A ​francia kislány 79% 117 csillagozás

Hova tűn ennyi év? Kislány voltam, mikor utoljára olvastam ezt a regényt és beszédes, az amire emlékeztem belőle. spoiler A propaganda az teljesen feledésbe merült. Kimaradt 10-12 éves koromban is, azt hiszem már akkor is erős szűrővel olvastam ezt a könyvet, mert már akkor is erősen ellenálltam az agymosásnak és nem értettem egyet a maszlaggal, amit próbáltak belém nevelni. Nos, igen, én még hordtam piros nyakkendőt és kék rakott szoknyát, amit szívből utáltam. Mekkora hazugság ez az egyenlőségről, az egyenlő esélyekről! Valamivel kellett etetni a népet és ez a könyv éppen arra jó, hogy akit nem csapott meg a szocializmus szele egy kicsit beletekinthessen, miféle ideákkal próbálták irányítani az életünket.

Kedves kis történet ez, életre való vidám kislány ez a Jeanette. Elköveti a maga kis hibáit, egészséges lázadás jellemzi személyiségét, lassan nyíló kis virág, aki nehezen találja meg a helyét a társadalomban. Szerettem Vilma nénit is, bár a visszafogott érzelmei sok fájó emléket tépett fel, nagyon ismerős volt, éppen ezért jól el lett találva a karaktere. Az ötvenes évek szupervumenje, aki a gyárból hazaérkezve, már tömött bevásárló szatyrokkal arcán széles mosollyal esik be a konyhába, térül-fordul és minden egyes nap megfőzi a másnapi ebédet, aztán uzsonna frissen főzött kávéval, kiflivel. Néha még sütni is nekiáll a szorgos hétköznapok végtelenjében. A jólétet tükrözve a hűtőben mindig van hozzávaló, sosem kell lemenni a boltba semmiért, még akkor is van mit az asztalra tenni, ha váratlan vendégek esnek be az ajtón. Társasági életet él, kikérdezi a gyereket, mi volt az iskolában, majd még tanul is az este folyamán, hogy építse a szocializmust, hajnalban pedig irány a munka. Mindeközben Franciországban tenyeres-talpas ostoba, szakadt ruházatú asszonyok, az életből kiábrándulva tengődnek, a gyerekek éheznek, a kórházak botrányos állapotban, és szegény munkások nincstelenek a tőkés kizsákmányolás áldozataként szerepelnek, mint éles ellentét.
Aha.

Magyarországon dübörög a gazdaság, a gyárban a munkásnők 140 százalékot teljesítenek, de tudjuk, hogy mind ez hazugság, mégis van ennek a kornak, valami megmagyarázhatatlan hangulata, amit vonzónak találok és szeretem ezeket a ’50-’60-’70-es években íródott könyveket.

Maga a történet nagyon aranyos, könnyen emészthető, igazi ifjúsági regény. De borzasztóan rányomta a bélyegét a kor idealizált világa. Időnként jókat mosolyogtam és egyszerre szörnyülködtem a szereplők felfogásán, véleményén. A nagynéni „azért nem megyünk vasárnap templomba, mert ott hideg van, megfázunk és a következő héten nem lehetünk a haza hasznára” hozzáállás kifejezetten nevetséges volt. :)
Vajon Thury Zsuzsának ezt és így kellett írnia vagy így akarta írni???

Az ötvenes évek elejének elképzelését lehet ebből a könyvből alaposan megismerni, milyen lett volna az ideális Magyarország. Erre kiváló. Igen, propaganda, mentségére legyen mondva, hogy akkor ebben tényleg hittek. Más kérdés, hogy egy művésznek (írónak) kell lennie annyira nyitott szemének, hogy lássa a negatív oldalt is, és ha azt eltagadja, megszűnik művésznek lenni. A saját koordináta-rendszerében aranyos történet, jó alkotás, ami a feladata (azaz amire eladta magát), azt maradéktalanul teljesíti. Szörnyülködhetünk, hogy a kapitalista országokban mennyire nyomorognak a munkások, nálunk bezzeg milyen napsugaras jólét van, és kallódás helyett mindenki mennyire hasznos tagja a társadalomnak. Ekézi a vallást is persze (nem feltétlen alaptalanul), szembeállítva az egyházi iskolát, egészségügyet az állami áldásaival. Ami zavar: A leírások nem a célcsoporthoz szólnak, ifjúságinak sok és unalmas. 2 hét alatt a nulláról semmi szín alatt nem fog árnyaltan társalogni senki egy idegen nyelven. Apa miért nem tanítgatta a fél év alatt, míg készültek az indulásra? Hihetőbb lenne. Az úttörőavatás miért fontosabb, mint a karácsony, apa miért nem bírt odautazni? Rettentően zavart, hogy épp a példakép kislány mondogatja, hogy „te buta Annuska”, ez szerintem akkortájt sem volt motiváló. És mai szemmel vérlázító, hogy megváltoztatták a nevét, nincs rá mentség, hogy képtelenek voltak Zsanettnak szólítani, főleg József Attila életének emlegetése közepette. Ez amolyan magyaros arrogancia, ami ma is megvan, gondoljunk csak az angol királyi családra aggatott Erzsébet, Károly, stb. nevekre. Értéke a könyvnek, amiért érdemes átrágni magunkat rajta, hogy egy részletes és érzékletes képet mutat be az akkori életből, mit ettek, hogyan öltözködtek, milyen volt az iskola, a karácsony, a munka. Olyan finomságok is kiderülnek, mint hogy szombaton is volt tanítás. Érdemes megfigyelni, hogy ellentétben a mai visszavágyódók elképzeléseivel, akkor elsődleges fontosságúnak tartották a kemény tanulást, felnőttkorban is.

Lentebb egy igazi pöttyöskönyv- és Thury Zsuzsa-rajongó sorait olvashatjátok, aki most azért egy kicsit gondban van az értékeléssel.

Imádok visszarepülni az ötvenes, hatvanas évek Budapestjére, a csilingelő villamosok, bérházak és a bennük élő úttörők közé; egy lassabb, nyugodtabb korba, amikor az emberek még odafigyeltek egymásra, és nem a közösségi oldalakon, hanem a való világban éltek, élettel és jelentéssel töltve meg a város utcáit. Thury Zsuzsa számomra e hangulat megteremtésének a mestere, bármikor szívesen beleköltöznék egy regényébe, mondjuk egy hóeséses részbe…

Az alapötlet is kedves és elgondolkodtató, kicsit olyan magyar Anne Shirley. Manapság is izgalmat kelt egy idegen az osztályban, főleg, ha francia, és a ma olvasóját is foglalkoztatja a téma: milyen lehet egyik napról a másikra egy másik országba kerülni, sosem látott rokonokhoz, nyelvismeret nélkül? Ahogy az igazán jó lányregényekben, ebben is van egy kissé zárkózott, ám csupaszív pártfogója a főhősnőnek: Vilma, az apai nagynéni, aki néha túlzott józansággal, ugyanakkor féltő szeretettel egyengeti Jeanette útját spoiler. Thury Zsuzsa majdnem teljesen hitelesen ábrázolta a francia kislány mindennapi küzdelmeit, lelkének rejtett zugait.

Majdnem: mert bármennyire szeretnék, én sem tudok szó nélkül elmenni a propaganda mellett, és muszáj levonnom egy fél csillagot miatta. Olyan komikus és vérlázító egyszerre… Én képtelen vagyok elhinni, hogy Solymosi Erzsibe semmiféle emberi érzés nem szorult, és a barátság – pardon! úttörőbarátság – kifejezésére a legjobb eszköznek Jeanette örökös leckéztetését tartja; Márta nénit meg egyenesen utáltam, főleg az spoiler résznél, amikor spoiler. Ellenszenvem több ponton is tetőzött:
1. Mikor spoiler, és ebből akkora indokolatlan drámát rendeztek, mint a Légy jó mindhalálig végén… Persze Márta néni itt is jól megmondta a tutit, és még Vilma néni simogatásra nyúló kezét is gyorsan lefogta, mert neki mindenki családi életéhez IS köze van…
2. Mikor spoiler. Persze, volt egy, a versmondásból fakadó felemelő olvasata is, de na. Leginkább színtiszta hányinger volt, főleg spoiler.
3. Miért kellett átnevezni Jeanette-et Annuskára? Ma már nem kérdés, hogy a név a személyazonosság egyik legfontosabb alappillére… Én nem hiszem el, hogy ezt a kislányt 12 évig Jeanette-nek hívták, az úttörőavatáson meg már büszkén Rosta Annaként hivatkozik magára.

Jeanette szívmelengető történetére nem tudok 4,5 csillagnál kevesebbet adni, mert nagyon jó volt belemerülni a 20. századi Budapest világába… De azért egy kicsit haragszom is Thury Zsuzsára a regényben éktelenkedő ronda vörös foltokért. Igazán lehetett volna kicsit merészebb, mert egyébként páratlan érzékkel tud embert, lelki finomságokat ábrázolni.

Ritkán olvasok olyan könyvet ahol senki de senki sem szimpatikus. Talán ilyen könyvek olvasása közben jut az emberek eszébe a sok szadista módszer? A nagymama ahhhh nincs még közepes jelző sem rá, csak negatív. Jeanette aki aztán oldalanként rázta meg a pofonfát. Az álmodozó és gyenge kezű apuka….A francia kapitalista világ sötét, nyomasztó ellenben a magyarországi világkép világos és fényes. Az írónő képességei itt mutatkoznak meg, hiszen érzelmeket kiváltani csak jól megírt könyvel lehet, és igen a tájleírások és a jellemábrázolások kitűnőek. A propaganda részét most nem is veszem figyelembe, az ezzel a korral, az ebben a korban íródott könyvek sajátossága. A könyv által idealizált világában szívesen éltem volna….

Ez egy zseniális korrajz! Veri az összes hivatalos történelemkönyvet, kutatást, tanulmányt. Ez a könyv ugyanis a magyar valóság, amiben éltek szüleink, nagyszüleink. Igen,minden így történt, ez a komplett agymosás ment évtizedeken keresztül. Van, amit nem szabad elfelejteni, és ez a könyv is ilyen.

Tisztelt Elvtársak és Elvtársnők!
Bemutatom a gaz, kapitalista, és hanyatló Franciaországból a bátor, szocialistakommunista, fantasztkus Magyarországra idevetődött hazánkfiát vagyis lányát, a Jeanette Rosta-ból Rosta Annuskává avanzsált ifjú úttörőt!
Azt hiszem, ennyivel le is írtam a könyv mondanivalóját, gyerekkoromban nagyon szerettem Jeanette/Annuska önfejűségét, frissességét, a kornak megfelelő ideológia valahogy fennakadt a szűrőmön…
Mert hát legyünk őszinték, az egész könyv egy totális ideológiai maszlag, ahol Franciaországban az emberek éhbérért dolgoznak, kilátástalanul tengetik-lengetik az életüket, majdhogynem éheznek, egyedül a francia úttörők (alig egy páran) villantanak fel némi fényt ebben a kapitalista nihilben, illetve Rosta József, a világ legnagyobb kommunistája, aki a felesége halála után robog is a vonatállomásra, maga után vonszolva fent említett leányát, hogy a boldog, virágzó, épülő-szépülő Magyarországra érkezzen…
És innen kezdődik Jeanette csodálatos átváltozása elhivatott úttörővé, úgy, hogy nem beszél magyarul, az apja otthagyja Vilma nénikéjénél hogy Komlón építhesse a szocializmust, de innen szép nyerni!
Hihetetlen egy világ tárul elénk, ahol minden nagyon szép ás jó, mindenki lelkesen túlórázik, 280%-ot teljesít, és még Népboltok is vannak!
Ha valaki érdeklődik az ’50-es ’60-as évek irodalma és propagandája iránt, ez után a könyv után megnyalja mind a tíz ujját, azt garantálom.

Nagyon tetszett a könyv, bár valóban eléggé erőteljesen didaktikus és propagandisztikus. Ami miatt most ide írok, az egy érdekesség, legalább is számomra az. A könyv két kiadásban van meg nekem, az egyik a pöttyös (1959), a másik pedig egy régebbi, 1954-55-ből. Utóbbiban van néhány részlet (egész bekezdések), ami a pöttyösben már nem szerepel: Sztálin halála és gyászolása, valamint Rákosi nevének megemlítése. ’59-ben ez már nem volt kívánatos…

Gyerekként nagyon szerettem ezt a könyvet. Talán a közvetlensége okán, ki tudja. De már akkor is feltűnt számomra, s a kérdőjel egyre nagyobbra nyílt: vajon mennyire etikus egy kislányt pár héttel édesanyja halála után (s úgy, hogy megszokott hazájában elhalt édesanyja! és az anyai nagyanyja nevelte), ennek ellenére áthelyezni egy vadidegen ország, vadidegen kultúrájába, nagyjából nulla előzetes nyelvismerettel, és ott számára ismeretlen gondviselőre bízni…

Jeanette az előjelekhez képest viszonylag jól beilleszkedett. Erről, és a nagy kommunista agymosásról szól ez az ifjúsági regény.

Kölyökkorom egyik nagy kedvence ez a könyv. És nagyon örülök neki, hogy kicsit kölcsönvettem a lányom polcáról.
Jeanette-Annuska még most is a szívembe lopja magát, ahogy az egész hetedik bé. Nyilván szép és ideologizált világban élnek, ami azért nem pont ilyen lehetett, de a mostani újraolvasással már nagyon feltűnővé vált számomra a kislány franciaországi és magyarországi élete közötti ordító különbség. Valahogy erre kevésbé figyeltem kislányként.
Nagyon szerettem Annuska szókimondását és érzékenységét, és azt a csodálatos támogató közeget, amit a katonás, de szerethető Vilma és az osztály jelentett számára. Ideális állapot lehetne.