalom és a kérdések, amiket felvet, örök érvényűek maradnak. Egyszer talán lesznek válaszaink is.

6 hozzászólás
eme>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Holcomb kis porfészek az amerikai közép-nyugaton. Eldugott, csendes hely, ahol még a vonat sem áll meg, csak elzakatol a szinte idillinek látszó vidéki hétköznapok előtt. A szorgalmas, becsületes munkával megteremtett, tipikus amerikai élet normalitásának illúzióját négy puskalövés szaggatja szét. A kisvárosi közösség szembesül saját sérülékenységével és annak valószínűségével, hogy a békés-boldog, templomjáró külső mögött netán eddig fel nem ismert indulatok, frusztrációk, elfojtott ösztönök munkálkodnak. Mert hiszen helyi is lehetne a tettes, a közösség tagja…
Capote remek regénye, bár egy konkrét bűntény több évnyi kutatómunkára alapozott, tárgyilagosságra törekvő feldolgozása, társadalmi, lélektani, morális kérdéseket feszegetve felülemelkedik az egyszeri eseten, és komolyan elgondolkodtatja az olvasót bűnről és lehetséges okairól, valamint a büntetés lehetőségeiről, morális aspektusairól.
És persze a tényregény/dokumentumregény vagy non-fiction lehetőségeiről, határairól-korlátairól. Bevallom, nem láttam egyik Capote-filmet sem, sőt a Clutter-gyilkosságról sem tudtam semmit, nem is akartam utánanézni a regény elolvasása előtt. Capote-ra bíztam magam, és igyekeztem a regény alapján képet alkotni az esetről. Persze így a Capote-olvasatot kaptam, hiszen az elbeszélés természetében benne van, hogy gyakran többet mond elbeszélőjéről (és akár olvasójáról is), mint az elbeszéltekről. Ez még egy dokumentumregény esetében is érvényes, még akkor is, ha ez távolságtartásra, tárgyilagosságra, kiegyensúlyozottságra törekszik. Válogatás, kiemelés, elrendezés, elbeszélői hang, nézőpont – ez esetben a nézőpontok váltogatásának nagyon jól eltalált játéka – minden tényszerűség ellenére fikciósít.
Capote regényének középpontjában, értelemszerűen, a két elkövető, Dick Hickock és Perry Smith áll. A történet szálai az elején párhuzamosan futnak, miközben az áldozatokkal és közösségükkel ismerkedünk, egy-egy felvillantot részben a két tettes készülődik és közeledik egyre inkább a helyszín felé. Később az elbeszélő Dick és Perry alakjára fókuszál, ezek családi-társadalmi hátterét is feltérképezve próbál magyarázatot találni a négyes gyilkosságra. Nem tudtam nem érezni az elbeszélés során a profi oknyomozó riporter mögött az ember személyes érintettségű kíváncsiságát és empátiáját az elkövetők, főként Perry iránt. Jobb sorsra érdemes, rendkívül intelligens, művelt emberekről van szó, akik önhibájukon kívül záródtak ki a Clutterek világából. Sorsuk nem a biztonságot nyújtó otthonteremtés, hanem időnként börtönök által megszakított, bizonytalan mindig úton levés. A kincsvadászatról álmodozó, kissé naiv Perry két ládában hurcolja magával emlékeit és álmait – leveleket, fotókat, könyveket, térképeket, ezáltal egyféle sosemvolt stabilitást próbálva vinni életébe. Ő az, aki hidegvérrel gyilkol, mégis, úgy érezzük, mintha sokkal kevésbé volna bűnös, mint társa, mintha némiképp felmentené őt az elbeszélő. Dicket sokkal veszélyesebb karakterként ábrázolja: a saját „normális” voltát szinte kényszeresen ismételgető, önmagát erről meggyőzni kívánó Dick valójában sokkal kevésbé „normális”, mint társa, akiben Dicktől eltérően tudatosul: aki ilyesmire képes, azzal nincs rendben valami. Dick normális családi életről szövögetett álmai, szájhősködése, a gyilkosságban játszott kezdeményező szerepe, a tettet nem vállaló gyávasága, végül árulása révén a Perryt eszközként felhasználó felbújtó szerepében lép elénk, még akkor is, ha az elbeszélő korrekt módon sorakoztatja fel esetében is az enyhítő körülményeket. Persze Capote nyíltan nem foglal állást, nem ítélkezik, de szimpátiáiról, a társadalommal, igazságszolgáltatással, halálbüntetéssel kapcsolatos véleményéről azért némiképp sikerül képet alkotnia az olvasónak. Akárcsak a konvenciókhoz való kapcsolatáról – A konvencializmusban jókora adag képmutatás rejlik – mondja. Ez érvényes társadalomra, sajtóra, igazságszolgáltatásra egyaránt. És persze a rögeszmésen normalitását hangsúlyozó Dickre, aki egy bolhát se tudna agyonnyomni egy kutyán. Csak a kutyát gázolja el.
Úgy érzem, ez a könyv perújrafelvétel. Főként az elkövető két áldozat, és általában a társadalom, a körülmények, a szegénység által elgázoltak miatt. Azért, hogy az ítélet és végrehajtása révén megnyugtatott álszent lelkünket felbolygassa, hogy elbizonytalanítson vélt igazunkban, és szembesítsen képmutatásunkkal…

4 hozzászólás
Amadea>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra – ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg…

Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound – Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam – négy Capote után lehetett volna több eszem.

Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát – valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk – az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.

Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs – Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában –, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik – érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre –, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.

A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.

Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről – megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára – úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.

Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek – még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét –, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.

Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak – még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.

Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről – logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és „a dolog” után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

4 hozzászólás
csillagka>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Nagyon nagyon szerettem volna de 5* adni de végül kedvenc nem lett.
Nagyon alapos munka, egy értelmen, eszement gyilkosság, pontos, valós krónikája, tényszerű alapossággal levezetve. (valahogyan mindig a Móri bankrablás ugrott be) Sosem tudhatod mikor ér utol a végzet és milyen sorsot szánnak neked és családodnak az Istenek. Nagyon sok kérdést felvett a könyv a fegyvertartástól a halál büntetésig, az áldozat kiválasztástól az eredendő bűnös lelkekig, sok minden megtalálható benne, még is hiányzott valami, az a megfoghatatlan ami a nagyon jó könyvet elválasztja a letehetetlen mestermunkától. Talán egy kis izgalom a hátha mégse érzés, mivel gondolom nem egyedül Perryt nagyon sajnáltam, és minden tény ellenérte inkább áldozatként mint tettesként gondoltam rá. Értelmetlen spoiler erőszakra pedig nincs mentség, mondjuk az értelmesre se!
Most akkor még egyszer végiggondolom és magammal vitázva, mégis csak megszavazom azt a maximális pontszámot :) csak az az árverezés ne lett volna, nálam ott került pont az esemény végére. Szerencsétlen ló és kis gazdája.

2 hozzászólás
pikkupilvi P>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Az Álom luxuskivitelben után nem állítanám, hogy Capote annyira lenyűgözött volna. Ezt a könyvet is kvázi becsületből vettem elő, miután 15 évig porosodott a polcon.
Gyakorlatilag a nulladik percben kiderült, hogy egyáltalán nem unalmas adathalmaz, amitől botor módon tartottam, hanem egy nagyon jól eltalált, kimért, előítéletes felhangtól mentes olvasmányos beszámoló. Annak ellenére, hogy nem árul zsákbamacskát, hanem kezdettől fogva tudni lehet, mire fut ki a történet, izgalmas, majdhogynem roadmovie-szerű, hála az elkövetők államokon keresztül történő barangolásának. Az elmeorvosi fejtegetést különösen érdekesnek találtam, kíváncsi lennék, mennyit fejlődött a pszichiátriának ez az ága az 1950-es évek óta.

Gregöria_Hill>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Van személyes listám az „én sem hiszem el, hogy nem olvastam” könyvekről, ez is rajta volt.
Miközben olvastam, és a munkahelyemen az asztalon tartottam, mindenféle emberek ránéztek, és elmondták, hogy ők már olvasták, vagy hogy hányszor olvasták, Ez nem esett jól:)
Engem nagyon felkavart, befejezése után tényleg pár napig semmi másra nem is gondoltam. Pár napig idős édesanyámat hívogattam, hogy bezárta-e az ajtót és nem aludtam jól. Gondolom, hogy akkor ez egy jó könyv.
A „felkavart” nem az anyám hívogatására vonatkozott, az csak sima ad fact projektálás, hanem a nem alvásra. Közben hülyén éreztem magam, amiért bármelyik „főszereplővel” is szimpatizálok, bármennyire. Vagy hogy megérint a kettejük kötődése, mi közöm hozzá, mit enyhít ez bármin, nyilván semmit. Valahogy mégis ez a „dokumentumregény” más hozzáállást követelt meg, mint amit megszoktam, nyilván a reakciók is mások. A szociológiai háttér például kevésbé befolyásol, nehezebben tekintek el az egyéni felelősségtől, viszont úgy tűnik, a jól feltárt és jól megírt érzelmi háttér befolyásol valamennyire. Hát nyilván ettől zseniális.

Rituga P>!
Truman Capote: Hidegvérrel

Szégyellem, de erre most nem igazán tudtam ráhangolódni. Időnként egy-egy villanásnyi időre elmerültem benne, de aztán elillant az érzés és csak nyögvenyelősen szenvedtem. Igazából nem vártam mást, mint amit kaptam, csak rosszkor vettem kézbe. Szerintem máskor majd újra megpróbálom, mert alapvetően jól megírt történet

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

ludovika>!

„Mi az élet? Szentjánosbogár csillogása az éjszakában. Bölény lehelete télnek idején. Olyan, mint a füvön suhanó halvány árnyék, amely belevész az alkonyatba.”

201. oldal (idézet Varjúlábtól, a fekete lábú indiánok főnökétől)

Kapcsolódó szócikkek: élet
lalazs>!

A fantázia persze ki tud nyitni minden ajtót: megfordítja a zárban a kulcsot, és bebocsátja a rettegést.

117. oldal (Európa, 2006)

Téglagyári_Megálló>!

… nem az a szégyen, ha az embernek piszkos az arca; a szégyen ott kezdődik, ha nem mossa le.

177. oldal (Európa, 1985)

TiaRengia I>!

Mi sem gyakoribb, mint hogy az ember úgy érzi, kudarcainak mások az okai, mint ahogy az is mindennapi jelenség, hogy az ember szívesen megfeledkezik azokról, akiknek része volt a sikereiben.

188. oldal

1 hozzászólás
psn>!

Híve vagyok az akasztásnak. Legalábbis addig, amíg nem engem kötnek föl.

Richard Eugene Hickok

Kapcsolódó szócikkek: halálbüntetés
lalazs>!

Mert ha valakivel meg kell történnie valaminek, nem tehet egyebet, mint hogy reménykedik, hogy talán mégse történik meg. Vagy hogy megtörténik. Attól függ. Amíg él az ember, mindig vár rá valami, s még ha rossz is az a valami, és az ember tudja, hogy rossz, akkor is mit tehet ellene? Az életet nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni.

122. oldal (Európa, 2006)

ludovika>!

Addig élünk, amíg meg nem halunk, és teljesen mindegy, hogyan halunk meg; a halál mindenképp halál.

257. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · halál
Natasha>!

[…] egy anya az egyedüli lény, aki csókjával meg tudja gyógyítani gyermeke lelki fájdalmát, és mindent jóvá tud tenni […]

178. oldal (1985.)

6 hozzászólás
Grace_Martin>!

Rohadt világ ez – mondta Latham. – Csak gonosznak lehet benne lenni. A gonoszságot mindenki megérti.

3 hozzászólás
ÁrnyékVirág>!

Olyan magányosnak és oda nem illőnek tűnt, amilyen például egy sirály lehet a búzamezőn.

337.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Vladimir Nabokov: Lolita
Mario Puzo: A Keresztapa
John Fowles: A lepkegyűjtő
John Steinbeck: Egerek és emberek
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Anne Rice: Lestat, a vámpír
Albert Camus: Az idegen
Stephen King: A ragyogás
Stephen King: Éjszakai műszak