Fatu ​Hiva 89% 27 csillagozás

„Kéne egy sziget a tengeren,
ahol nem b*szogatnak az emberek”

Thor Heyerdahlt akár a Junkies örökbecsű dala is ihlette volna erre a kalandra, ha ennek nem lettek volna időbeli és földrajzi akadályai…
Mindenesetre 22 évesen fogta magát és fiatal feleségével elköltözött egy polinéz szigetre, hogy a civilizációt hátrahagyva boldogan éljen a természet lágy ölén.

Na jó, a „fogta magát” ilyen formában erős túlzás, és már csak azért sem szerencsés megfogalmazás, mert nincs benne mindaz a tudatos tervezés és erőfeszítés, ami megelőzte a költözést. Már a Kon-Tiki expedíciót bemutató könyvében is rácsodálkoztam, hogy TH személyisége micsoda csodás keverék lehetett: mert nagyot álmodni, nem is egyet, és talán nem is nagyot, inkább lehetetlent, de ehhez az álmodozó fantáziához módszeres tervezési képesség, praktikus hozzáállás, világi tudatosság társult.
Szerintem, akiben ez a kettő (nagy fantázia/szinte lehetetlen ambíciók és a megvalósításukhoz szükséges praktikum és tudatosság) találkozik, az mindenre képes lehet.

Thor és Liv (muszáj őket keresztnevükön szólítanom, miután életük pár évét intim közelségből szemlélhettem) célja egy olyan sziget kiválasztása volt, amit minimális mértékben érintett meg a civilizáció. Egy ilyen területet megtalálása már a harmincas években sem volt egyszerű, de végül is kikötöttek Fatu Hiván.

Az az igazság, hogy nem tudok azonosulni a szélsőségekben gondolkodókkal. Pl. nem hiszem, hogy egy polinéz sziget dzsungeléig kellene mennem, hogy rájöjjek: „jé, a civilizáció nem ördögtől való dolog és áldásai is vannak”. Persze valószínűleg más most technológia- és civilizációellenesnek lenni, mint a harmincas években.
Ettől függetlenül szerintem valahol középen lehet az igazság – élni kell a technológia nyújtotta előnyökkel, de azért figyelni kell a természettel való kapcsolatunkra is.
Szóval nem tudtam egyetérteni azzal, hogy minden bajunkra megoldást nyújt, ha visszatérünk a természetbe, viszont a könyv lapjain szívesen csatlakoztam Thorhoz és Livhez ebben a kalandban.

Rettentő érdekes volt a Fatu Hiva-i élet leírása, az őslakosok élete, a különféle sorsok (az idős férfi, aki még evett embert régi szertartásokon, az európai leszármazott, aki szó szerint „ott ragadt” a szigeten, és nagy magányában csak gyűjti a pénzt kis boltjában árult termékeiért, amit aztán nem tud hol elkölteni, az elefántázisban szenvedő, de ezt természetesnek tartó falulakók, a lány, aki kagylókkal és virágokkal díszíti magát, még akkor is, amikor nincs kinek ésatöbbi). Az állat- és növényvilágról, a mindennapi teendőkről, a modern Európából ideszakadt ember „kultúrsokkjáról” mind-mind nagy élvezettel olvastam.
El kell mondanom, hogy sosem szerettem a Robinson Crusoe-t, mert untam, száraznak találtam a lakatlan szigeti élet leírását, de ha TH írta volna, valószínűleg imádtam volna. Annyira érzékletesen, humorosan, szenvedélyesen tud írni, hogy két könyve elolvasása után már személyes ismerősömnek tekintem.

Szerettem a filozófiai eszmefuttatásait is, bár az a helyzet, hogy nagyon határozottan tud kijelenteni dolgokat, amiket én biztos nem mernék ennyire igazságként kinyilatkoztatni. Ahogy írtam, már az egész kiindulóponttal sem értek egyet, és sokszor volt, ahol tudtam volna vitatkozni vele. A könyv végén található, hosszabb filozófiai fejtegetés is már szinte sok volt, de ez is hozzátartozik az ő bájához – és igazából magával ragadóak voltak még azok a részek is, amikkel nem feltétlenül értettem egyet. Emellett pedig sok megfontolandó, „aha”-élményt adó gondolattal is találkoztam a könyvben.

A végén – talán nem spoiler – a kaland kudarcba fullad (még jó, hogy nem vízbe hahaha…), a paradicsom tényleg elveszett, és kiderül, hogy a dzsungelbeli élet sem mentes a gondoktól, és a sziget őslakói sem jobb emberek, mint a megrontott modern társadalmak tagai.

Aztán volt a háromnegyedénél egy rész, ami igazán paradicsomi állapotokat írt le, hát végül is a mi életünk is ilyen, nem? Sok a gond, sok a küzdelem, de azokért a jó napokért megéri. :)

Megjegyz. 1.: azért kíváncsi lettem volna, mit csinálnak, ha Liv teherbe esik a szigeten – őszintén szólva szinte csoda, hogy nem történt meg.
Megjegyz. 2.: jó volt olvasni, hogyan nőttek ki a Fatu Hiva-i kalandból a Kon-Tiki expedíció gyökerei, mindig élveztem, amikor előreutalt a későbbi eseményekre. Én is szeretem életem egy-egy sorsfordító eseményének okait visszafejteni, amennyire lehet. :)

Sajnos mióta láttam a Kon-Tiki-filmet, képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy Heyerdahl egy beképzelt bunkó volt, aki Darwinhoz hasonlította magát. Ettől persze nem akarom elvitatni az érdemeit, azért pedig kifejezetten tisztelem, hogy képes volt tényleg eldobni mindent, ami Norvégiához kötötte, csak hogy civilizációmentes környezetben élhessen a világ másik oldalán.

Heyerdahl abból a szempontból szerencsés volt, hogy a huszadik századnak abban a felében kezdhette meg munkásságát, amikor az ember még szabadon eldönthette, hogy elutasítja vagy elfogadja a technológiai fejlődést. Ő az első verzió mellett döntött (aztán persze később rá kellett jönnie, hogy azért ez nem egyszerű). Mondjuk azt nem egészen értem, hogy miért ragaszkodott a szigetekhez, biztos vagyok benne, hogy Ázsia vagy Dél-Amerika hegyes- dzsungeles vidékein könnyebb lett volna embermentes területet találni. De mindegy is, ez az ő döntése volt, és az egész további életét meghatározta a polinéz népek eredetének kutatása, úgyhogy elég jó döntésnek bizonyult.

Sok mindenben nem értek egyet Heyerdahllal. Az, hogy a természet önmagától teljesen kiegyensúlyozottan működik, minden állatpárnak csak két utóda születik, stb. szerintem alapból elég naivnak hangzik, arról nem is beszélve, hogy ha így lenne, egy faj sem terjedt volna el a Földön a másik rovására. Ami, mint tudjuk, nem igaz, az ember előtti időkre sem. Abban sem értek egyet vele, hogy kizárólag a fehér ember rontotta meg a „primitív” népeket, hogy minden az európaiak hibája. Hogy a „primitív” népek összhangban éltek a természettel – kapásból legalább tíz állatfajt tudnék felsorolni, ami még bőven a fehér ember megérkezése előtt pusztult ki.

Más dolgokban viszont nagyon is haladó a gondolkodása. A könyv az 1970-es évek elején íródott, és Heyerdahl már akkor a talaj kihasználásáról, az erdőirtásról, és a természeti erőforrások túlzott hasznosításáról ír, évtizedekkel azelőtt, hogy a széles közönség számára is ismertek, népszerűek lettek volna a témák. A másik téma, amit kiemelnék, és ami ma is legalább annyira aktuális, mint harminc évvel ezelőtt: hogy vannak dolgok (ilyen egy-egy népcsoport eredete, csak hogy a könyvnél maradjunk), amit nem lehet csupán egy-egy szempont alapján vizsgálni. Pl. a polinéz népek eredetét nem érdemes csak antropológiai szempontból vizsgálni, amikor ott van egy csomó más lehetőség is: biogeográfia, genetika, nyelvészet. Azoknak, akik összetett kérdésekkel foglalkoznak, több tudományterülethez is érteniük kell, nem lehetnek szakbarbárok.

A konkrét antropológiai részhez nem értek túl jól, de engem meggyőztek a szerző által felsorakoztatott bizonyítékok. Polinéziában sok legenda szerint Tiki, a teremtő kelet felől érkezett hajón, míg Dél-Amerikában Kon-Tiki nyugat felé hajózott el balsafa tutaján. A kőszobrok a fényképek alapján szinte egy az egyben megegyeznek a Peruban találtakkal. Emellett a polinéz szigetvilágban sok olyan növény van elterjedve, ami eredetileg amerikai származású, így az ananász és a gyapot is. És ahogy Heyerdahl is írja: a magokat még valahogy átvihette a víz és a szél (bár azért megnéznék egy ananászt átúszni Perutól a Marquieses-szigetekig), de az elnevezéseket nehezen.

De akit nem érdekel az antropológia és a polinéz szigetvilág benépesítése, hanem csak egy modern Robinson Crusoe-történetet szeretne olvasni, annak is bátran ajánlom a könyvet.

Thor Heyerdahl, már gyerekként tudta, hogy az ő élete csak a természet ölén, annak szerves részeként teljesedhet ki. Nem egy kényelmes szobatudós volt, hanem az a fajta elkötelezett ember, aki úgy gondolta, hogy életének motorja az érintetlen vadon, amiben mint egy hippi Bear Grylls fog helytállni és amiben a fejlődő, modern civilizáció nem kaphat helyet. Persze ebbe az elgondolásba jókora idealizmus is vegyült, amit pillanatok alatt kikezdett a trópusi esős évszak és a szúnyoginvázió.

Kalandor felfedezőnk 22 évesen, egy diplomával és egy házassági anyakönyvi kivonattal a zsebében, beteljesítette régi vágyát, és feleségével együtt elköltözött az isten háta mögötti Polinéziába. Fatu Hiva maga a Paradicsom, lakói szépek és barátságosak, minden négyzetcentiméteren gyümölcs terem, akad felfedezni való bőven, és ha hőseink olykor szembesülni kényszerülnek is a civilizált világ hagyta sebekkel, semmi nem zökkenti ki őket gyermeki boldogságukból…eleinte.
Izgalmas kalandokat, gyönyörű leírásokat és jó adag történelmi, néprajzi áttekintést is magunkénak tudhatunk a könyv olvasása során. A tabuk és kannibálok mellett ugyanolyan érdekfeszítően mesél Polinézia benépesítéséről, az első felfedezőkről, Gauguinről, de még az utolsó százlábúról is. Meg kell állapítanom, hogy Heyerdahl tud sztorizni. Szinte megbabonázva olvastam a sorokat, és pillanatok alatt hagytam magam meggyőzni arról, hogy egy szál pareuban is szép az élet, sőt csak úgy szép igazán. Aztán időnként mégis volt némi zűr a Paradicsomban, amikor beköszöntött a már említett esős évszak, megjelentek a szúnyogok, szembesültünk a betegségekkel, és befigyelt a vallásos hitbuzgóság is, ami mellett még a sziget utolsó kannibálja is csekélységnek tűnik.

A szerző többször is teret enged a szigeten átélt kalandok leírása mellett elmélkedéseinek is. Hol a modern világról, hol megfigyelésének tárgyáról. Az előbbit, jelen korunk túlhajszoltsága teszi érdekessé és értékessé, míg az utóbbi megágyaz a későbbi, ugyancsak izgalmasnak ígérkező utazásoknak (pl. a Kon-Tiki kaland, vagy a Ra expedíció).
Heyerdahl életműve ellentmondásos, de kalandjai, megfigyelései mindamellett, hogy új információkkal bővítették világunkat, két utazás között pedig felhívta a figyelmet a szennyeződő óceánok problémájára, őt magát az egyik legszórakoztatóbb világjáró íróvá tették.

Egy kicsit csökkent a mű élvezetén az, hogy kb 40 évvel a történések után vetette papírra Heyerdahl az emlékeit, ettől kicsit hiteltelen lett számomra. Az évek, az emlékek mindig torzulnak ennyi idő múlva.
Ezt leszámítva nagyon érdekes az egész könyv. Fura, hogy már ennyi évvel ezelőtt is milyen zsúfolt volt a föld, a civilizáció által egy csomó rossz dolog is beszivárgott az édeni állapotba, pl rovarok, betegségek.
Szomorú volt olvasni, hogy ezeket az embereket is megfertőzte a pénz, az ital, a tétlenség, és végül is nem tudott megmaradni Heyerdahl és a felesége sehol a szigeteken, leginkább az emberevő Tei mellett találták meg az édent. Számomra az derült ki, hogy a civilizáció nélkül már nem tudunk élni.
Voltak benne szinte rejtői pillanatok is:
„A mosolygó, barna lelkész fekete szmokingkabátot viselt rózsapiros ágyékkötője felett: mezítláb jött elénk a sárban, és szívélyesen üdvözölt gyülekezetében.”
Azért szomorú, hogy a végén mégis visszavágytak a hazájukba, és az is, hogy én, aki mindig irigyeltem azokat, akik ilyen utakra indultak, mint az író, már nem is vágyom erre a helyre…

Nagyon jó könyv, kedvenc lett. Fantasztikus, ha egy szóval kellene jellemezni, nagyon jó a fordítás is. Thor Heyerdahl 22 évesen ment a feleségével Polinéziába és éltek ott egy évet. Ennek az egy évnek a történéseit örökítette meg Heyerdahl. Képek is vannak a könyv végén. Szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, amellett hogy informatív, nagyon izgalmas is, végig szurkoltam, hogy sikerüljön a nehézségekkel megküzdeni a civilizációból kivonult két idealista fiatalnak.

Nem teljesen olyan, mint a későbbi expedíció, a Kon Tiki vagy a Rapa Nui, de érdekes megközelítése annak, hogy tényleg érdemes-e visszatérni a természetbe. Egyszerre útleírás, kulturális antropológiai, művészettörténeti, állat- és növényismereti írás.

Heyerdahl lebilincselően írja meg első expedíciójának történetét, a gondolat megszületésétől a végrehajtásáig. Érdekes, hogy már 80 évvel ezelőtt is szinte lehetetlen volt olyan helyet találni, ahová a civilizáció elől el lehet menekülni. Sőt a könyv végére gyakorlatilag kiderül, hogy a legeldugottabb helyeken is felütik a fejüket a civilizáció „áldásai”. Borzongató volt olvasni, ahogy bemutatja a fogyasztói társadalom beszivárgását a bennszülöttek közé, és rossz belegondolni, hogy manapság észre se vesszük a ránk gyakorolt, nagyságrendekkel negatívabb hatásokat. A könyvben található fotók jól illusztrálják a mondanivalót. Az utolsó oldalakig nagyon jó volt olvasni, de végén számomra már túlságosan filozofikussá vált.