Mesél ​az erdő az állatokról, a törpékről… (Mesél az erdő 2.) 94% 112 csillagozás

Még mindig a nosztalgia a legfőbb vonzereje, de a rajzok és a történetek is nagyon aranyosak.

Mire nem jó, ha az ember újraolvassa a gyerekkori kedvenceit: például felfedezi bennük a tárgyi tévedéseket. Komolyan érdekelne, hogy ilyenkor mi a teendő, mert ennél a történetnél a fordító többszörösen bakot lőtt, egyszer nagyon csúnyán. A szerző, aki egyben a rajzoló is, igen jól ismerhette az állatvilágot: a rajzai és a meséje bár nem kifejezetten ismeretterjesztő mű, mégis nagy tudásról árulkodnak. A rajzokon hiába szerepelnek időnként „babaruhába” öltöztetett, emberi falu lakóira emlékeztető állatok, mégis fajra pontosan felismerhetőek. Nem csak a mókus, a vidra vagy a sünök, a fordító vesztére sok más állat is. Ráadásul helyenként utal a valóságos viselkedésükre, beleépíti a történetbe. Például a fürjek vonulását, azzal még nincs is baj, mert a képen valóban fürj szerepel és a fürjek tényleg vonulnak. Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor egy furcsa, fekete szemsávos állatot leürgézett (ezt azóta sem tudom beazonosítani, mi lehet igazából), de akkor hűltem el igazán, amikor egy történet jött egy víz alá merült aranykulcsról, amiben a nádirigó (!) segített. A nádirigó ugyanis nem bukik le a víz alá. És ezt Tony Wolf is nagyon jól tudta: a rajzon ugyanis egy vízirigó gyönyörű és pontos rajza szerepel. Mert az amúgy nálunk is előforduló, bár ritka vízirigó valóban lebukik a víz alá. Akkor már elkezdtem figyelni, és ráleltem a szürke gémre is, akit valamilyen oknál fogva a fordító lekócsagozott, és megfejtetlen előttem a gyöngytyúknak nevezett madár kiléte, aki szemmel láthatóan nem gyöngytyúk, talán inkább valami fajd. Pech, úgy néz ki, Tony Wolf elég jól ismerte az állatokat.
Na most, kedves molyok, ilyenkor mi van?

update még egy: a pelét nem nevezi nevén, „hétalvó”-nak fordította. ez mondjuk apróság, de mégis, ha már annak az állatnak van neve, nevezetesen pele, akkor miért hétalvó? (nem szinonimaként, alternatívaként, vagy jelzőként, hanem a pele szó helyett használja :S)

Máskülönben a történet a szokásos módon szerethető, biztosan kisfiúknak is élvezhető a sok szerkentyű miatt. Kalandos, változatos események, ünnepek, problémák vannak benne, a rajzok gyönyörűek, a szereplők szerethetőek, kedvesek. 21. században almaborról, pálinkaivásról és pálinkától kivörösödő orról írni necces, ma már biztos lenne, aki fennakadna ezen, de szerintem vicces. A történetbe simul, nem lóg ki, nem kap túlzott hangsúlyt és se nem didaktikus, se nem reklámszerű.

Csudajò volt, mint az előző, ès a rajzok is csùcsjòk mèg mindig.
A közlekedèsi tàblàkat külön kiemelnèm…

Nekem ez nem. Kimaradt gyerekkoromban, de azt hiszem, nem is bánom. Nagyon magas a százalêka, de én nem erre az élményre számítottam. Kihíváshoz olvastam, sokan szeretik a figyeltjeim közül… A rajzok se, a mesék se, szóval nem. Olyan jó mesekönyvek vannak, de számomra ez nincs köztük:(

Már az első rész is nagyon tetszett, de ez még varázslatosabb. A törpék megjelenése és találékonysága még élvezetesebbé tette az egyes részeket, amik ezúttal még inkább összefüggnek. A képek továbbra is szemet gyönyörködtetőek. Egyszerűen mesés.

Bűbájos!

A sorozat első része ott ért véget, hogy nagy árvíz keletkezett és az erdő állatainak menekülniük kellett.
Ebben a kötetben megmenekülnek és kikötnek a „nagyerdőben”, a törpéknél, ahol 1 évet töltenek el.

Kislány koromban csak a sorozat első része volt meg, de azt nagyon szerettem. Mindig elvarázsolt az illusztrációja! És azt kell írnom, hogy ennek a kötetnek az illusztrációja az erőssége, mert a mesék annyira nem nyerték most el a tetszésemet és a kislányomnak se annyira, mint az első kötet.
Valahogy ez a törpék és állatok kombó, nekem pöttyet fura párosítás volt, mese ide vagy oda. :)

Végre apukám megtalálta az én kiadásomat (kiráz a hideg az újtól, nem szeretem a rajzok elhelyezését benne, bár nyilván, ha valaki tátott szájjal néz éveken keresztül bizonyos módon elhelyezett rajzokat, akkor nem szeretné, ha máshogy lennének – mintha egy mesefilmet szinkronizálnának újra), így ebből olvastunk. Továbbra is tetszik, hogy nemcsak az egyes történetek, de valamennyire a kötetek is kapcsolódnak egymáshoz, és én személy szerint nagy rajongója vagyok ezeknek a részletes, vicces rajzoknak. Amit négyévesen nem észleltem, de most azért visszatekintve kicsit neccesnek érzem: almapálinka. A törpék bevezetik az állatokat a cefrefőzés rejtelmeibe, akik nagyon izgatottak, hogy mikor kaphatnak megint abból az átmelegítő italból (amit amúgy mindenki iszik, amikor hideg van), sőt, az orvostörpe, amikor megfázik, óránként egy kanálka pálinkával kúrálja magát (a pálinkakóstoló törpének emellett folyamatosan piros az orra). 2023-ban én egyre inkább úgy látom, hogy a casual alkoholizmus elvesztette a szexepiljét, és nem is nagyon szeretném, ha a gyerek ezt a mintát látná. Álszentség? Műbalhé? Ha elfogadjuk, hogy a reprezentációknak formáló ereje van, akkor szerintem nem feltétlenül az.

A törpéktől még cukibbak lettek a történetek, egy öröm volt újraolvasni őket ennyi év után. Várom már, hogy nekikezdhessek a következő kötetnek!

Könyvjutalomként kaptam még első osztályos koromban. Erre nem emlékszem, csak a beírás tanuskodik róla. A képeket imádtam, ennyi maradt meg belőle.
Most pedig azt imádom, hogy a gyerekeimnek olvashatok ebből a több mint harminc éves, egyszer már megragasztott, agyonlapozott könyvből.