Hidegvérrel 90% 212 csillagozás

Egy igazi amerikai self-made man, egy tehetős kansasi farmer; pszichés rohamai miatt kicsit szégyellt felesége; lánya, a közösség büszkesége, minden klub oszlopos tagja; fia, magának való és félszeg, mint a környékbeli prérifarkasok; egy alkoholista cherokee rodeós nő és egy ír aranyásó hányattatott, nyomorék lábú sarja; valamint egy egyszerű gazdálkodó házaspár hirtelenszőke hivatásos autószerelő és munkakerülő fia.
Mintha egy márquezi paletta figurái ruccantak volna át az amerikai Középnyugatra és játszották volna el az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című darabot. Csakhogy Truman Capote regénye nem kitaláció, de nem ám. Ez a véres valóság, minden nonfiction regény alapja.

És ennek az első hallásra könyörtelen és felfoghatatlan bűnténynek összes szereplőjét kíméletlen részletességgel tárja elénk, és pont ez a döbbenetes részletgazdagság adja az olvasó számára a fogódzót, melyen véges-végig kapaszkodik és rágódik: hogy itt 6 ember életéről és arról a kiszámíthatatlan útról van szó, amely ehhez az eseményhez vezetett. És igen, a végén sírunk, és legszívesebben mi is lobbiznánk az amerikai igazságszolgáltatás „szerencsekerekében” forogva, és gondolkozunk sorsokon, mélylélektanon, bűn és bűnhődésen; mindeközben pedig bejárjuk az 50-es évek Amerikáját egy lopott Chevin, Kansastől Mexikóig, Mexikótól Floridáig, Floridától Las Vegasig.

Ragyogó ötlet, odaszögező előadásmód.

Megöltek egy családot, lemészárolták őket a saját ágyukban, ketten. Erről szól ez a könyv. Kicsit szociográfiai, kicsit tényregény. Bemutatja az áldozatokat, az áldozókat, meg a közönséget. Mindezt egy baromi hosszú újságcikkben megírva, jelentős forrásanyagot és dokumentumot beledolgozva.

"…ez a család képviselt mindent, amit errefelé tisztelnek és becsülnek az emberek,"
Az áldozatok bizony az amerikai álom egy darabjai voltak, rendes, becsületes emberek és még vallásosak is. Bemutatásuk mégis az ismétlésekkel is mindössze a regény ötödét-hatodát teszi ki. Pont az a baj a rendes becsületes emberekkel, hogy róluk nem igazán lehet regényt írni. Főleg nem egy olyan fura figurát nem mozgattak meg, mint Capote. Nekem legalábbis így tűnt. Feküdtek az oltáron, szépen nyugodtan, kaptak egy klasszikus tájleírást.

"… ha velük ilyesmi történhetett, akkor ki van itt egyáltalán biztonságban?"
A közönség, na hát ők már érdekesebbek. Persze a konfliktusba helyezve. Van itt minden, megszállott nyomozó, akinek majdnem az egészsége rámegy, pletykáló és gyanakvó kisvárosiak, csámcsogó sajtó, rosszindulatú igazságszolgáltatás. Szinte nincs olyan réteg, és személy, akire nem tudunk egy jelzőt ráakasztani.

"… nem az a szégyen, ha az embernek piszkos az arca; a szégyen ott kezdődik, ha nem mossa le."
Az áldozók. Övék a regény. Mindent megkapnak, ami kimaradt Capote szerinte az életükből és az eljárásukból. Számomra egyedül a regény címe fejezi ki azt, amit az emberek elvárnának és elvártak egy család lemészárlásáról szóló regénytől, amúgy a regény viszonylag felmentő jelleggel írja le és helyezi kontextusba az elkövetőket, főleg Perryt, akivel Capote közelebbi kapcsolatba került a regény megírása alatt. A hetvenkedő szájhős, aki a végig nem ismeri fel az egészet inkább nevetséges a szomorú gyerekkor hatására kicsit megzavarodott, a gyilkosságot ténylegesen – talán a korábbiakhoz hasonló pillanatnyi elmezavarból- elkövető, megtisztulásra és elismerésre vágyó Perryhez képest. Hiába írta le teljesen hitelesen az áldozatokat, valami miatt mégis sikerül úgy csűrnie csavarnia, hogy a végén mégis részvétet érzünk a két gyilkos, de leginkább Perry iránt.
A filmet látva megértjük, hogy miért tudott annyira együttérző regényt írni. Részben az író is a Perry-féle csodabogár volt, csak valahogyan megküzdött a gyerekkori démonaival, vagy cseppet kevésbé sérült.

Mit tudott Capote, amit más nem?
Megírni az első tényregényt és olyan finoman ábrázolni a dolgokat, hogy teljesen összezavarjon minket. Régóta tudjuk, hogy a tények makacs dolgok, de ha sok van belőlük, megítélni őket nem mindig olyan könnyű.

Többször is fennmaradtam miatta a villamoson.

Tárgyilagos volt, mégis érzelmekben gazdag, felkavaró. Teljesen magával ragadott, és úgy éreztem, mintha részese lettem volna a történéseknek. A megfogalmazása, a stílusa, a szerkezete, és az időben és nézőpontokban való lépdelés is azt eredményezte számomra, hogy a regény objektívan írja le ezt a szörnyű és brutális tragédiát. A párbeszédek, a belső, gondolati megjegyzések érző, mindennapi embereket mutatott be, még a gyilkosok személyében is.
Capote valóban nagyot, és újat alkotott.
Miközben olvastam a könyvet, nemcsak elsődleges, hanem másodlagos üzenetet, üzeneteket is „felfedeztem”: a regény elénk tárja az igazi és kemény Életet, azt, hogy igenis számít, hogy mit teszel, mindennek van eredménye, következménye, számít, hogy hova születsz, hogy milyen lehetőségeid vannak, és azokat ki tudod-e használni, hogyan használod ki. Sosem tudhatod mit hoz az Élet, a Jövő, meg kell élni minden napot, minden perc számít.
Amikor elértem ahhoz a részhez, ahol Dewey a kocsiban „beszélget” Smith-szel, ott voltak olyan pillanatok, amikor bekönnyeztem és majdnem elsírtam magam. Szörnyű volt belegondolni, hogy ez az eset valóban megtörtént, és a Clutter család ilyen embertelen és borzalmas dolgokon ment át, hogy így haltak meg.
Szerintem egy hihetetlenül jó könyv, csakis örülni tudok annak, hogy hálásnak lenni az író felé, hogy megírta, egy igazi kultikus könyv.
Az biztos, hogy bekerül a kedvenc könyveim közé.

Egy kisváros regénye a tragédiák kollektív feldolgozásáról, esetleg egy elfojtott családregény krónikája, vagy éppen két őrült, amolyan Kerouac-féle odüsszeiája az amerikai kontinensen ? Többféle értelmezési lehetőséget kínál a regény, és valamennyi önmagában is megállja a helyét. Számomra a Hidegvérrel nem más, mint egy hatalmas műgonddal megírt riport egy négyes gyilkosságról, közzépontba állítva a két gyilkos, Perry Smith és Richard Hickock életét, elméjét, vágyait, kudarcait. Ha az ő szempontjukból vizsgáljuk az eseményeket, akkor egy bűn és bűnhődés-féle alaphelyzetet láthatunk, a végkifejlet szempontjából azzal a lényeges különbséggel, hogy Smith és Hickock esetében a bűnbánat és a megváltás csak felvillanó, de soha el nem fogadott lehetőség. Rideg ballada az övék egészen a bitófáig.

Mégis lehet-e azt állítani, hogy velejéig romlott emberek megérdemelt bukása pereg a szemünk előtt idestova 50 év távlatából ? Olvasása közben magam is erre kerestem a választ. Egyrészről jószándékú olvasóként megpróbáltam oltalmat nyújtani „hőseimnek” (a rossz gyerekkorra, vagy éppen egy koponyosérüléssel járó autóbalesetre hivatkozva), amely végül elégtelen eszköznek bizonyult a felmentésükhöz. Másrészről Capote annyira összetett jellemrajzot készített róluk és a családjukról, hogy ennek tükrében el kellett vetnem a másik végletet is, hogy halált érdemlő szörnyetegként tekintsek rájuk.

De kik voltak mégis, vagy feltehetném a kérdést úgy is, kik ezek a minden korban köztünk élő emberek, akiknek magányából és elesettségéből gonoszság sarjad és szenvtelenül, látszólag minden ok nélkül veszik el más emberek életét ? Ez az a kérdés, amire a regény sem ad egyértelmű választ és helyette egy pszichoanalitikai megoldásban keres magyarázatot, vagy éppen – ezt ki-ki maga döntse el – kibúvót. Frusztrációink, korábban megélt konfliktusaink feléledhetnek, és a régi konfliktus során felgyülemlett lappangó agresszió a legváratlanabb pillanatban aktivizálódhat olyan kívülállóval szemben, akinek az eredeti konfliktushoz semmi köze. De ez a válasz csak az olvasói kíváncsiság feloldására szolgál és Capote maga is értetlenül áll saját, emberi természetről írt tanulmánya előtt, ahogy a könyv utolsó mondatában magunkra hagy a kalászok közt suttogó széllel.

Mindenesetre a Hidegvérrel lebilincselő olvasmány és megkerülhetetlen azok számára, akik érdeklődést és megértést mutatnak olyanok iránt, akikké soha nem szeretnének válni.

Hetek óta kotlok az értékelésen, mert megint csak az van, amit mindig mondok: a jó könyvekről nagyon nehezen tudok írni. Elég annyi, hogy bekerült a kedvenc könyveim közé? Vagy hogy életemben először éreztem, hogy szeretnék Amerikában élni? Esetleg, hogy mindig is érdekeltek a gyilkosok, sorozatgyilkosok és az ő lélektanuk, és mindezt megkaptam? Nem elég, de nem tudom összeszedni, hogy mennyire szerettem.
Tökéletes.

Szeretnék majd egyszer úgy fotózni, ahogy néhányan írnak. Majd egyszer!
Piszok jó regény, piszok jó!

Olvastam többször is, szerintem zseniális regény. Hihetetlen, hogy Capote mennyire tényszerű, mégis olyan szánalmat és szomorúságot váltott ki belőlem ez a könyv, mintha a legszívhezszólóbb románcot olvastam volna.

Újraolvasás után:

Még mindig remek könyvnek tartom, de a tényszerűségen azért elgondolkodtam: ez a könyv tényregényt meghazudtoló módon költői és érzelmes rengeteg helyen.

„Ha eszed elhágy, segít az ördög”
Dosztojevszkij: Bűn és bünhődés

Régen olvastam ennyire magával ragadó könyvet. A Hidegvérrel valóságszaga hol a végletekig megdöbbentett, hol a sírás fojtogatott – a legbrutálisabb hatással a 3. fejezet végén Perry beszámolója bírt. Mégis annyira jól megírta Capote, hogy a tényszerűen az olvasó elé tárt sok kegyetlenség ellenére mégis emberinek tűnt Perry és őszintén sajnálni tudtam – elhittem, hogy nem érdemelte meg a neki jutott sorsot.
Továbbá mindenkinek ajánlom a témához kapcsolódóan A Hírhedt (Infamous) című 2006-os filmet, amely tökéletes kiegészítője a Hidegvérrel-nek.