Vannak jó írók. Azután vannak olyanok, akik kiemelkednek a jó írók végeláthatatlan óceánjából valamiért. És vannak olyanok is néhányan, akik különlegeset képesek alkotni, vagy a stílus, vagy a történet, vagy a képek, színek, illatok, szavak zenéje sajátos ízt ad az írásaiknak. És vannak, – nagyon kevesen, – akik Nobel-díjat kapnak azért, mert különlegeset vagy különlegesen alkotnak.
És van Thomas Mann, aki még pár alkotóval magasan kiemelkedik a Nobel-díjjal jutalmazottak sorából is.
Miért van az, hogy még egy olyan – és nem is túl rövid, – regénye is elbűvöl, ami igazán nem kifejezetten cselekménydús, hogy úgy mondjam? Az alexandriai könyvtár is kicsi lenne, hogy megtöltsem azokkal a kötetekkel, amikben részletesen ki tudnám fejteni, miért ez a hatás. Ezért csak egyszerűen annyit mondok, hogy azért, mert bölcs.
Nem keres kacifántos módokat, hogy elbeszélje, amit el akar, és stilisztikai újításokkal sem kísérletezik. Nem azért bölcselkedik, mert kell a könyvbe néhány velős mondás, hanem mert ő maga bölcs, és nem tud, és nem is akar másképpen mesélni. Nem rejti szimbólumokba a mondanivalóját, csak a saját szavaival – bár nekem is volnának ilyen saját szavaim! – adja vissza a saját gondolatait fantasztikus mennyiségű tudásbéli háttér sejtetésével, és a saját gondolatai szerteágazók, mindent átfogók, még a legtöbb filozófust is szégyenbehozók.
Nem fogom kifejteni, miről szól, és hogyan, a történet. Nincs értelme, soha nem sikerülne úgy, ahogy Mann tette. Goethe munkásságát ismerhetjük meg belőle, a költőt mint esendő embert, a vívódásait, másokhoz való ellentmondásos viszonyait. És utána ellenállhatatlan vágy támad bennünk, hogy elolvassuk valamennyi alkotását. Mann szemén keresztül sokkal közelebb kerül a költőóriás hozzánk, mintha csak a remekeit olvasnánk, a szószátyárságba hajló körmondataival kibékülünk, és tudjuk, hogy ő sem volt tökéletes, vívódott magával és az eszméivel is. Az érzéseit nem is említve.
Mannak finom és visszafogott humora van. Még a kritikái is olyanok, hogy süt belőlük a megértés, tudja, érti, mi vezeti az emberek tetteit, és mi foglalja el a gondolataikat, és azt is, hogy miért. Nem ítél el, és nem gúnyolódik. Csak somolyog, szeretettel.
Kellene a mi korunkba is néhány „ilyen” Thomas Mann!