Vonalkód – ez a különleges jel díszített mindent, ami a hetvenes években Nyugatról érkezett. Ez az időszak alakította ki Tóth Krisztina generációjának értékrendjét, ízlésvilágát – és kitörölhetetlen félelmeit, megváltoztathatatlan reflexeit. A Vonalkód novelláiban egyik legnépszerűbb költőnk a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg e kort: részvéttel, de nem sajnálattal ír szorongásról, kitaszítottságról, „hiszen gyereknek lenni még így is jó volt. Valamennyire.”
Vonalkód 464 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2006
Enciklopédia 9
Kedvencelte 61
Most olvassa 22
Várólistára tette 152
Kívánságlistára tette 98
Kiemelt értékelések
Nagyon próbáltam találni olyan kortárs magyar női írót, akit megszeretek. Szerencsére sikerült is. Tóth Krisztina engem teljesen meggyőzött, hogy ebben a metszetben is születnek jó művek. Próbálkoztam más írónőkkel is off, de nekem – az eddig olvasott írásaikból legalábbis – hiányzott valami, amitől egy történetet többre tudok tartani egy magazinba írt cikktől, vagy egyszerűen idegen és kellemetlen, nyomasztó volt a stílus. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mivel érzem őt többnek. Talán valahogy nála nem az volt a benyomásom, hogy szóról szóra leírta, amit valaki elmesélt a pszichológusának. Az ő történetei ezen túlmutatnak. Van valami mögöttes tartalom, gondolkodnivaló is bennük. Minden novella után azonnal kezdtem is a következőt, mert annyira kíváncsi voltam, miről fog szólni. Mikor pedig kiolvastam, nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek bele azonnal egy másik kötetébe. Szerintem ez már önmagában is mindent elmond. Így viszont sajnos kicsit összefolyt már a két kötet tartalma, de visszanézve ebből talán A tolltartó, és a Fekete hóember tetszett a legjobban. Bár a novellák témái nem éppen vidámak, mégsem éreztem, hogy nyomasztóak, lehangolóak lennének. Egész hétköznapiak, és mégis valahogy mind érdekes.
Örülök, hogy nem adtam fel, és így rátaláltam Tóth Krisztinára, mint számomra is szerethető kortárs magyar írónőre. Biztos vagyok benne, hogy idővel minden művét végig fogom olvasni.
Tóth Krisztinától nem olvastam korábban semmit. Miért nem olvastam Tóth Krisztinától korábban semmit? Tóth Krisztinától eztán el fogok olvasni mindent.
Nagyon szerettem a Vonalkódot. Nem érintett meg annyira, mint a Pixel, vagy a Hazaviszlek, jó? című kötete, mégis… elképzelésem sincs, hogy csinálja ez a nő?!
Tetszett az a játék, amire Tóth Krisztina invitált a vonalkódokkal, hogy minden alcímnek köze volt a vonalhoz (és gyakorlatilag magához a történethez is). Ötletes. :)
Bús-borongós, de mégsem fekszi meg a gyomrunkat. Minden történet közel azonos színvonalú, remekül összerakott kötet. A Pillanatragasztóval szigorúbb voltam. Azért még mindig az Akvárium tőle a legjobb! ;)
Első könyvem Tóth Krisztinától.
Izgalmas, hűvös, személytelen intellektuális prózát olvastam. A Vonalkód a higgadtan közreadott borzalmak könyve: testek és holttestek, vér, sebek, szenvedés és sebhelyek, csonkulás és halál mindenfelé, ahová nézünk, kezdve az első történet első
bekezdésének kiterített halottjától. Sötét hangulatú, helyenként naturális, dermesztő erejű írások, mégis kitűnő történetek. Csak ajánlani tudom…Az egyik legjobb magyar kortárs írónőnkre találtam.
Hallgattam.
Naponta egy-egy novellát munkába menet, munkából jövet, sétálva a télbe vedlő utcákon.
Hallgattam.
Pedig fényképek. Nagyon részletgazdag, nagyon élesre exponált, nagyon szomorú felvételek.
Most hallgatok. Csendben. Vagyok.
Tóth Kriszta verseskötetei után szintén mesternek bizonyult a prózában is (emellett ólomüvegműves és restaurátor). Főleg a szerző gyermek- és ifjúkorába kalauzol a kötet, az úttörőtáboroktól Párizsig, de inkább gyerekkorokba – akár a miénkbe is. Történetei felfeslett történetek, amelyek „nemzedékeken át mesélődnek” és „soha nincs végük, csak abbamaradnak, meghúzzák magukat, mint a lappangó betegségek, hogy aztán egyszer csak feltámadjanak és másutt, máshol kezdjenek hasogatni, burjánozni, nyilallni”.
A címadással a többértelműségre játszik rá, az elbeszélések alcímeinek mindegyikében megjelenő „vonal” szó (pl. Vaktérkép – Életvonal, stb) kétszeres címadása felülírja a főcím sugallta, látszólag gyakorlatiasabb jelentést: az Ez itt minek a helye? – (Bikinivonal) narrátora a fürdőruhákhoz való viszonyán keresztül vall gyermekkorról majd anyaságáról. Csalódás- és egyben tanulságtörténetek olyan finom nyelven, amire csak verseskötetek után képes valaki.
(2006 körül – de már a Síró ponyva óta a kedvencem)
Szeretem a szerző novelláinak egy téma mentén történő rendezését off Ezeknek a novelláknak nagyobb történeti ívük van, elindulnak valahonnan és megérkeznek valahova, míg a(z általam olvasott) többi kötetben inkább egy-egy hangulaton, jeleneten, rövid történésen van a hangsúly.
Még van két olvasatlan könyvem Krisztinától, jól be kell osszam őket.
Népszerű idézetek
Reggel nem volt szabad zajt csapni, mert az amerikai kislány aludt. Anyám odáig ragadtatta magát, hogy azt kérte, halkan húzzam le a vécét. Mondtam, hogy halkan nem tudom, úgyhogy vagy lehúzom, és akkor felébred és megissza a reggeli kakaóját, vagy egyáltalán nem húzom le, és akkor tíz óra tájt szembesülnie kell majd az üres házban azzal a rettenetes ténnyel, hogy a magyar ember reggelente szarni szokott. Anyám közönségesnek és undoknak minősítette a megjegyzésemet, aztán megkérdezte, hogy szerintem ne tejeskávét csináljon-e a lánynak, mire mondtam, hogy de, mind a kettőt, meg tartalékba teát is, de talán fel kéne hívni interurbán a szüleit, mielőtt fölébred és megérdeklődni, hogy mit szeret a legeslegjobban. Anyám ezt már nem bírta tovább és kiordított a konyhából, hogy ők tulajdonképpen áldozatot hoznak, Kathy igazából az én vendégem. Visszaszóltam, hogy ez azért hangosabbra sikerült, mint a vécélehúzás.
Langyos tej (Vonalkód) Bp.: Magvető, 2006. p. 70-71.
Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelenlévő. kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.
113. oldal, Hideg padló (Színvonal) (Magvető, 2006)
Kihallatszott a körfolyosóra az üvöltés, valaki elköltözött belőlem, azóta se jött vissza.
127. oldal, Egy boszorka van (A vonal foglalt)
Csókoljon meg engem.
Kényelmetlen pózban, meggörnyedve álltam felette, miközben ő fél kézzel, sóvár és túlvilági erővel szorította az alkaromat. Fölegyenesedtem, lefejtettem a kezét, visszaültem.
Válasz nélkül, mint aki nem hallott semmit.
Hatvan év volt köztünk, a nagyapám lehetett volna. Bizonyos értelemben az is volt: hallgattam a történeteit, csodáltam a képeit, lestem a dicséretét. Most meg rémülten, szégyenkezve ültem mellette és bámultam ki az ablakon. Jézusom, mit akar. Húszéves voltam, tudatlan, gőgös fél-felnőtt. Nem értettem, hogy mit vár, hogy búcsúcsókot szeretne, hogy a peronon állunk és ő percek múlva indul, hogy nem a nőtől, nem tőlem akar ő egy csókot, hanem az élőtől, a halálba készülő szeretne kapni valami végső ajándékot, valami csodálatosan lehetetlent – történetesen éppen tőlem.
7. oldal, Lakatlan ember (Határvonal) (Magvető, 2006)
Mindeközben szégyelltem is magam, amiért még most, felnőtt fejjel is hiányzik belőlem a megbocsátásra való képesség, amiért évtizedes fájdalmak emlékével, elhangzott mondatok sajgásával a mellkasomban járok-kelek, és képtelen vagyok felejteni, átértékelni, de még csak megérteni is mindazt, ami valaha megsebzett. Húzni kell egy vonalat, mondogatta mindig anyám, húzni kell egy vonalat és kész. Onnantól el van felejtve minden. Jó. De vajon miféle vonalat.
182. oldal; Miserere (Húzni egy vonalat)
Anyám már a levest merte, mire végre összeraktam magamban az angol mondatot és hangosan meg mertem kérdezni, mióta ilyen világos a haja. Nem értette, amit mondok. A tányér fölött felém fordította hamvas, pici kis anyajegyekkel pöttyözött arcát és érdeklődve mosolygott. Még egyszer el kellett ismételnem a kérdést. Megint nem értette. Ha akkor a szüleim nem bámulnak feszülten, ha apám arcára nem ült volna ki a villámgyors fejszámolás minden lépése, ha nem tudtam volna, hogy azt mérlegeli, mennyibe is került idáig a négy évi különóra angolból, ha anyám zavart mosolyából nem az sugárzott volna vissza apámra, hogy ő, ugye, ezt előre megmondta, akkor bizonyosan a hajamra kezdek mutogatni, így viszont feladtam a dolgot, végül is tökmindegy, mióta szőke, felőlem kopasz is lehetne.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia 85% ·
Összehasonlítás - Békés Pál: Csikágó 95% ·
Összehasonlítás - Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben 95% ·
Összehasonlítás - Hubai Gruber Miklós: Hajoljunk közelebb egymáshoz ·
Összehasonlítás - Palotás Petra: Lélekszirmok 92% ·
Összehasonlítás - Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 92% ·
Összehasonlítás - Hartay Csaba: Még nem is játszottunk 92% ·
Összehasonlítás - Ács Margit: Kontárok ideje ·
Összehasonlítás - Zoltán Gábor: Levegőt venni 85% ·
Összehasonlítás - Darvasi László: Isten. Haza. Csal. 84% ·
Összehasonlítás