A ​lovagrend 85% 29 csillagozás

„Szulejmán sah az antik világ óta a legnagyobb ármádiát, az újkor legkiválóbb haderejét küldte Málta elfoglalására. Ha a törökök sikert aratnak, az az iszlám rémtettek újabb sorának teszi ki Dél-Európát. Szicília érett gyümölcsként hullt volna az ölükbe. Elképzelhetővé válik Granada muzulmán visszahódítása. Maga Róma is megremeg. Bármilyen jelentőséggel bírtak is azonban ezek a hadászati előnyök, Szulejmánt mindenekelőtt az a szenvedélyes vágy hajtotta, hogy kiirtsa Szent János lovagjait, a gyógyító és harcos szerzeteseket, akiket egyesek tengeri lovagoknak, mások ispotályosoknak neveztek, azt a bizonyos csoportot, amely még az inkvizíció korában is úgy merte nevezni magát: a rend.”

1540-ben indul ez a nagyszabású, hatalmas kötet, amely elsőre ijesztő, de ahogy elkezdi olvasni az ember, beszippantja magával. Legalábbis engem beszippantott és nem sokkal később már szidtam magam, hogy ez is milyen régóta itt állt a polcomon és várt „rám”, én meg mindig ijedeztem (a méretétől ugyebár, mert három téglányi :-D). Nem kellett volna, ez nagyon-nagyon nekem való (egricsillagokmániás) könyv volt. Rögtön belecsapunk a lecsóba, megismerjük a kisfiú Tannhausert, aki pár fejezettel később igazi harcosként kerül elénk, 1555-be kerülve, megosztva kissé az iszlám és keresztény neveltetése alapján. Egy olasz hölgy kérése nyomán ugyanis az üzleti érdekeinek élő harcos Máltára indul, hogy megtalálja Carla elveszett fiát, Máltára készül azonban a török sereg is…

„Aki gyáva, az nem jutott volna ilyen messzire.”

Tannhauser igazi bátor hős, megvan benne Dobó bölcsessége és karizmája, Bornemissza fiatal szíve, bátorsága és merész – sokszor túlontúl merész – lépésekre való hajlama és esze is, Sárközi kémkedési szokásai, a cigány beszólásai, mindezt tetézve nagyfokú hitbéli igazságossággal, melynek során éppúgy becsüli Istent, mint Allahot, ugyanakkor megveti az inkvizíciót és a papok álszent viselkedését.

„… a vallás bolondok hatalmas seregét hozza létre, akik ördögöknek hívhatják egymást, és tagadhatják a dolgok belső természetét. Igaz, nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő küldötte. és az is igaz, hogy Isten elküldte egyszülött fiát, hogy meghaljon a kereszten. Mindkettőt imádtam a mecsetben meg az oltár előtt, mert azt mondták nekem, én pedig szót fogadtam. De Isten hangját egyik helyen sem hallottam, kegyelmét sem éreztem. Végeredményben nem hallottam mást, csak a könyvégetők ordítozását meg valami kiolthatatlan félelem szűkölését.”

Ami abban a világban nem is olyan egyszerű, vagy inkább mondjuk azt, meglehetősen veszélyes. Főként úgy, hogy az inkvizíció egyik veszedelmes alakja, Ludovico is a szigetre érkezik, s akinek sorsa – hogy hogy nem – persze összefonódik Carla és Tannhauser, valamint Amparo sorsával is.

„A viszontlátásig – mondta Ludovico.
– Majd hozok magamnak tűzifát.”

Ilyen vészterhes időkben indul hát meg a Málta elfoglalására tett török támadás, s ezáltal az olvasó is belekerül a több hónapnyi küzdelem eseményeibe, hol ezt, hol azt a főhőst követve – de főként Tannhausert, ahogy harcolnak, keresnek, s próbálják elkerülni az ármányokat. A török pedig támad, emberfölénye ellenére nehezen halad előre, hiszen „a Keresztelő Szent János lovagjait – ezeket a sátánfajzatokat – azonban egészen más fából faragták.”

Kapunk sok történelmi érdekességet is – főként, hogy azért Máltáról nem igazán volt szó a történelemórákon, ott volt nekünk a magyar-török csatározások sora, van, hogy említve is vannak ezek, bár találtam „hibát” is, az egri diadal ugyanis kimaradt az írónak :-D „De ha meg akarják törni a törököket, ami tudtommal még soha senkinek nem sikerült, akkor minden mértéken felül meg kell erősíteniük a saját szívüket.” – mondja egy hadvezér alig három évvel Eger után :-D

„Míg Európában a születésen múlik minden, az oszmánoknál az érdemeid a legmagasabb polcra juttathatnak Sztambulban. Maga Pijále is kereszténynek született, csecsemőként egy ekevason elhagyva találtak rá Belgrád határában, miután Szulejmán ostrom alá vette a várost. Ma a birodalom, sőt talán a világ legnagyobb admirálisa. Mégiscsak jobb gazdagon rabszolgának lenni, mint szegényen névleg szabad embernek, akik kacsakagylót vakargat a Nagy-kikötő-öbölben, és jobbágy módra hajlong minden arra járó nemesnek.”

A kötet azért is kiemelkedően tetszett, mert jómagam is jártam már Máltán, így jó volt kicsit visszacsöppenni a történelmébe és tanulni belőle. Néha az ostrom különböző napjai szinte egybefolynak, van, hogy picit túl soknak érződik a harc, folyik a vér, hullanak a fejek, ugyanakkor az ármánykodások, a szerelmi történet, Tannhauser ide-oda kémkedése (ami inkább a máltai oldalt segíti), a mellékes események folyása és a kis történetek mindig feloldják a csaták jeleneteit, így nem válik unalmassá a történet egyáltalán.

„Azt hihetnénk, ember nem képes ennyi szenvedést kiötölni… de hát ilyen a mi lángelménk.”

Nagyon elborzasztó végig belegondolni – a leírások nagyon-nagyon élethűek – hogy mit éltek át akkoriban ezek az emberek, akár fiatal fiúk (Orlandu is 12 és már a csata közepébe kerül), milyen sebeket szerezve haldokoltak órákig, milyen terheket cipeltek magukon és mindezt miért… voltaképpen mennyiszer jól jött a hitük, hogy kitartsanak és nyerjenek (ugyanakkor a vallás okozta a háborúk nagy részét, szóval viceversa), mindig arra gondolok, a mai „bátorság” hol van ehhez képest… Külön megjegyzésre érdemes az a rész, ahol a sérült, már járásra képtelen kapitányok a súlyos sérüléseik dacára karosszékben vitetik magukat fel a várfalra, hogy tovább irányíthassák a hadműveleteket (s ott haljanak meg akár a falon)…

Nagyon jó képet fest a fennálló vallási társadalomról is, az inkvizícióról, a papi becsületről és a „kiskapukról”, humorral átszőve…
„Idehallgass – nevetett Tannhauser –, ebben a pillanatban is akadnak a Vatikánban piros kalpagos csirkefogók, akik kétlik, hogy az Úr egyáltalán létezik, csak van annyi eszük, hogy hallgassanak erről.
– Akkor a pokol örök tüzére kerülünk.
– Az mindenképpen zsúfolt hely.”

„….meneküljön innét, szökjön meg, ahogy tetszik…
– És a többiek?
– A többiek nélkülünk is tökéletesen képesek meghalni, és a pápa megígérte nekik, hogy a mennyországban vigaszt lelnek.”

Összességében tehát egy nagyon kalandos, háborús, izgalmas történet, egyetlen egy negatívumot tudok kiemelni: azt, hogy trilógia, és nincs folytatása! Kérem szépen, ezt lehetne (kellene) folytatni, ez a történet, ez a karakter megérdemelné! Én biztos, hogy lecsapnék rá! De így is tökéletesen záruló kötet, nincs függővége. Mindenképp ajánlom olvasásra, aki még várakoztatná a polcán, ne tegye!

„Az összetartozás érzése megnyugvást ad. És a halálfélelem minden habarcsnál erősebb kötőanyag. De ne higgye, hogy itt magasabb szempontok játszanak szerepet. Ez csak egy mocskos kis háború a sok közül. Majd véget ér. Vagy megváltozik egy vonal a térképen, vagy nem. Azután újabb háborúk jönnek. Meg még újabbak. És azok után is újabbak. A Szulejmán sahhoz és La Valette-hez hasonló alakok az emberi időszámítás végéig efféle háborúkat vívnak, mert fajunk sajátja, hogy erre vágyik, és mindig akadnak majd hozzá tanítványaik meg indokaik. Elismerem, hogy remek szórakozás, de most másféle időtöltések járnak az eszemben.”

Köszönet @Ibanez-nek a végső lökésért!
Régóta kerülgettem a könyvet, de a hatalmas mérete eléggé elriasztott, és most nem a vastagságára gondolok, az még hagyján lett volna. A felét kb 2 nap alatt befaltam, aztán sajnos visszavetett pár dolog (pl: gyorsan gyógyuló, ám annál fájdalmasabb szemsérülés), és naggggyon nehezen sikerült visszazökkennem, de ez nem a könyv hibája volt.
A történet erősen, lendületesen indul, Mattias kölyökként a törökök kezére kerül, aztán hipp-hopp ugrunk pár évet, és már nincs a törököknél. A könyv javát a máltai ostrom adja, ami nem mindig kötött le igazán. Részletes, túlságosan is. Ki kivel szövetkezik, vagy éppen ki ellen, ki honnan támad, menekül, stb. A vér, a hullák, a röpülő végtagok, a kiontott belek ezek után már meg sem kottyantak. A vége felé volt egy jelenet spoiler, amire az elejétől fogva vártam, és kicsit elnagyoltnak éreztem a végső megoldást. Amúgy ez jellemző volt az egész könyvre :D , az ember várja a katarzisos jeleneteket spoiler de egyszerűen csak átfutunk rajta (hogy aztán később legalább a félkatarzis élménye meglegyen). Amivel nincs gond, végül is ez nem lányregény, csak azért mégis, na……. :D .
Mattias és Bors kettősét imádtam. Küszeg vagy Koszeg – ezen pedig nagyot nevettem :D :D :D

A Keresztelő Szent János lovagrend ádáz harcát mutatja be a törökök ellen, ahol a győzelem jutalma Málta szigete. Aprólékosan bemutatott harci jelenetekkel bővelkedő, gyakran azt az érzést keltve, ha van pokol, akkor így néz ki. Mindkét harcoló fél világába részletes betekintést nyerünk, úgy hogy egyik félnek sem lehet teljesen a pártjára állni, szerethető, egyszerű emberek találhatók a máltaiak-lovagok és törökök közt. A kiért harcolás oka is ugyanaz, mindenki a saját Istenéért harcol. Egy idő után besokkal az olvasó a sok gyomorforgató csatajelenet után, amire még rátesz egy lapáttal az inkvizíciós szál. Ebben a közegben Tannhäuser úgy mozog, mint egy kaméleon. Nehezen értettem meg a karakterét, a gyerekkori jelenet után nem tudtam elképzelni olyannak amivé vált, addig míg bölcsen nem okította Orlandut spoiler

Egri csillagok Máltán!!!
Bár kissé véresebb, és kevésbé pozitíva a végkifejlet. Mindezek mellett Az egyik legolvasmányosabb háborús könyv amit olvastam.

Valóban kicsit „Egri csillagok” érzés. Viszont ez egyáltalán nem hátránya a könyvnek, sőt! Csodásan megírt valós hátterű történet. Olykor barokkos körmondatokkal, olyan eleven képekkel, hogy szinte éreztem a hullák bűzét, hallottam a sebesültek sikolyát… Mondanám, hogy kicsit mintha romanika korabeli lenne, de ebben a könyvben nem határolódnak el annyira egymástól a jók és a rosszak. Komolyan nem tudtam eldönteni még most sem, hogy ki(k)nek szurkolok. Keresztények vagy muszlimok? Emberek. Minkét táborban a túlélésért, a dicsőségért küzdenek. S mindkét oldal a maga hitéért harcol… Az igazság? Ki tudja. „A történelmet a győztesek írják”

Néhol magával ragad, máshol zötyög, unalmas, élettelen. Mintha többen írták volna! Közepes munka. Olvasható, de szívből nem ajánlom.

Szeretném tovább olvasni, hiányzik a folytatás…

Kicsit hosszú volt a könyv, de nagyon részletesen leírja Málta török ostromát. Minden részlet alaposan kidolgozott, néha túlságosan is… Az elolvasása után megnéztem, hogy mennyire tükrözi a valóságot- hát eléggé. Jó könyv. :)

Az első közös táncunk nem volt túl emlékezetes. Csak a vér, a vizelettől sikamlós és ürülékkel kevert föld, illetve a bomló hányadék szaga maradt meg. Ami értelemszerűen egy elképesztően nagy ostrom eredménye. Derengett, ahogy minden egyes mozdulat pontosan, filmszerűen le lett jegyezve. Esetleg még az is, hogy a történet mindennemű meglepetéstől mentes, pont mint a karakterek is.

A második tánc azon okból következett be, hogy a minden meglepetéstől mentes történet végkifejletén kívül semmire nem emlékeztem. Mivel az ismétlés a tudás sokak által szidott anyja, így ma már Tannhäuser kalandjainak elég sok motívumát fel tudom idézni. Így bizonyos vagyok benne, hogy a könyv legnagyobb erénye az ostrom és a harcoló felek hiteles(nek tűnő) leírása. Csodák csodájára, a könyv felvállalta, hogy egyik harcoló sereg sem gonosz és sátáni.

Sajnos a nem túl izmos történetet nem tudja elvinni a hátán a végtelenül részletes, forgatókönyvre hajazó leírás, főleg nem a 4-5 különböző testváladék fokozott használatával. Nem azért mert undorodok tőle, hanem mert egy idő után igencsak monotonná válik.

Az ópium legyen veled Tannhäuser!

Nagyon részletes, nagyon aprólékos, és – legalábbis nekem – kicsit túl naturális volt. Nem egy könnyű olvasmány, megszenvedtem vele.