Salamon-ének 89% 27 csillagozás

Nagyon tetszett, és nem olvastam még semmit T. Morrisontól. Jó lenne írni róla egy szép értékelést, készülök is rá a következő életemben. Addig is jegyzetszerűen ezek:
– nagyon meg van komponálva ez a mű, és ezt nagyon nem úgy értem, hogy a szerző járt egyszer egy nyári kreatívírás tanfolyamra és most mindent felhasznált belőle és letett egy szintetikus valamit, ami csiszolt, nem lehet technikailag belekötni, ámde lélektelen.
– ennek megfelelően van komponálva a szerkezete, meg az egyes részek szerkezete, meg azon belül az egyes fejezetek szerkezete, meg az egyes sorsok szerkezete, szóval a spontán, de tehetséges írásfolyamtól elég messze áll, nagyon ki van találva, hogy ki mit kinek mond, és miért akkor, amikor, ez akár zavaró is lehetne, mégsem az
– nagyon jól bánik a színekkel és a szagokkal, tisztára biztos vagyok benne, hogy a színszimbolikájáról külön esszék vannak, engem egyébként konkrétan -ebből a szempontból- a nyitójelenet mindjárt le is vett a lábamról (mivel évek óta őrzök egy olyan freecardot, ahol egy bekötött szemű, nagyon-türkizkék ruhás, patyolatfehér angyalszárnyas lány leugrani készül egy napsárga tetőről egy harsányzüld fűre:), úgyhogy kezdjetek bele (még egyet dob rajta, éppen abban humor is van) és ha az bejön, akkor lehet olvasni
– történeti névtan. aki egyszer nyelvész, az az is marad:) illetve tk. az is kiderül belőle, hogy az mire jó, túl azon, hogy érdekes -amennyiben nem valami bénához jártál szemináriumra.
– archaikus szövegek üzenete a jövendőnek! (de, de). a különböző mítoszok evolúciója, pontosabban változása, torzulása – és felvet-e benned ez kérdéseket a a nagy kultúraformáló mítoszokról
– mire jó/kell a család, és mennyire oktondi egy társadalmilag éppen támogatott (gazdaságilag vagy a hatalombirtoklás szempontjából hasznos) családtípust morálisan kizárólagosan érvényesként feltüntetni. Nagyon. de erre már régebben is olvastam jó példát (https://moly.hu/ertekelesek/2076834). Miként mutatnak mintázatot a családon belüli sorsok akkor is, ha a család -vagy hát a leszármazottak, az gyakoribb- térben szétszóródik. vagy jártas ebben is T. Morrison, vagy nagyon rátalált, vagy saját érvényes tapasztalatból írt
– Amerikai Egyesült Államok……. vannak persze a regényben univerzálék, máshol született emberek is tudnak hozzá jócskán kapcsolódni, úgy mond dolgokat családról, gyökerekről, mintázatokról, emlékekről, véletlenekről, gyökértelenségről, identitáskeresésről, vágyról, külső és belső zarándokútról, örökölt szorongásról és családban ámokfutó kóbor génekről – HISZEN minden egyén származik valahonnan, ez már csak így van, és miközülünk is csak igen kevesen lovagoltak be ide a hét vezérrel egy időben és éltek generációkon át eseménytelen, ám morálisan helyes életet ezer évig. sajnos ez így van, egy izgalmas dolog minden család története, akár beleillik a tervbe, akár nem. de vissza az elejére: ezzel együtt ez egy nagyon amerikai regény is (politika, történelem).

Egyetemista korom egyik kedvenc regénye volt Toni Morrisontól a Kedves, olvastam vagy háromszor, írtam belőle két különböző szemináriumra esszét, és egy darabig még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy tán Morrisonról írok szakdogát (de aztán nem róla írtam).
Régi lelkesedésemet követően viszont mégsem olvastam tőle nagyon semmit, csak a Nagyonkéket, ami nem volt valami jó. Meg most végre ezt, amit nem tudom, mikor vettem meg, valamikor régen, és egyszer bele is kezdtem, de túl nehéznek találtam, úgyhogy hagytam.

De persze eljön a nehéz könyvek ideje is, csak ki kell várnom, és most el is jött – pont jól be- és megtalált ez a töredékes, apró utalásokkal játszadozó, mindenfelé kalandozó szöveg, amiben mindenre figyelni kell, mert ki tudja, mikor minek lesz jelentősége.
Ezért aztán különösen érzékenyen érintett, amikor a 112. oldalra érve hirtelen látom ám, hogy a példányomból kimaradt egy 16 oldalas ív, és a következő oldal a 129. Hát, mondom magamban, ez így nem lesz jó, úgy általában is minden oldalt el szoktam olvasni egy könyvben, de itt meg aztán végképp úgy éreztem, hogy ez nem az a regény, amiből büntetlenül ki lehet hagyni 16 oldalt, úgyhogy itt meg is akadtam az olvasásban egy időre, amíg kitaláltam, hogy szerezzem meg a hiányzó oldalakat (kitaláltam).

Utána már nem volt gond, és örülök, hogy nem hagytam azt az ívet veszni, mert – főleg mivel a regény nem időrendben halad, és néha két bekezdés között évtizedeket megyünk vissza a múltba – itt tényleg minden oldal számít. Nincs fölös rizsa, nincs nyálas szívmelengetés (mint a Nagyonkékben), csak egy család története van, de az olyan, hogy abban benne van az amerikai történelem jó pár évtizede meg úgy általában Amerika egy déli-mitikus verziója is.
Szóval remek.

Toni Morrisonnal eddig hadilábon álltam. Először A Paradicsom-ot olvastam tőle, és elkönyveltem magamban, mint egészen jó, bár kissé bonyolultra kalapált regényt. Nobel-díj? Ok, végül is megüti a mércét… Aztán kezembe került a Nagyonkék és elborzadtam: micsoda egy nyomorgiccs…!* Ekkor még a Nobel-díj bizottság kompetenciáját is kétségbe vontam. Ám – A Paradicsom-nak köszönhetően – adtam neki még egy esélyt. És milyen jól tettem!

Ez a munka szinte tökéletesre sikeredett, nálam egyelőre ez a Nobel-díj indoka. Négy amerikai néger** nemzedék életét beszéli el, töredékekben, s az időrendet felbontva, a végére egy kis nemzetségi mitológiát is vegyítve. Tanúi leszünk e generációk küzdelmének, hogy a szabadság mellett az anyagi függetlenséget is elnyerjék. Markáns figurák sora cövekeli ki a cselekmény kanyarulatait; számomra a legizgalmasabb mind közül nem a Tejes gúnynévvel felruházott főszereplő, az ifjabb Macon Dead, hanem őserejű nagynénje, Pilátus, aki engem az Akiért a harang szól Pilarjára emlékeztet.

Ha A Paradicsomban akad némi túlméret, úgy ez a regény teljesen ökonomikus: se több, se kevesebb nincs benne, mint amennyi kell. A polgárháborútól a huszadik század közepéig a legkülönbözőbb néger sorsokat villantja fel: cseppekben a tenger. Feszesen megformált párbeszédek, lassan kibontakozó jellemek, fokozatosan kirajzolódó múlt. Nem könnyű szellemi táplálék, nem érdemes egyszuszra befalni, de 3-4 nap alatt már megemészthető. S nekem kedvet csinált további Toni Morrisonokhoz, a Könyörületet már ki is néztem…

* Nyomorgiccs nálam az a történet, ami egy szereplő sanyarú sorsába minden lehetséges csapást belezsúfol. Amikor a púpos félszemű házmesterkislányt a mostohaapja 12 évesen megerőszakolta, a szerencsétlen lány nem csupán teherbe esett, hanem még nemi betegséget is kapott…
** Igenis néger! Én a Kádár-korban nevelkedtem, és akkoriban ennek a szónak semmiféle pejoratív színezete nem volt: egyszerűen fekete bőrű, afrikai eredetű embert jelentett. Maga e kötet hátsó borítója is úgy kezdi az írónő életrajzát: Toni Morrison (1931-) amerikai néger írónő… Gúnyos változatnak ott volt az eredeti amerikai hangzás fonetikus átírásából eredő nigger. És most nem fogom a gyermekkoromtól megszokott szóhasználatot holmi túllihegett polkorrektségből feladni.

Nehéz olvasmány volt, fajsúlyos a téma. Pedig igyekezett a szerző némi humort is belevinni, meg az amerikai négerek szlengjéből is megvillan olykor egy-egy jópofa kifejezés.
Még abban az időben játszódik, amikor az élők nagyszülei még rabszolgák voltak, és vándoroltak délről északra. Ezzel el is vágták a gyökereiket, a délen maradók emlékezetében pedig megmaradtak a legendák. Édes-véres regény, csak kitartóknak ajánlom.

Nem ez az első könyvem Morrisontól (a Nagyonkéket és a Dzsesszt már olvastam), és bár nagyon élveztem a stílusát, kicsit küzdöttem néha velük, illetve leginkább azzal a sok jelentésréteggel, szimbolizmussal, elképesztő műveltséggel, absztrakcióval, amit bele tudott tölteni (szinte már-már zsúfolni) egy-egy írásába. És bár a Dzsessz – mind történetileg, mind szövegileg – sokkal jobban tetszett mint a Nagyonkék (bár utóbbi töretlen népszerűségét is teljesen megértem), de még ott sem voltam teljesen biztos abban, hogy sikerült kitalálnom ennek az egyébként zseniális írónőnek a titkát. Nos, azt hiszem a Salamon-énekkel sem kerültem száz százalékig beljebb, de azt biztosan mondhatom, hogy ez volt talán az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam Morrisontól – már csak azért is, mert a szimbolikára, a sok-sok utalásra is sokkal jobban rá tudott állni az agyam, mint a korábbi (szintén fragmentált) műveinél.

A fordítás – az eddigi első és egyetlen kiadáshoz – a nyolcvanas években készült. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg eredeti nyelven ugorjak neki (a Nagyonkéket még angolul olvastam), de aztán sikerült beszerzeni eléggé jó állapotú antikvár verzióban és nekivágtam. Nos, alapvetően szerintem a magyar olvasók számára (hangsúlyoznám a nyolcvanas éveket, amikor azért nem volt internet minden háztartásban és telefonon) élvezhető fordítás készült, igyekezett ott magyarosítani, ahol magyarosítani kellett, illetve igyekezett megőrizni minden mást, amit el lehetett engedni. Meg kell hagyni: nagyon nehéz feladat elé állították a fordítót, Molnár Katalint. A regény hemzseg a beszélő nevektől, egyrészt a főszereplő neve Macon Dead – azaz Halott Macon –, sőt, az egész família a Halott, azaz a Dead nevet viseli. Ezt okosan meghagyta eredetiben, a szöveg úgyis kiutal, kiszól erről az olvasónak ennek a jelentéséről nem egyszer, úgyhogy az is megérti, aki esetleg nem értené. Ugyanakkor egy név nagyon-nagyon zavaró volt a fordított szövegben: Corinthians, azaz 'Korinthusbeliek' (sic!). Igen-igen, bibliai névként (biblikus utalásokkal is tele van a szöveg) így fordította a fordító (pl.: "mondta Korinthusbeliek"). Biztos, hogy minden más név mellett – Macon, Pilate/Pilátus (!), Milkman/Tejes, Guitar/Gitár (!), Hagar, Ruth, Reba, Magdaléna/Magdalena, Circe, Freddie, Solomon – ez indokolt volt így? Voltak nevek, amiket magyarított a fordító, és volt olyan, amelyeket nem. Lehet, hogy szegény Corinthians-t is érdemes lett volna akár egy picit ferdítve, Korintusinak fordítani (az új fordítású biblia egyébként is ezt a változatot alkalmazza; a '-beliek' eléggé archaikus). Gitár nevét most nem említem, de az első előfordulása (ahol konkrétan megszólítják a karaktert!) alapján nem volt elsőre világos, hogy ez egy karakter lesz. Szóval na, nem könnyű feladat, bölcsész legyen a talpán, aki le tudja hámozni ezt a rentegeg sok réteget a szövegről és azt úgy tudja prezentálni a magyar olvasó elé, hogy az ne veszítsen semmit magából (ami lehetetlen is és természetesen nem is elvárás). A szöveg egyébként alapvetően jól gördül, a dalok (a folklór is nagyon fontos Morrison szövegeiben) is meglepően jól működnek magyarul. Itt-ott azért lehet, nem ártana már a párbeszédeknek némi leporolás – ha egyszer kijönne újra magyarul, akkor a kiadónak talán azt ajánlanám innen. Ha nem is újrafordítást, de egy kis átnézést bőven megérdemelne a szöveg (34 éves ez a fordítás most, azaz 2020-ban).

Visszatérve a regényre. Morrison sosem adja könnyen. Most sem. Rengeteg dolgot csak sejtünk a szövegből, többször látunk eltérő nézőpontokat is, így még nehezebb olykor kihámozni a valót és a jelentést. De megéri ezzel a szöveggel együtt maradni, kitartani, mert bár – leszámítva a vicces és abszurd kezdést – az első harmad picit laposnak tűnik, a második harmadtól begyorsul, és csak ontja magából az izgalmas és gondolkodtató részeket. A feketék (a szöveg sokszor 'négert' vagy 'színest' említ, ez nem a fordító 'hibája' – az eredeti szöveg is ilyen) egymásközti társadalmi-szociológiai viszonyait (a gazdag 'színes', akit nem kedvelnek a szegényebb, szolgasorból kikerült társai, és aki feleségül vette a ritka jelenségként szintén fekete doktor lányát; és a 'nem doktor' utcában van az irodája) kíméletlenül bemutatja, ahogyan a Dead testvérek közötti gyűlölet-szeretet ambivalenciáját, és az egyetlen fiúgyermek és az anyja-apja közti teljesen elfuserált kapcsolatot, illetve az unokatestvérek közt szövődő bizarr szerelmet is. Sőt, rendkívül intelligens módon mutatja be a fehérgyűlöletet (vagy inkább: a fehérekkel szembeni visszacsapás vágyát) – Gitár szemszögéből, egy terroristának joggal nevezhető szerveződés alapján.

De mégsem ez a szövegnek a legfőbb erénye. Hanem az a lassú és sodródó folyamat, ami a fiatalabb Macon Dead-et elvezeti a szülei, a családja (hiszen a Dead csak egy kapott név, amelynek szintén megvan a maga története) felkutatásához. Szépen lassan eljutunk – aranyrudakon, partra sodrott holttesteken, szenvedő családokon át – a Dead família kezdeteihez, és itt tűnik ki a legjobban Morrison irodalmi zsenije is. Az utolsó rész egyszerűen csak elképesztő, milyen filmszerű, de mégis mennyire absztrakt, és hogy mennyire jól felépítetten vezeti el a felmenőit, a saját léte okát kereső fiatal Macon Deadet a valóság megismeréséhez (kiemelném a vadászatról szóló részt, talán az egyik csúcspontja a szövegnek).

Szóval bár a választ – a „receptet” – nem kaptam meg, de megvolt a szövegben nem is egyszer az az érzésem, hogy itt valami olyasmi történik, amit csak igazán kevesen tudnak. A titokzatosság, a szöveg alá rejtett utalások tömkelege mind azt éreztették velem, hogy bár mondatról mondatra ki van találva, hova fog vezetni az a szál, ami végülis elvezet minket a családi legenda megválaszolásához, ez mégsem erőltetett. És bár Morrison nem először csinálja ezt – a Dzsessz például egy háromsoros gyilkosságról szóló hír 'megregényesítése' – végülis a regényt nyitó gyermekdalban homályosan megjelenő családsztori a kulcsa az egész regénynek. Hihetetlen, hogy egy ilyen homályos dal mögül végül micsoda családi legendárium bontakozik ki az olvasók szemei előtt.

Érdemes kitérni a címadásra is. Nos, ebben sok vita van az irodalmárok között (a Salamon éneke ugyebár az Énekek éneke az Ószövetségben), de szerintem a könyv is ad magyarázatot a címadásra. A Salamon név (illetve az ősök városa, Shalimar, vagy ahogy ejtik mások Shamonee, Charlemagne) átível a sztorin, adja magát a cím. És a végén érthető is a magyar kötőjeles cím, hiszen nem Salamon énekéről (az 'of Solomon' így is fordítható volna), hanem kifejezetten egyetlenegy énekről szól, ami Salamon történetét meséli el. Szóval így, Salamon-ének talán pontosabb is magyarul, mint a picit absztraktabb angol változat.

És végezetül, bár nem érdekes alapvetően, hogy van-e Nobel-díja egy írónak, de az én példányom végén, a védőborítón található életrajzra valaki tollal firkálta a nyomtatott szöveg alá: „1993 IRODALMI NOBEL DÍJAT KAPOTT!”. Nos, ha lehet ilyet mondani, szerintem jogos és érthető az a Nobel-díj, főleg, hogy Morrison utána még megannyi remek könyvet írt még (elég csak a Dzsesszt említeni).

Én nem is hallottam erről a szerzőről. Restellem, de először azt sem tudtam, hogy ez a név nem egy férfié, hanem női névről van szó. Aztán a könyv teljesen magába szippantott, minden sora helyén van, jól átgondolt építkezés, a szerkezete mégsem mesterkélt, a nyelvezete pedig kiválóan megeleveníti azt a világot, amiről szólni akar. Azt hiszem, a sok díj, közöttük a Nobel-díj (1993) méltán lett Toni Mirrosoné. Először is nagyon amerikai ez az irodalom, ami alatt azt értem, hogy ez az írás merészel eseménydús lenni, és ha lenne is itt valami ambíció némi filozófiai mondanivalóra, az nem szavakkal való bűvészkedés által lesz nyilvánvaló, hanem a cselekmény leírása hordozza, a párbeszédek, a színek, a szagok, a látószögön belüli távlatok, amelyeket a narrátor szavai szőnek valósággá az olvasóban. És ráadásul még vicces is. Családregény, fejlődésregény, egy kissé szociográfia is, kisebbségsors, rasszizmus, barátság, urbánus-vidék konfliktus, realizmus némi mágikus színezettel. Nekem az egyik kedvencem lett ez a könyv.

A könyv hihetetlenül összetett, és az időbeli ugrások miatt nem mindig könnyen olvasható. A cselekmény gyakran nagyon előrehaladott, de hogy egy adott jelenet hogyan jött létre, azt csak néhány oldallal vagy akár fejezettel később magyarázza meg.
A történet férfi domináns, de a női karakterek erőteljesek és függetlenek.
Minden karaktereknek megvan a maga története, még akkor is, ha szerepük az egész cselekményben nagyon kicsi. Ráadásul az egészet kibővítik a mágikus-misztikus elemek. Ráadásul az olvasó gyakran soha nem tudja meg a teljes igazságot, mivel a cselekmény egyes részeit többször is más szemszögből mesélik el, új darabokkal egészülnek ki, míg másokat hirtelen kihagynak. Ezt a történetmesélést hihetetlenül gazdagítónak találtam, és gyakran elcsodálkoztam a szerző találékonyságán.

Bevallom az első 100 oldalt igen megszenvedtem. Lehet, hogy darabosan és nem elég odafigyelve olvastam. Aztán izgalmassá vált a történet. Különleges emberi sorsokat ismertem meg. Kesze-kusza, tragikus család-történet alakult ki. Finom jellemábrázolások. Kíváncsian várom, hogy újabb könyvét olvassam az írónőnek. Ajánlom!!!