Lotte ​Weimarban 43 csillagozás

Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban Thomas Mann: Lotte Weimarban

Érdekes ​sorokat olvashatunk Thomas Mann Lotte Weimarban című regényéről Pók Lajos közelmúltban megjelent Thomas Mann Világa (Írók Világa sorozat) című könyvében.

„A háború előtt, 1939 nyarán jár utoljára Európában. Southamptonból indul vissza egy amerikai hajón. Az indulás előtti vámvizsgálat során különös kalandja akad: vele van Lotte Weimarban című készülő regényének a kézirata, s a papírok között annak az ebédnek ültetési rendje, amelyet Goethe adott Charlotte Kestner tiszteletére. Ez az ültetési rend kelti fel a kikötői tisztviselők gyanúját; nehezen sikerül velük megértetni, hogy nem valami titkos kémjelentésről, katonai felvonulási tervről van szó.
A regényen egyébként már 1936 vége, a József-regény harmadik kötetének befejezése óta dolgozott. Goethe azonban – mint téma, élmény, előkép és szuggesztió – már kora ifjúságától foglalkoztatja; a regényben kialakuló Goethe-kép sok évtizedes élmény, töprengés kifejezése.
Tehát… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1955

Róla szól: Johann Wolfgang Goethe

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion · Nobel-díjasok könyvtára Palatinus · Thomas Mann GABO

>!
GABO, Budapest, 2015
368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634061052 · Fordította: Lányi Viktor
>!
Palatinus, Budapest, 2006
386 oldal · ISBN: 9789639651463 · Fordította: Lányi Viktor
>!
Esély, Budapest, 1994
390 oldal · puhatáblás · ISBN: 9635830009 · Fordította: Lányi Viktor

4 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 4

Most olvassa 4

Várólistára tette 32

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

Arianrhod P>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Vannak jó írók. Azután vannak olyanok, akik kiemelkednek a jó írók végeláthatatlan óceánjából valamiért. És vannak olyanok is néhányan, akik különlegeset képesek alkotni, vagy a stílus, vagy a történet, vagy a képek, színek, illatok, szavak zenéje sajátos ízt ad az írásaiknak. És vannak, – nagyon kevesen, – akik Nobel-díjat kapnak azért, mert különlegeset vagy különlegesen alkotnak.

És van Thomas Mann, aki még pár alkotóval magasan kiemelkedik a Nobel-díjjal jutalmazottak sorából is.

Miért van az, hogy még egy olyan – és nem is túl rövid, – regénye is elbűvöl, ami igazán nem kifejezetten cselekménydús, hogy úgy mondjam? Az alexandriai könyvtár is kicsi lenne, hogy megtöltsem azokkal a kötetekkel, amikben részletesen ki tudnám fejteni, miért ez a hatás. Ezért csak egyszerűen annyit mondok, hogy azért, mert bölcs.

Nem keres kacifántos módokat, hogy elbeszélje, amit el akar, és stilisztikai újításokkal sem kísérletezik. Nem azért bölcselkedik, mert kell a könyvbe néhány velős mondás, hanem mert ő maga bölcs, és nem tud, és nem is akar másképpen mesélni. Nem rejti szimbólumokba a mondanivalóját, csak a saját szavaival – bár nekem is volnának ilyen saját szavaim! – adja vissza a saját gondolatait fantasztikus mennyiségű tudásbéli háttér sejtetésével, és a saját gondolatai szerteágazók, mindent átfogók, még a legtöbb filozófust is szégyenbehozók.

Nem fogom kifejteni, miről szól, és hogyan, a történet. Nincs értelme, soha nem sikerülne úgy, ahogy Mann tette. Goethe munkásságát ismerhetjük meg belőle, a költőt mint esendő embert, a vívódásait, másokhoz való ellentmondásos viszonyait. És utána ellenállhatatlan vágy támad bennünk, hogy elolvassuk valamennyi alkotását. Mann szemén keresztül sokkal közelebb kerül a költőóriás hozzánk, mintha csak a remekeit olvasnánk, a szószátyárságba hajló körmondataival kibékülünk, és tudjuk, hogy ő sem volt tökéletes, vívódott magával és az eszméivel is. Az érzéseit nem is említve.

Mannak finom és visszafogott humora van. Még a kritikái is olyanok, hogy süt belőlük a megértés, tudja, érti, mi vezeti az emberek tetteit, és mi foglalja el a gondolataikat, és azt is, hogy miért. Nem ítél el, és nem gúnyolódik. Csak somolyog, szeretettel.

Kellene a mi korunkba is néhány „ilyen” Thomas Mann!

2 hozzászólás
entropic P>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Őrjítő egy könyv.

Egyszerre marha izgalmas és rettenetesen idegtépő. (Most nem vagyok tudományos kedvemben, úgyhogy hülyeségeket [is] írok.)

Izgalmas: hogy milyen volt a sztárkultusz kétszáz évvel ezelőtt (mert bezzeg akkor nem a Justin Bieberekért meg a ValóVilágért meg a vámpírcsávókért rajongtak ám az emberek, hanem a magas kultúráért, bizony); hogy hogyan élte meg a sztárságot maga a sztár (Goethe) és a nő, akiből a sztáríró könyve szintén sztárt csinált (a Werther Lottéja); hogy miben áll egy ember zsenisége; hogy hogyan hat egy elismert zseni jelenléte a környezetére (egész röviden: mindenki nyalja a seggét és akar valamit tőle).

Idegtépő: a hatvanpár éves létére tinilányként viselkedő Lotte, aki ostobácska tréfákkal próbál valami reakciót kicsikarni a negyvenvalahány év után viszontlátott Goethéből; az összes rokon, famulus, incifinci alattvaló, aki Goethe körül szorgoskodik, a fényében sütkérezik, a kegyeit keresi és közben próbálja valahogy a maga javára fordítani azt a tényt, hogy ő ismeri a Nagy Embert; és maga Goethe, aki ebben a könyvben a totálisan önelégült és önző költő pózát ölti magára (és közben nem átall olyasmiket mondani valamely megírandó költeményéről, hogy "nem baj, ha béna a rím, nekem el kell nézniük az ilyesmit").

Az a jó, hogy a könyvben megfogalmazott gondolatok és kérdések vannak elég izgalmasak ahhoz, hogy feledtessék az összes idegtépést, amelyen az olvasás közben át kell esni.

1 hozzászólás
olvasóbarát >!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Ebben a kötetben együtt található Thomas Mann (aki hosszú időn át érlelte magában a témát) és Goethe. Sok utalással, művekkel, életrajzi hivatkozásokkal idézi meg írótársát. A kötet nem könnyen olvasható, kevés cselekménnyel és hatalmasan hömpölygő mondatokkal és szóáradattal meséli el a történetet. Az írói életmű sok oldalról és sok szemtanú által megrajzolva bontakozik ki Goethe jelleme és irodalmi szerepe, a múzsákhoz való viszonya, az alkotás folyamata, családi és társadalmi élete, a körülötte nyüzsgő emberek buzgalma és haszonlesése. A múzsa („Nem vagyok magánszemély, magasabb igényekhez kell alkalmazkodnom.”) és az alkotó („Dalom megőrzi azt ami múlandó.”) 44 év utáni találkozása felidézi a régi emlékeket, bemutatja az apja árnyékában félresiklott életű fiút is.

5 hozzászólás
totem>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Ezen a szinten kezdődnek a dolgok! Végre olyan mondatok, mondatköltemények, amelyek jelentését egyben, elsőre igazán nehéz felfogni, a terjengősség helyett mégis inkább a mondat olvasása közben lassan kibomló egyre finomabb és finomabb árnyalás érvényesül, szinte mindig sikerrel! Goethét nem kedvelem, de csodálatos átgondolni, hogy egy zseni (nem feltétlenül éppen ő – bár roppant gyanús, hogy a véleményem ütközik Mann-éval), akinek semmilyen korlátozás nem szorítja az életét, milyen módon tudna teljes, azaz tökéletes kibontottságban létezni. Egyszer majd kipróbáljuk! (majd ha zseninek érezzük magunkat…).
Újraolvasva már nem látom olyan egyértelműnek Mann Goethe-re vonatkozó rajongását. Korábban figyelmetlenül átsiklottam a számomra zsibbasztó hatású körülrajongottság aprólékos – most úgy látom kritikai éllel aprólékos – leírásain. Nem lehet igazán tehetséges, alkotó ember az, aki ilyen szintű bálványozást eltűr, netán támogat. A rajongott ugyanis – bárhogyan próbál is ez ellen látszatönállóságot felépíteni – mindig figyeli rajongóit, így szükségképpen igazodik azok igényeinek kielégítéséhez (ezáltal vegyítve a közönségest a kiemelkedővel). Számomra az igazi tehetség saját magában való kétkedése (lásd. pl. József Attila) a zseni szükséges, elengedhetetlen ismérve. Utóbb úgy látom, ezt Mann sem gondolta másképp…

Bogas>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Kövezzetek meg, de szerintem ez mókás volt.:D
Na jó, eleinte nehezen álltam rá a mondatokra, amik addig-addig tekeregtek, hogy azt hittem, sosem érem el a végét, amikor meg elértem, nem voltam biztos benne, hogy hol is kezdődött… Aztán, mikor sikerült ráhangolódni, kifejezetten szórakoztattak a szereplők. Viszont ilyen ronda borítót én még nem láttam (Esély Kiadó 1994-es kiadása).

Nílkantha>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Unalmas történet. A regény a XIX.-ik század elején történik, és az akkori arisztokrácia életmódját mutatja be, ami nagyon mesterkélt és cikornyás. Ezzel párhuzamosan, a könyv szövegében rengeteg elgondolkoztató aranyigazság van, ami miatt nem mondható jelentéktelennek.

Magyarné_Selmeczi_Judit>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Most olvasom a Lotte Weimarban című könyvet. Nem ez az első műve Mann-nak, amit eddig olvastam. Mario és a varázsló, Halál Velencében, Varázshegy, Doktor Faustus…Azt hiszem, az írófejedelmet inkább csodálom, de nem szeretem. Nagyon nehezen olvasható, csupa gondolat, elmélkedés és hűvös távolságtartás. A Lotte Weimarban becsapott, mert a cím alapján többet vártam Lotte és Goethe kései találkozásától, de igazából minden Goetheről szól a könyvben: az ő környezetéről, a hódolatról, amivel elárasztják. Jó volt, hogy már olvastam régebben a Werthert, mert érthetőbbek voltak az utalások a műre.

Szonja_Zemkó>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Életem egyik legnehezebb könyve volt, de elolvastam. Eldöntöttem, hogy meg fogok ismerkedni Thomas Mann regényeivel és ezzel kezdtem, mert ez érdekes történetnek tűnt és nem is volt olyan hosszú, de nem jutottam egykönnyen a végére. Szerintem van, akinek bejön ez a fajta irodalmi stílus, a fennköltség, a bonyolult eszmefuttatások, elmélkedések és jellemábrázolások és valakit ez untat vagy nem érint meg. Én most olyan életszakaszban vagyok, hogy türelmem is van ilyen könyvekhez és érdekelnek is az ilyen mélyre ásó, mélázó, elemezgető írások, amin olvasóként is el lehet hosszasan gondolkodni, sőt, kimondottan kedvet kaptam további ilyen művekhez, mert ezek nagyon kikapcsolnak a sivár, materiális valóságból. Talán nem kell annyira komolyan venni a regény történetének és szereplőinek valóságtartalmát, én inkább az írói filozofálást értékelem ebben, semmint a hitelességet, hiszen a történet csak keret ahhoz, hogy emberi személyiségeket, motivációkat, társadalmi érintkezéseket szemléltessen. Nyilván ha német lennék, akkor talán egy kicsit még közelebb állónak érezhetném a művet, amiben én nem csekély utalást is érzek arra a korra, amikor íródott, és mivel a német lélek, társadalom, történelem elemezgetése nagy fontosságot kapott benne. De természetesen az egyetemes üzenete és a tény, hogy mélyebb bepillantást ad a maga nemzeti kultúrájába nagyon érdekes számomra is. Az egyetlen dolog, ami néha zavart, hogy voltak benne konkrétan olyan szövegrészek, eszmefuttatások, amiket többszöri elolvasás után sem sikerült értelmeznem és sokszor éreztem azt, hogy nem biztos, hogy pontosan az jött át, amire az író gondolhatott, de egyébként nekem kiváló olvasásélményt adott.

emotive>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Néha elkapott a könyv hangulata, néha meg elaludtam közben (sokszor szó szerint). Volt, hogy oldalakat lapoztam át, különösen az első kedves Lotte-rajongó nagymonológjaiból, mert rettentően untam. Ez nem az én könyvem. Bár érdekes is lehetett volna, hogyan viszonyul(hat)tak a nagy költőhöz, milyen volt (lehetett) a költő maga, és a múzsája, engem fárasztottak a végtelenül hosszú, cikornyás, igazi barokkos körmondatok, még akkor is, ha a klasszicista költőóriásról szóltak. (most jutott eszembe, hogy a Faustot húztam annak idején érettségin. Az még németül sem kínzott ennyire :-)).

dontpanic IP>!
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Thomas Mann szereti a cselekménynélküliséget, ebben a könyvben szinte tobzódik benne. (Még ha kicsit furcsa is ezt a szót ilyen kontextusban használni. :))
Bevallom, néha küzdöttünk, én meg a könyv.

Egyébként érdekes, ahogy az irodalmi alakot élővé teszi azzal, hogy újraírja, és magát a szerzőt is szereplővé alacsonyítja és/vagy fokozza. Emiatt a játék miatt érdemes elolvasni.


Népszerű idézetek

Nílkantha>!

Mindent meghoz az idő, csak ki kell várni.

316. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

3 hozzászólás
Nílkantha>!

Tudatos állapotban az ember nem maradhat meg sokáig, időnként vissza kell menekülnie a tudattalanba, mert abban él a gyökere.

229. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

Nílkantha>!

…kell hogy az ember művelje a tehetségét, és mindenekelőtt kell hogy tehetsége legyen […], mert különben nem érvényesül a társaságban, és senki rá se hederít.

105. oldal, Európa Könyvkiadó Budapest, 1977

3 hozzászólás
Nílkantha>!

Zsarnoknak lenni unalmas foglalkozás, annyi szent.

110. oldal (Kriterion, 1977)

3 hozzászólás
Nílkantha>!

[…] az ember kiváltsága a földön, hogy néven nevezze és rendszerbe állítsa a dolgokat. Úgyszólván lesütik előtte a szemüket, ha az ember megszólítja őket. A név hatalom.

242. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

Nílkantha>!

A játék könnyű ugyan, de ez a könnyűség nehéz. És ahol a könnyűt nehéznek nevezzük, ott a helye annak is, hogy a nehezet könnyen vegyük.

285. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

1 hozzászólás
Nílkantha>!

Ha múlt és jelen eggyé olvad […], a jelen könnyen ölt kísérteties jelleget. Ez nagyon szépen hat a költeményben, de a valóságban eléggé kellemetlen.

298. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

Nílkantha>!

…a hírnév és hírhedtség kínosan egymásba fonódik.

298. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

Nílkantha>!

…nagyságunk alapja a szellem.

16. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977

Nílkantha>!

…nem elég jót akarni és tisztán gondolkodni; kell az is, hogy az ember át tudja látni magatartásának következményeit.

132. oldal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977


Hasonló könyvek címkék alapján

Grazia Deledda: A repkény
Selma Lagerlöf: A halál kocsisa
Grazia Deledda: Szerelemből gyilkolt
Selma Lagerlöf: Az Antikrisztus csodái
Kertész Imre: Sorstalanság
Szabó Magda: Pilátus
Rejtő Jenő (P. Howard): Vesztegzár a Grand Hotelben / A szőke ciklon
Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes
Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről
Gárdonyi Géza: A kapitány