Szalamandra 79% 44 csillagozás

Nagyon jól indult, egy ideig biztosra vettem, hogy imádni fogom. Fantasztikus az alapötlet, magával ragadott az író stílusa és hogy milyen fontos szerepet kaptak benne a könyvek. Olyan témák merültek fel, amikről mindig szívesen olvasok,az atmoszférája pedig mintha Italo Calvino és Salman Rushdie keverékét idézte volna.
De sajnos kb. a felétől, a tíz éves ugrásnál elindult lefelé a lejtőn. Az addig jól felépített, hangulatos történet átfordult egy zavaros katyvaszba, mintha az író maga sem tudná, mit akar, csak mindent összedobált volna, ami hirtelen az eszébe jutott. És hiába történt mindig valami, mégis ellaposodott, és a végére már teljesen érdektelenné vált.
Kár, hogy a rengeteg potenciál ellenére is csalódást okozott, de legalább nem kell tovább vadásznom az antikváriumokban, ugyanis szépen lekerült a kívánságlistámról. Ettől függetlenül szeretnék még Thomas Whartontól olvasni, mert tetszik, ahogy ír, csak ne gabalyodjon bele ennyire a saját története szálaiba.

Borzasztóan tetszett az alap ötlet: hogyan lehetne elkészíteni egy vég nélküli könyvet, és a kivitelezésnek is nagyon ígéretesen állt neki az író – egyik történet a másikban, az egy harmadikban… Varázslatos a hangulata, sokszor úgy éreztem, mintha egy álmot olvasnék. Mélyen filozofikus és szépirodalmi megragadó gondolatokkal.
A történet is jól indul, a kastélybeli események érdekesek, olvasmányosak. Aztán eltelik tíz év, és a könyv kezd ellaposodni. Sokszor kaptam azon magam, hogy vissza-vissza kell térnem a lap tetejére, mert csak olvastam, olvastam de a szöveg értelme valahogy elsiklott mellettem. Persze az utazás is tartogatott néhány nagyon tetszetős anekdotát (Dzsinn Kínai kalandjait például imádtam), de többször éreztem, hogy egy-egy rész kicsit unalmas. A történet végével sem tudtam igazán mit kezdeni.
Mindettől függetlenül csak ajánlani tudom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy a könyvek különlegesek a számára.

A szürreális úgy tűnik, nem az én világom, és csak ezért az egy csillag levonás, mert egyébként a Szalamandra igazi szépirodalom, gondolkodtató és szórakoztató mese, gyönyörű szavakból szedve. Melankolikus szerelmi történet, melynek szereplőiben több a gondolat, mint amit a világ befogadni képes, ezért a térnek és időnek meg kell hajolnia, hogy elférjenek benne. A Szalamadra olyan, mint valakinek az álma. Néhol zilált, néhol kristálytiszta, hol teljes üresség, hol a részletek vakító élessége jellemzi. Mindenképpen értékes és jó könyvnek tartom, még akkor is, ha számomra nem volt tökéletes.

Úgy emlékszem, hogy valaki valahol ajánlotta ezt a könyvet, hogy milyen jó mágikus realista, de a kihíváshoz senki nem vitte (pedig csatolva volt, már töröltem), szóval tényleg nem tudom, honnét szedtem, de hogy nem mágikus realizmus, az is biztos. :S Goodreads-en fantasynek nevezik, és tényleg, inkább az.
Rejtélyes, különleges, fura, az rendben van, nagyon is jó. De sok ilyen dolog a technika által hozatott létre (a kastély, ahol a bútorok vándorolnak), mások pedig egyáltalán nem indokoltak (belemerülés a betűkbe és az idő megáll(ít)ása), van, ami éppen csak felbukkan mindenféle jelentés, ok és okozat meg következmény nélkül (a lány, aki a víz alatt is kap levegőt)… Jó, persze, a mágiának nem is kell ok, de kell valamiféle háttér, amibe mindezt belehelyezem, és annak szilárdan meg kell állnia a helyét, nem szabad hagynia, hogy kételkedjek, itt pedig teljességgel ez történt.
Egy grófnő, aki kívülről tud minden könyvet: erről nem volt szó, de ez se lenne éppen mágikus.
Aztán a könyv, aminek nincs se kezdete, se vége. Ez se mágia, ezt is két emberi (meg mechanikus robot általi) kéz segítségével meg a könyvnyomtatás eszközével jön létre, és itt szintén igaz, hogy a végeredmény, az a meghatározhatatlan végtelenség egyáltalán nem kellemesen indokolt.
Egyébként az én kiadásom (márpedig csak egy van belőle…) fülszövegében ez az 5 sor nincs is benne. Megtévesztő, nem is kicsit. :/
De valóban fantáziadús, ezt meg kell hagyni, de olyan, mintha egy korai első regény lenne, aminek kellett volna idő a meg(be)érésre, amikor tényleg helyre kerül a világban minden.
Ezek az elemek külön-külön nagyon tetszettek. Az elején a kastélyról többet is megtudtam volna, hogy még mi működik benne olyan rejtélyesen, de nagyon hirtelen megszakad a szál, Flood, a nyomdász börtönbe vettetik (ez se volt egészen indokolt) és elkezdődik egy, illetve több, nagyon sok kis másik történet. Ezáltal nagyon szerteágazóvá válik, kaland kaland hátán, utazás, menekülés, sok halál, de hogy tulajdonképpen mi végre (persze, a végtelen könyv létrehozására, amit már nem is kellene igazából megcsinálni), hogy miből mi következett, már nem nagyon tudtam összerakni.
A részleteiben nagyon egyedi és különleges könyv, a könyvekről és a nyomtatásról, illetve annak még korai szakaszáról sok mindent meg lehet tudni (vagy elképzelni), ez nagyon izgalmas dolog, ahogy a könyvek a könyvekben dolog is (már majdnem inception). De akárhogy nézem, nem áll össze, és maradtak bennem kérdések bőséggel.

Különc, mesés, emlékezetes figurákat felvonultató, nagyon szépen megírt és fordított pikareszk regény. Márquezre engem egyáltalán nem, Ecóra meg legfeljebb egy kicsit emlékeztetett, a Baudolino furcsa tájaira és embereire. Sokkal inkább Borgest és Calvinót juttatta eszembe.

Sokat gondolkodtam, milyen értékelés is lenne jó erre a könyvre, de a mai napig nem tudtam megfogalmazni, talán most sem sikerül majd.
A hangulata mesés, de a történet elrontotta az egészet. Végtelen történet egy véges könyvben. Rengeteg kitekintés, rengeteg fordulat, bejárva a fél világot. Érdekes is, meg izgat, mi lesz belőle, érdektelen, amikor újra és újra valami újdonság, valami fordulat jön sorra. Olyan „hagyd már abba, vezesd le normális folyásában a végéig, légyszi” érzésem volt. Se füle, se farka, mint Flood könyve maga.

Ha valaki elkapja ezt a nagyon különös, eredeti hangulatot, amit a könyv teremt, és átadja magát neki, hagyja, hogy magába szippantsa a világa, akkor egy csodálatos élményben lehet része. Sajnos nekem csak pillanatokra, 1-2 oldal erejéig sikerült ezt átélni, így most elég nehezen csúszott le ez a könyv, néhol kifejezetten megszenvedtem vele.

Lelkesen vágtam bele, s egyre lelkesebb lettem az olvasása során. Aztán a közepe felé kezdtem elkalandozni, már nem tudott annyira lekötni a történet, mint az elején. Tetszett a kiindulás, a szereplők, a helyszín, a sok-sok furcsaság, de a cselekmény bonyolítása lehetett volna másmilyen…

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, és volt pár gyönyörű idézet is, amit olvastam belőle a neten. Ez csak fokozta a kíváncsiságomat, de végül sajnos mégsem ragadott magával annyira, mint előzetesen számítottam rá. A kedvenc részeim a fejezetek elején lévő szövegek voltak, amikor a könyvek különös világáról, misztikumáról ír. Az ötlet varázslatos, az elején a kastélyban játszódó részt nagyon szerettem, de aztán nehézkessé, darabossá válik a regény. Nem sikerült egységessé, folytonossá tenni a történetet, hanem már csak különálló részek, történések halmazává válik.
Hangulatában emlékeztetett Michael Ende Végtelen történetére (bár azt már nagyon régen olvastam), de talán csak azért mert itt is a végtelenség fogalmát járja körül. Azt a könyvet is újra akarom egyszer olvasni, és talán ennek is adok még egy esélyt. Hátha akkor nagyobb élvezetet találok benne.

Kicsit megfoghatatlan, kicsit homályos, az egész történet valahogy a ködbe vész, pont mint az a hajó, amiről ír benne az író – én legalábbis úgy képzelem. Tetszett a szerkezete, tetszett, hogy néha mintha szándékoltam összefüggéstelen lenne.