A ​weydoni asszonyvásár 84% 112 csillagozás

Ez a történet kicsiben egy férfiról és annak életéről, hibáiról, tulajdonságairól, harcairól, mélyről és magasról szól. Ez egy klasszikus, ami nekem nem zsáner, mégis nem volt rossz könyv. Néhol kicsit untam, máskor nehéz volt letenni. Annyira a semmiről és mégis a mindenről szól, érdekes. Mármint a szürke hétköznapok, egyszerű emberek, egyszerű emberi hibákkal. Viszont úgy gondolom a mai napig hiteles és sajnos most is időszerű. Oké nincsenek azok a társadalmi konvenciók, de ugyanúgy rá lehetne húzni minden mást a mai korra is. Szép volt, jó volt, egy olvasásnak pont elég volt. Lehet olvasok még az írótól, de nem mostanában. Kicsit a végén már húzta nyúzta, aztán kicsit összecsapott hatást keltett, de nem bántam, mert már örültem hogy vége:D

Nekem kifejezetten tetszett,nem untatott, nem volt felesleges dolgokkal teleírva. Pont elég volt,pont jó volt. Érdekes volt az alaptörténet. Egy háromtagú család érkezik egy vásárba,ahol a fiatal férj annyira felönt a garatra, hogy elárverezi a feleségét és a kislányát. Miután a tengerész magával viszi az asszonyt és a gyereket,a férj bánatában megfogadja,hogy nem iszik többet.
Ezután indulnak be csak az események igazán. Szegény férjet az ág is húzta,üldözte a balszerencse akaratán kívül,hibát hibára halmozott. Sok meglepő fordulatban volt gazdag ez a könyv. Szerettem.

Kezdjük az elején. Mondjuk a címmel.
Nem tudom, hogy miért nincsenek kibékülve a magyar fordítók a Thomas Hardy által adott címekkel… Ott van például az Egy tiszta nő (Tess of the D'Urbervilles) vagy ez a mostani könyv, amelyiknek az eredti címe: The Mayor of Casterbridge … Nem lenne baj a kreatív címváltoztatásokkal, csak itt az a helyzet, hogy a mű elolvásas után egyszerűen máshova fektetődik a hangsúly, ha az asszonyvásár adja a címét a regénynek, vagy ha a polgármester (spoiler); mert más az, ha egy cselekmény köré összpontosul a mű, vagy egy szereplő jelleme köré… Bár az tény, hogy az a bizonyos asszonyvásár a főszereplő jellemének legkifinomultabb tükröződése, és betetőződése – spoiler.
A szereplőket nagyon ellenszenvesnek találtam. Henchard az első oldalakon teljesen leírta magát előttem, és bár tiszteltem a nagylelkűségét, mégis egy labilis, lobbanékony és féltékenységében esztelen embernek ismertem meg. Olyan volt, mint Saul király, aki meg akar felelni, és egyszerűen nem tudja kezelni a helyzetet, hogy már nem ő a kiválasztott és ezért titkon Dávid életére tör… spoiler
Akkor ott volt Frafrae, aki egy kicsit a kimért, se hideg-se meleg embert reprezentálja*, akiről pedig Dosztojevszkij Ördögök regényének szereplői jutottak eszembe. És aztán vannak a nők, de róluk majd máskor.
Aztán van a cselekmény: őszintén meglepődtem rajta, hogy ez engem mennyire érdekel, hogy mennyire izgalmas tud lenni egy ilyen szinte hétköznapokat felvonultató regény. De talán pont azért, mert hétköznapok, viszonylag nem könnyen kiszámítható – engem legalábbis meglepett jónéhány fordulat.
A nyelvezet pedig kicsit borongós, kicsit régies, de megidézi teljesen a kor hangulatát. Néha, igaz, manipulálni próbál, és elcsepegtet egy-két olyan megjegyzést, hogyha ez nem így történt volna, akkor az én mesém nem is folytatódna, stb., stb., ami jó figyelemfelkeltés ha lanyhulna az olvasás – ilyen löket ez a kíváncsiságnak.(Nem rossz írói fogás, ha nincs túlzásba víve, és itt nincs).
Összességében tehát ez egy igen jó könyv, engem teljesen lekötött, beszippantott, közben pedig még gondolkodnom is engedett. De azt hiszem, pár éve nem tetszett volna. Talán Hardyt sem kéne bizonyos kor alatt olvasni…

*Bár ez rossz szó, hogy „reprezentálja”, mert bár nagyjából fel lehet vázolni a főbb jellemvonásokat, a szereplők mégsem tipikusak. A saját világukon belül teljesen logikusak és megérthetőek a tetteik, ezért is élőek, és ezért tudnak érzelmeket kiváltani.

Egy italos, hőzöngő férfi meggondolatlan tettével indul a történet, ami egész életére kihat.
Rossz döntés, ami megváltoztatott mindent. Szépen megírt történet, szomorú élet.

Hardytól az igazán brutális cuccok a kedvenceim – a Tess meg a Jude. Azokhoz képest ez a regény egész kis könnyed. Jó, persze, nem annyira könnyed, és persze itt sem lehet elkerülni a sorsot, már ha sorsnak akarjuk nevezni – bár szerintem az, hogy a tetteknek következménye van, meg hogy a múlt visszajöhet kísérteni, és semmi sem tűnik el örökre, az nem sors, hanem a dolgok szokásos menete. Kegyetlen ez? Szerintem inkább realista. S elismerem mint realista regényt (jól ki van ez találva, és jól meg is van írva), de nem váltja ki belőlem azt a kétségbeesett és dühös szomort és együttérzést, amit a Tess meg a Jude. Úgy érzem, azokban a regényekben tényleg nincs választás – ebben lenne, és az, hogy itten a szereplők előszeretettel döntenek újra és újra szándékosan szarul, inkább csak bosszant.

Viszont szerintem életemben először mondom egy Bartos Tibor-fordításra, hogy tetszett. Bár nem tudom, eredetiben milyen, de itt legalább nem hangzik teljesen idétlenül BT régiesen-cikornyás, furán-nyelvújítós nyelvezete.

Ma már nem sokan olvasnak Hardyt, ez világos. Valószínűleg azért, amiért a régi görög drámákat sem olvassa senki. Megszűntek azok a társadalmi (nem jogi) bűnök, amelyek végromlásba taszítottak tisztesnek tűnő asszonyokat és legalább két kontinenssel való továbbállásra késztettek büszke férfiakat. A legfőbb tabuk – szexualitás, gyász, betegség – trivializálódásával ezek privát megélése is ritkaságszámba megy. Elég az (ismeretségek függvényében) napi szinten több tucatnyi közösségioldal-adatszemétre gondolnunk, a csupaszság határáig lemeztelenített és így közömbössé váló testekre, a szemcsés magzatfotókra, a személyesen sosem ismert emberek iránti részvétnyilvánításokra. Mit jelent az, hogy társadalmi szégyen? A nyugati kultúra egyik legnagyobb hibája, hogy ezeket a természeti törvényeket a felvilágosulatlanságra hivatkozva felszámolta. Azok a kultúrák pedig, ahol ezeket mindvégig tiszteletben tartották, most váratlan, elképesztő erővel sodornak bennünket egy ismeretlen világrend felé.
Sokaknak ezért jelent egy megkövesedett, elfeledett világot Hardy munkássága (és nem a klasszikusoktól számon kért nevetséges igény, az ún. „olvasmányosság” miatt – előbb veszem a kezembe Dickenst, mint bármelyik, mindössze egy könyvszalon erejéig érdekes kortárs szenvelgést), ahol a múlt és a régmúlt végül mindig helyet követel magának a jelenben, ahol a jó botlásaival és apró hiúságaival együtt is érdektelen marad, és ahol a jellem gyengeségéből és a vér erőszakosságából is születhetnek szentek.
Mivel már az utolsó hámrétegeket is lehúzták a felhőkről, fenyvesekről és csillagokról, különösen nagy írónak kell lennie annak, aki a természetről és annak emberhez való viszonyáról, illetve az emberben lakó természetről bármi jelentőset képes mondani. A rejtélyes phüszisz Hardy számára is (olyan értelemben, mint pl. Hérakleitosznál) a morális viszonyok alapja. Ezért minden apró madárkának, feketén fodrozódó víznek vagy elkeskenyedő földútnak ezerszeres jelentése van. Minden szimbólumon látszik a jól megfontolt szándék, mégsem erőltetett, kiszámítható vagy hatásvadász egyetlen utalás sem.
Az önsorsrontó, súlyos tudásokkal és vétkekkel terhelt jellemek a végsőkig megtartanak magukban valami visszataszító vonást, és a bennük rejlő rossz ellenére mégis romlatlanok maradnak, árva gyermekek, akiknek haláláért (Dosztojevszkijt idézve) még a világbékét sem adnánk, s akiknek sírba szálltával apró – kimondva talán életmegváltó – igazságok tűnnek el végleg.

Magamban szépirodalmi szappanoperának neveztem el, amit Hardy művel, és lássuk be, kicsit tényleg az. Amolyan tipikus, régimódi regény emberi jellemekről, sorsokról, egész életet befolyásoló döntésekről, félreértésekből, félremagyarázásokból és a többi. Teszi mindezt gyönyörű, lírai szöveget használva, szinte minden mondat megért egy külön sóhajt.
Nagyon élveztem a négy főszereplőnk életét, Casterbridge lakosainak pletykálkodását (ez olyasmi volt, mint a Távol a világ zajától c. könyvben a malomház jelenetei), az ipari forradalom betörésének szolid kitessékelését, az egyszerű történeteket a történetben (mint a szegény legény, aki mindig elkésett, mert a lábujjára kötött kötelet senki nem húzta, ezáltal nem kelt fel időben).
Talán a vége felé kicsit eluntam, amikor az ókori romai sétálós részt meséli el megint vagy a kocsma háttértörténetét, de annyi baj legyen,

„ a boldogság rövid közjáték az örök nyomorúság színpadán.”
Imádtam. Minden egyes oldalát. Bár Thomas Hardy ,( megjegyzem, méltán) az – Egy tiszta nő – című regényét tartják a legnagyobb alkotásának.
Cseppet sem túlzással mondom, ez a kötet bizony nagyon ott van a második helyen. Sőt!
Az emberi érzések, az esendőség, az alázat, a gyűlölet, és minden mit ember lelkileg érezhet, szépen felfűzve kíséri szereplőink életét.
Nagyon izgalmas kis jelenettel indul az egész, ám elképedtem, mikor az első pár oldalban ez a jó kis sztori le is játszódott. Egyből felmerült bennem: hogy na de akkor miről is fogunk olvasni Mr. Thomas több száz oldalon át?
A válasz később megérkezett. A szálak összefutnak, összecsavarodnak, véglegesen csomóba vergődnek, majd az utolsó oldalig izgalommal fent tartja az olvasó érdeklődését. Maga a sztori izgalmas volt, és számomra cseppet sem kiszámítható.
Velem lesz még ez a történet sokáig…érzem.

Meglepődtem, hogy már rögtön az elején megtörtént a nagy esemény, amire a címből következtettem. Arra gondoltam, vajon milyen cselekményt tudott még kihozni ebből Hardy, több lapon keresztül? Számomra végül egy fordulatos, figyelmet végig lekötő történet kerekedett, ami nagyon szépen van megírva. Öröm az ilyen könyvet olvasni.

A kor szokásai, társadalmi és illemkódexe képmutatásra és önsorsrontásra ítéli az embereket – mindenki próbálja érzéseit, múltját, hajlandóságát rejtegetni. Aztán ha a végén egynémely dolog jóra is fordul, nem érzi az ember, hogy annyira boldogok lennének vele. Inkább csak nagy komolyan bólintanak, mint aki tudomásul veszi, hogy ez neki kijárt. Ahogy a sors verését is ilyen bólintással fogadják.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a regény elején történt asszonyvásár – a későbbi „szerelmek” és házasságok jellemzői is az üzleti mérlegelések és hideg fej voltak. Sajnálatos, hogy a fordítók a címben csak és kizárólag az „asszonyvásárra” koncentráltak, pedig az eredeti angol cím nagyon is megmondja, hogy itt a polgármester a főszereplő. Már a felénél sejthető, hogy nem lesz happy end ( bár Hardynál erre ne is nagyon számítsunk) , itt nem az a lényeg… inkább amorális út vagy amit abból leszűr magának az olvasó.