Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium.
Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, „hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.
Akvárium 466 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2013
Enciklopédia 6
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 90
Most olvassa 27
Várólistára tette 252
Kívánságlistára tette 203
Kölcsönkérné 3
Kiemelt értékelések
Ha az összes olyan kortárs magyar könyvet, ami az életalatti életről, a kisemmizettekről, a nyomorról szól (függetlenül attól, hogy macskahúgyszagú bérházakban vagy Isten háta mögötti tanyavidéken játszódik), szóval ha mindezen könyveket egymásra halmoznánk, akkor alighanem fel lehetne rajtuk mászni a sztratoszférába. Megmondom az őszintét, az ilyen könyvek nálam meglehetős hendikeppel indulnak, de néhány fejezet után fejet kellett hajtanom Tóth Krisztina előtt. Ennek a műfajnak számomra ő a koronázatlan királynője. Hirtelen felindultságból három plusz egy pontba szedtem, miért is emelkedik ki ő ebből a sűrű mezőnyből:
1.) Tóth Krisztina nem méri meg a szereplőit, nem alkot ítéletet, hanem együtt érez. Ez az empátia olyan, mint valami lakkozás, valahogy szebb fényben tündöklik tőle a lepusztult gang. Az például, ahogy Tóth Krisztina megformálja az értelmi fogyatékos Edut, tanítani való.
2.) Legnagyobb gondom a kortárs írókkal, hogy szükségét érzik bekenni a szereplőiket tetőtől talpig fekáliával (képletes értelemben, persze), nehogy az olvasó figyelmét elkerülje, mennyire szenvednek. Vér, sorstragédiák, nyomor, erőszak, gyilok, miegymás. Szerintem ez a magabiztosság hiányából fakad: nem érzik elég erősnek a saját írói eszközeiket, nem hiszik el, hogy enélkül is megy. Na, Tóth Kriszta nem ilyen író. Ő pontosan tudja, miből mibe mennyit illik keverni; a lépcsőházba beáramló ammóniaszagot úgy is képes érzékeltetni velem, hogy közben nem okvetlenül nyomja bele az orrom a pisibe.
3.) Ami talán a legkellemesebb meglepetésként ért, az a történelmi háttér finom, tolakodástól mentes ábrázolása volt. Az Akvárium az ötvenes évektől egészen a Kádár-korszak végéig kíséri végig szereplőit, lenne mód anekdotázni, adatokkal tömködni az olvasó fejét, de Tóth Kriszta okosan csak megvillant ezt-azt. Igaza van: értem, Benkő doktor miért tűnik el egyszeriben a kórházból, miért kell egy magánlakásban abortuszt elvégezni és miért álmodnak egyszeriben lángossütöde nyitásáról a ravaszok, és akkor is értem, ha az író nem bonyolódik bele egy történelmi esszébe, amit óhatatlanul a regény érzékeny szövedéke sínylene meg. Nehéz ám elbújtatni egy korszakot a mese mögé, sokkal nehezebb, mint az arcomba belegyömöszölni.
+1.) Bámulatra méltó, hogy egy novellista, aki most először vág bele a regényírásba, mennyire kézben tudja tartani a regény szétfoszló szálait. Mindennek célja van, semmi sem funkció nélküli, a dolgok végül mind jelentést nyernek. Bravúros.
Szóval nem bánnám, ha Tóth Krisztina nem csak rövid kitérőt tett volna a hosszúprózába.
Csak két mondat a könyvből: az egyik kérdés, a másik meg nem, …de mégis:
– Amikor még nem voltam, akkor kinek a gyereke voltam?
– Neked is minek kellett megszületni.
Aztán már csak guppi akarsz lenni te magad is, elbújni a mohos vízben a sziklaüregbe, és csak nézni, nézni a Titanic mérethelyes miniatűr modelljét.
Ebben a belvárosi kétszintesben, közel az Élmunkához, de messzi a lélegző élettől, mindenki pont annyira van elveszve az időben, mint a roncsból kiböfögött, száz év múlva is csak a tenger fenekét karcoló kínai porcelán cserepei. Még a hétköznapjaik tragédiája is emlékeztet az óceánjáróéra, a süllyedésre. Talán csak azzal a különbséggel, hogy nekik nem volt szükségük jéghegyre, elég volt megszületni.
(meg még annyit ide zárójelben, hogy az a víz, ami a regény és a Kádár-korszak végén olyan állott volt, büdös és zavaros, az mára sem tisztult ám ki…)
Egyébként meg Vica, Edu és Klárimama rulez, fantasztikus csajok vagytok így együtt.
No és, persze Tóth Krisztina nemkülönben.
Gangregény. De mennyire más, mint a Békés Pál-féle színes, eleven, körfolyósok sűrű hálózatán keresztül áttetsző legendás világ. Itt még a kelkáposztaszag is sokkal nyomasztóbb, kilátástalanabb.
Nincs remény. Van humor, szarkasztikus, néhol egészen fekete, néhol keserű kínban kacagós. Feltűnnek tökéletes karakterek, felejthetetlen Edu, az óvatos szeretettel ábrázolt, visszataszító külsejű, gyermeklelkű értelmi fogyatékos asszony, Klárimama, a mélyszegénység primadonnája, és a szűk szoba-konyhában, émelyítő kipárolgások között zsúfolódó, levegőhöz is alig jutó család.
Kegyetlen könyv feloldás, feloldozás nélkül. Kiváló irodalom. De remény, az nincs sehol.
A Vonalkód óta tudom, hogy Tóth Krisztina az egyik legtehetségesebb kortárs írónk, ebben a meggyőződésemben az Akvárium csak megerősített. Lebilincselt a történet, gyönyörűen felépítettek a karakterek (Klárimama kivételével, mert bármennyire is élő, eleven az ő figurája, mégis hiányérzetem maradt, nem értettem, miért olyan, amilyen, miért döntött a lányával kapcsolatban annak idején úgy, ahogy, egyszerűen túl sok maradt a kérdőjel körülötte, és bármennyire vártam, hogy a lezárásban, a végén majd az ő életútja is összeáll, teljes, átlátható egésszé, mégsem történt ez meg, ezt azért sajnálom), mélyen fájó és felkavaró sorsok bontakoznak ki az oldalakon, és csak sodor magával az egész úgy, hogy közben meg-meg kell állni, mély levegőt venni, mert rád telepszik és szinte fullaszt, de aztán csak merülsz tovább benne, mert hív magához, ellenállhatatlanul. Edu figurájáért különösen hálás vagyok, az egyik legelevenebb szereplő, akit megismerhettem az idei olvasmányaim során. Olvassatok Tóth Krisztinát (mondom ezt magamnak is), mert ahogy ez a nő írni tud, az valami csoda.
Ettől a regénytől én lementem hídba. Rég tisztában vagyok vele, hogy Kriszta nagyon tud írni, de ez valóban és vitathatatlanul remekmű.
Szívesen olvastam, hallgattam Tóth Krisztinát, de nem tartottam jelentős írónak. Kellemetesen olvasmányos, hétköznapi emberek, átlagos színvonal.
A ’90-es évek legelején hallottam egy beszélgetést arról, hogy meg kellene írni az akkor elmúlt 40 év nagyregényét. Az volt az írók egyöntetű véleménye, hogy túl közel van, el kell múlni 40-50 évnek, hogy legyen távolság, rálátás.
Nos azt kell mondanom megszületett a magyar szocializmus nagyregénye Tóth Krisztina tollából Akvárium címmel.
Minden benne van, legfőképpen az elhallgatások, a fal mellett suhanások, az ügyeskedések, a kopottság, a lepusztultság, a sóvárgások, a vágyak kicsinyessége, a dohszag, a penész, a házilag barkácsolás.
S mindennek a kvintesszenciája, az egész korszak megtestesülése: EDU. Kicsit infantilis, kicsit gyagya, aki mindent elhisz, vagy csak úgy csinál, mindent megcsinál zokszó nélkül, mindent eltűr. Aztán mikor egyszer csak magára marad, elmúlik feje felől a hatalom, a nagy testvér, érdekes módon nem omlik össze, hanem talpra áll, s ha nem is világszínvonalon, de mégis csak tud önállóan élni, létezni.
Ha hagynák még boldog is lehetne.
Végre megint egy jó Vámos Miklós regény! Á, csak viccelek.*
Nem is tudom, mit írjak erről a könyvről (főleg, mert @Kuszma leírt előlem mindent). Jó volt, de nem emelkedik ki a hasonló témájú könyvek közül.
Amit hiányoltam, hogy Klárimama nem lett felépítve. Sokat szerepel, fontos szereplő, de mégsem jutunk közel a motivációihoz. Lusta, koszos öregasszony, ennyi?
Azoknak mindenképpen ajánlom, akik még nem olvastak el X+1 könyvet a 20. század második felében játszódó regényekből, ők biztos nagyon szeretni fogják.
*Nem is. Mondjuk a Zenga zének, vagy a Sánta kutya.
Tóth Krisztina regénye a szomorú, magányos, nyomorúságos pesti emberek regénye, de hogy milyen regénye! Itt tényleg mindenki magányos a maga módján, nem találják önmagukat, a kapcsolódási pontot a másikhoz.
A többi, hasonló témájú művel szemben itt nem a tömény kilátástalanságot kapjuk és nem érezzük azt, hogy hosszában szeretnénk felvágni az ereinket.
A szereplők rettentően szimpatikusak, már az első oldal után felkaptam a fejem és cikáztak a gondolataim Klárimama tetteit olvasva, akit Tóth Kriszinának zseniálisan sikerült ábrázolnia; minden hibája ellenére, ami bőven van neki, nem lehet nem megkedvelni azonnal. Amennyire erős lett ez a karakter, pont itt éreztem némi hiányt is abban, hogy végül a karakter nem lett teljesen kibontva.
A történet idejét finom utalásokból tudhatjuk meg, amire csak egy- egy elejtett mondat utal, mégis pontosan bele tudjuk helyezni az 50-es évek Budapestjébe, egészen a Kádár- korszak utánig.
Bár elég szemléletes képet kapunk a gangon át be- és kiáramló szagoktól kezdve a mindennapos küzdésig, az élet nehézségeinek, tragédiáinak szemléltetéséig a mindennapi életben, az író tökéletesen megtalálja az egyensúlyt ,hogy soha ne érezzük azt, hogy túl sokat kapunk valamiből.
Személy szerint azonban ami leginkább lenyűgözött, az Edu karakterábrázolása: Tóth Krisztina félelmetesen jól, megfelelő érzékenyítéssel, mégsem elrugaszkodva a valóságtól mutatja be a fogyatékos nő mindennapjait. Egyszerűen tökéletes, zseniális.
Bár ez volt az első olvasásom az írónőtől, az év egyik legjobb olvasásélményét kaptam; így biztos, hogy elolvasom a szerző többi művét is.
Nem értékelek, csak csillagozok. Miért? Mert csak. :)
Egyébként kedvenc. Miért? Mert csak. :)
És mert ez nem kérdés…
Azt a döglött guppihalas, poshadt, bűzös vízű, titanicos akváriumát!
Vitrinbe vele, ahogy Klárimama mondaná.
Társasházak szűk gangjain végighurcolt, még szűkebb szobákba bepasszírozott, ütött-kopott szekrények vitrinjébe. Meg mindenféle vitrinbe. Hogy le ne vehesd róla a tekinteted. Hogy mindig lásd ezt a darabka tengert, melyben sorsok Titanicjai ütköznek a fagyos szeretetlenség és árvaság, közöny és kilátástalanság jéghegyeibe. Meg a hat üres széket a nagy asztal körül. Az oxigénért kapkodó, kiáltó, nyöszörgő hiányt. Nehezen vagy épp felelőtlenül meghozott döntéseket, vívódásokat, vergődést a fojtogató ingoványban.
Még szerencse, hogy néha fanyar mosolyra húzza a szádat. Másként te is lapos kőként süllyednél a fenékre, vagy lebegnél a felszínen, várva, hogy valaki kézbe vegye a szűrőt, és kihalásszon. Igen, ad néha egy kis oxigént is. És próbál tiszta vizet önteni a pohárba. Talán az akváriumba is kerül belőle.
Népszerű idézetek
Szerencsére ez se tartott sokáig, mert a Klárimama gyorsan változó munkahelyein mindig megelégelték a késéseket, katasztrófákat és halálos betegségeket, amelyek a munkába jutást akadályozták. A Kötöttárugyár-korszaknak az a délelőtt vetett véget, amikor a szatyrát lóbáló, délben érkező öreglány nem elalvásra vagy orvosra hivatkozott, hanem arra, hogy leszakadt a Margit híd.
A könyvespolc mellé még egy öntöttvas fogast is állított, amitől a parányi lakás olyan benyomást kel tett, mint egy újonnan nyílt, meglehetősen lakályos kis fiókkönyvtár, ahonnan akár kölcsönözni is lehet ne. Némelyek be is köszöntek, amikor látták, hogy ég a villany, és megkérdezték, hogy mi nyílt itt a régi bolt helyén. Gabi bácsi minden betérő érdeklődőnek, még a hajnalban az italbolt felé igyekvő, véreres szemű alkoholistáknak is felajánlotta, hogy nyugodtan vigyenek csak könyvet, elég, ha néhány nap múlva visszahozzák. A megszólítottak riadtan pislogtak. Kicsit habókosnak tartották a reggelente atlétában tornázó öregurat, de lassanként hozzászoktak, hogy hat óra tájban mindig nyitott ajtó mellett ugrabugrál. A házmester csak vonogatta a vállát, mondván, kinek a lábát, kinek meg a szép eszét vitte el a háború.
252. oldal
Meggyőződése volt, hogy az emberek halálfélelemből nemzenek gyereket. Jó előre be akarják biztosítani magukat, hasonmásokat gyártani, mert rettegnek, hogy velük is megtörténik az a banális és obszcén félreértés, ami a szüleikkel és körülöttük mindenkivel: hogy még élő testükbe zárva egyszer csak öregedni, rohadni kezdenek.
Edu először véletlenül nyitott be. A nővérek egy hétfői reggelen átszalajtották őt az F földszintjére egy rakás kifőzött vesetállal, de eltévedt, és ide lépett be.
A falon egy munkaversenyre buzdító plakátot látott, a pult mögött pedig egy fiatalembert, aki éppen könyvekbe pecsételt. Edu imádta a pecsétnyomókat, úgyhogy visszafelé már direkt bejött és elnézte egy ideig, ahogy az új könyveket fölveszik az állományba.
A kölcsönző pulttal szemben egy zárható üveges szekrény állt Sztálin és Rákosi műveivel. A kulcs ott fityegett a zárban, és a fiú mindjárt meg is kérdezte az elvtársnőt, hogy esetleg tanulmányi versenyre kíván-e felkészülni, ám Edu csak rázta a fejét. Nem tudta megmondani, mit is szeretne olvasni, csak vonogatta vállát, mire a könyvtáros, aki még mindig valami ellenőrzésre gyanakodott, figyelmébe ajánlotta az Építjük a nép országát című művet, aztán a Modern házi asszony képeskönyvét. Ez utóbbi már jobban tetszett Edunak, nyilván a képek miatt, és bólogatott, hogy ezt adják majd oda neki, ha legközelebb jön.
79-80. oldal
Klárimama egyre nagyobb tételben lopkodta haza a Kötöttárugyárból a kardigánokat.
(első mondat)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Finy Petra: Kerti szonáta 82% ·
Összehasonlítás - Békés Pál: Csikágó 95% ·
Összehasonlítás - Fábián Janka: A könyvárus lány 90% ·
Összehasonlítás - F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye 90% ·
Összehasonlítás - Kiss Nikoletta: Régmúlt napok fénye 86% ·
Összehasonlítás - Bauer Barbara: A fényfestő 87% ·
Összehasonlítás - Lontai Léna: Könnyező liliomok 94% ·
Összehasonlítás - Cserhalmi Dániel: Csengőfrász 92% ·
Összehasonlítás - Vámos Miklós: Apák könyve 91% ·
Összehasonlítás - Lontai Léna: Sebzett pillangó 91% ·
Összehasonlítás