A ​kedves (Kedves-trilógia 1.) 86% 95 csillagozás

Vannak olyan könyvek, amik annyira pofon ütnek, hogy szinte fáj, de még többet akarunk belőle. És vannak olyan könyvek is, amiről az ember még a vége előtt tudja, hogy óriási kedvenc lesz. A Kedves pont egy ilyen könyv.
Pedig nem indul könnyen, az elején nehéz megszokni ki kicsoda, mikor és hol járunk épp, de ha az ember túljut a 100.oldalon (nálam ez a lélektani határ a folytatás vagy abbahagyás dilemmában), akkor egy rettentően megrázó, de „csodálatos” élményben lesz része. A téma nagyon sokkoló, egy szökött rabszolganő megöli az egyik gyerekét, mielőtt elkapnák és visszavinnék gazdájához a Szököttrabszolga-törvénynek megfelelően. Ez egy borzasztó alapszituáció, amit Morrison egy újságcikkben látott, és bámulatos módon férkőzött be ennek a megbánást egyáltalán nem tanúsító nőnek az agyába és szívébe, hogy ezen a szörnyű tragédián keresztül meséljen szabadságról, rabszolgaságról, elnyomásról. A végére én is úgy éreztem, mint az egyik mellékszereplő: megértem miért tette, de elfogadni nem tudom.
Ez a történet százszor többet tanít a rabszolgaság félelmetes és kiúttalan valóságából mint 100 történelemkönyv együttvéve. Emellett gyönyörű, ahogy Morrison leírta, M. Nagy Miklós lefordította ezt a történetet, és nagyon szerettem azt a miszticizmust is, ami végig körüllengi.
Azonnal ment a kedvencek közé, az évem eddigi legjobb olvasása, sajnálom, hogy beszerezhetetlen kötet.

„Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.”

A Nobel-díj 1993. évi díjazottja nagyon kemény könyvet ír azokról a változásokról, amelyek a négerek sorsát érintették. Észak és dél, a szabadság és a szolgaság küzdelme kemény harc volt, minden színes bőrű, férfi, nő, gyerek megszenvedte. A történet nem csak a négerekről szól, megemlíti az indiánokat is, az ő helyzetük sem volt irigylésre méltó. Egy valóban megtörtént bűnügyből indulva alkotó fantáziával hozta létre művét. Rengeteg, elviselhetetlen szenvedést ábrázol, de talál feloldást a szeretetben, az odafigyelésben.
„Az ember nem olyan, mint egy átkozott fejsze. Hogy csak üt vág, csapkod a nap minden átkozott percében. Vannak dolgok, amikkel nem tud megbirkózni. Dolgok, amiket nem tud kivágni, mert belül vannak.”
Nem könnyen olvasható kötet, többször éreztem azt, hogy ezt már ember nem bírhatja ki és azt is, hogy a fehér ember mennyi bánatot képes okozni és mennyi bűnt elkövetni.
A díj odaítélésének indoklása ez volt: „Regényeiben a gazdag képzelőerő és költői megjelenítés az amerikai valóság egyik lényegi vonatkozását kelti életre” – erre a kötetre ez mindenképpen igaz.

Végre egy „kortárs?” mű, ami anélkül brutális, kegyetlen és megrázó, hogy olvasóként közben kénytelen legyek térdig gázolni a hömpölygő vérfolyamban, Neo-t megszégyenítő akrobatikus módon elhajolni a különböző irányokból felém süvítő nemiszervek zápora elől, és ne kelljen minden utcasarkon lopva kilesnem, mikor tűnik fel egy újabb trancsírozós, kínozgatós pszichopata gyilkos. Na de vissza a könyvhöz :-) Prózában elbeszélt jajongó blues misztikus felhanggal. Tetszett, hogy a szereplők igazi „átlagos” kisemberek, szökött vagy felszabadított rabszolgák a földekről, mindenféle extra kvalitások nélkül. A misztikus szálat ugyan, csak a partvonalról figyeltem, kevésbé tudtam ráhangolódni vagy megérteni, de úgy érzem a könyv szerves és elidegeníthetetlen részét képezi. Nem hallgat el semmit, minden borzalmat elmond, amit egy rabszolga kénytelen lehet átélni, de ezt vagy sallangmentesen és egyszerűen közli, vagy lírai képekben tárja fel szenvedésük minden egyes sebét. Igazi virágnyelven beszél, talán nem is értettem meg mindent Pl. a hátán virágzó fa nőtt kifejezést néhány éve talán nem tudtam volna hova tenni, de valamikor nem is olyan régen hallottam (talán a Django-ban), hogy a megkorbácsolt háton lévő hegeket hasonlítják hozzá… Toni Morrison, szerintem mi még fogunk találkozni!

Ismét másabb történetet kaptam,mintahogy a fülszöveg alapján vártam. A könyv közepén kerül szóba csak homályosan az alaptörténet,hogy egy színesbőrű nő megölte a saját gyerekét,hogy ne kerüljön olyan sanyarú sorsra,hogy rabszolga váljon belőle is. A nő a bőrtönből való szabadulás után igyekszik visszakerülni a rendes kerékvágásba, de a múlt nem hagyja ezt annyiban.

Nehéz egy könyv, az biztos. Nemcsak a téma nehéz, hanem mint olvasmány is.
A témával még megbirkóznék, de a stílus annyira idegen volt tőlem, hogy idegesített. Ezek a lila, túlcsavart, túlcicomázott mondatok! A szóvirágok, a rejtélyeskedés!
Tudom, egy Nobel-díjas íróról beszélek, de ez van, nekem nem tetszett. Megint azt érzem, hogy a kevesebb több. Kevesebb oldal, kevesebb mágia, kevesebb ködbe burkolás. És akkor nem úgy éreztem volna esténként, hogy na, nagy sóhaj, folytassuk, csak nem fogom szégyenszemre félbehagyni, előbb-utóbb csak a végére érek. És most a végére értem, „munka” befejezve, visszatehetem a polcra, visszavihetem a könyvtárba. Nagy sóhaj. Én olvasni szeretek, nem robotolni egy könyv fölött.
Mégse volt azért értelmetlen végigolvasni, mert a fejemben összesűrűsödött azzá a rövid, de szomorú és tragikus történetté, ami így végiggondolhatóvá, fogyaszthatóvá vált, ami gondolatokat ébresztett, elgondolkoztatott meg elborzasztott. Mert ez a könyv nem a Tamás bátya kunyhója.

Jobban tetszett, mint a Nagyonkék, de ennek is ugyanolyan nehezen emészthető stílusa van, mint amit már Morrisontól megszokhattunk. Nagy odafigyelést igényel, mikor kiről van szó, ki beszél, kinek a gondolatait olvashatjuk éppen. Sokszor félszavakból, vagyis inkább félmondatokból, kellett összerakni az eseményeket, a regény tele van ki nem mondott fájdalmakkal, szomorúsággal, de tudjuk, hogy léteznek. Jogosan kapta meg a díjakat, de nem az én könyvem, vagy csak rosszkor találkoztunk.

„Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.”

1856-ban Ohio-ban letartóztattak egy Margaret Garner nevű szökött rabszolgát, mert megölte az egyik lányát, és végezni próbált a többi gyermekével is, azért, hogy ne vigyék vissza őket a tulajdonos ültetvényére.

Margaret Garner története inspirálta arra Toni Morrisont –az első Irodalmi Nobel-díjas afroamerikai nőt- hogy megírja az amerikai irodalom egyik legjelentősebb regényét, A Kedvest:

Gonosz volt a 124-es ház, ezért Cincinnatiban mindenki messzire elkerülte azt a helyet. Csordultig megtelt az Édes Otthon nevű farm szörnyű emlékeivel, és annak a babának a mérgével, akinek a sírjára csupán annyit véstek: A Kedves. Az egykor nyüzsgő, vidámsággal teli házban hosszú ideje már csak két ember, Sethe az egykori rabszolga, és lánya Denver lakott magányosan. Mígnem egy fiatal lány, Kedves be nem toppan az életükbe, hogy fenekestül felforgassa azt, és a múltbeli hibák foglyul ejthessék a jelent. Hiszen akit szeretünk, sosem szűnik meg igazán…

Noha a folyamatosan váltakozó idősíkok és nézőpontok rendesen megizzasztják az olvasót, Morrison ebben a sűrű, összetett képekkel teli, erőteljes prózában valami egészen rendkívülit alkotott: a lehető legintimebben ábrázolja a rabszolgalét tapasztalatát, a teljes testi és lelki kiszolgáltatottságot, a kimondhatatlan, valódi fájdalmat, a kétségbeesést, a szégyent, azt, hogy milyen, ha bármikor megfoszthatnak az emberi lényünktől és csupán állatokként tekintenek ránk. Olyan történetet írt, amelyben a követelőző holtak feldúlják a mindennapi élet rendjét és nyugalmát, és amelyben a kétségbeesetten élni akaró emlékezet küzdeni próbál a felejtés ellen.

Kedves és mindazok miatt, akik áldozatul estek ennek a kornak. Az ő hangjuk, ez a kollektív emlékezet visszhangzik a regényben, amelyben Morrison a rabszolgaság brutális, összetett fizikai és pszichológiai örökségét kutatja, hogy közelebb vihessen minket ahhoz, amit egyszerűen képtelenség megérteni.

Elèg sötèt volt ez a könyv. Sokáig azt hittem, hogy olyan mint egy feneketlen kút. Bár nèha meg lehetett kapaszkodni, aztán leèrtem a vègère, ès rájöttem, hogy tènyleg egy feneketlen kútba estem Kedvessel. Vagy mègsem?

400 dollár, 900 dollár, 675 dollár. Az első egy egyéves csecsemő, a második egy 11 éves kisfiú a harmadik pedig egy 10 éves színesbőrű kislány ára volt Savannah-ban 1852-ben. Tavaly augusztusban a Rubicon folyóirat alaposan körbejárta a rabszolgaság témakörét a gyarmati felosztástól egészen a felszabadításig. Akkor olvastam végig először ezt a 36 embert felsoroló listát (névvel, jellemzőkkel és árral). Most ahogy Toni Morrison trilógiájának első részét a kezembe vettem, akaratlanul is eszembe jutottak ezek az adatok. Valamilyen, a valóság felszínét épp csak kapirgáló elképzelésem volt ugyan a rabszolgaságról, de A kedves olyan mélységeket mutatott meg, amikre nem voltam felkészülve. A regényt egy régi újságcikk ihlette, mely egy fiatal, szökött rabszolganőről szólt, aki félve attól, hogy csecsemőjét elveszik tőle és eladják rabszolgának, megölte a gyermekét. Eköré a történet köré szövi Toni Morrison ezt a keserű sorsokat bemutató, ugyanakkor elképesztő történetet. Rengeteg el nem gyászolt veszteség és fájdalom jelenik meg ezen a 400 oldalon, elviselhetetlen női, emberi sorsok, amiket olvasva többször is felmerült bennem a kérdés, hogy mégis hogyan lehetséges ennyi tragédiát túlélni.

Legszívesebben azt mondanám, hogy mindenkinek ajánlom, de bizonyos dolgok miatt úgy érzem, hogy nem biztos, hogy mindenki számára ugyanennyire kedvelhető a regény.

Az írónő például az idősíkokat elég szabadosan kezeli, megköveteli az olvasójától a teljes figyelmet. Ha ezt megadjuk a könyvnek, viszonylag könnyen követhetővé válik a cselekmény. Kicsit tartottam a mágikus realizmus címkéjétől, nem tudtam, hogy egy ilyen témával kapcsolatban, hogyan működik majd. Szerencsére remekül! Bizonyos kérdések a regény végén is nyitva maradnak, de ez egyáltalán nem okozott hiányérzetet számomra. A nyelvezet is néhol -megjegyzem teljesen indokoltan- szaggatottá válik, ezzel is mélyítve, fokozva az olvasottak hangulatát.

Teljesen világos számomra, hogy miért kapott Pulitzer-, majd Nobel-díjat az írónő!

Fantasztikusan megírt könyv egy brutálisan nehéz témáról. Bámulatosan keveredik a történetben a valóság és a miszticizmus, végig nagyon feszített a hangulat. Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha egy sötét, fojtogató köd vonná körbe a könyvet, és olvasás közben belépünk ebbe a félelmetes, súlyos világba. Nagyon nehéz olvasmány, de megéri elkezdeni.